Ott, a földszinti részen mintha csináltak volna valamit. Az ablakokat kibontották, aztán hoztak újakat. Ránézésre ugyanolyanokat. Különböző hangokat is hallott. Kalapácsolósokat, meg sivítósokat. Itt építkeznek, jó volna megnézni, morfondírozott kicsinyt, de mikor föl akart állni, bronzba öntött ruhája nem engedte. És akkor gondolt egy merészet. Szokott ő mindenfélét gondolni, legtöbbjét le is írta, de ez most tényleg különleges volt. Képzeletem Krúdyja nem látható mobiltelefonján láthatatlanul fölhívta Szindbádot. Drága fiam, ha nem jársz túl messze, gyere már ide, kérnék valamit. Szindbád ugyanis mindig utazott, sokszor volt távol, de sohasem messze. Nézd már meg, mi történik itt szemben, nekem valahogy nem akaródzik az elindulás. Megörült Szindbád ennek a kérésnek, mert a nagy hajós éppen erre szenvedett hajótörést, és megmenekülvén, egy időre Óbudára költözött. De ez korábban volt, vagy később, az ő bizonytalan életében. Most viszont egy bizonyos, konkrét kérést kapott, és ez nagy dolog. Ő most hasznos dolgot fog csinálni, ami oly ritka volt életében, körbenéz és jelent. És használhatja különös tehetségét, hogy ő nemcsak térben, de időben is tud utazni.

Elindult hát, benne meg az idő visszaszámlálója. Egészen a török időkig. Mondhatnánk, a semmiig. Mert akkor szinte semmi nem volt itt. A határozott céllal erre látogató törökök után elnéptelenedett a vidék. Aztán nagy nehezen csak sikerült kitessékelni őket, és megindulhatott újra az élet. A területet a hozzá tartozó birtokokkal együtt a Királyi Kamara gróf Zichy Ferencnek adományozta. A semmiből persze nem lehet mindjárt kastélyt építeni. Az első, szerény, kétszobás épületet Zichy Péter emelte 1727-ben, majd 1756-ban megkezdődött a kastély építése. 1774-ben épült a Fő térre néző szárny, istállók álltak benne. Később az udvar felé egy traktussal bővítették, és emeletet is húztak rá. A második világháborúban, Budapest ostromakor az épületegyüttes csak kisebb sérüléseket szenvedett, később szükséglakásokat alakítottak ki benne. Volt-e, lehetett-e szerelem ezekben a nyomorúságos hajlékokban, tűnődött kissé bizonytalanul Szindbád, mert ez már nem az az idő volt, amit olyan jól ismert. Aztán arra jutott, hogy mivel a szerelem örök és nem ismer határokat, bizonyosan volt, ha más nem is nagyon.

Na, de be kellene már menni, gondolta Szindbád, jól előre haladtunk az időben. Az udvari bejáratokra emlékezett, mert már a szocialista időknél tartott az időszámlálója. Három bejárat volt akkoriban az udvar felől, eredeti Tüzép-ajtókkal. A Pest Megyei Népegészségügyi Hivatal járult hozzá akkoriban itt a szocializmus világméretű sikeréhez. A belső híven tükrözte az akkori világot. Beépített szekrények érzéketlenül a dongaboltozatos térben, jellegzetes laminált, rosszul öregedő felülettel és a korabeli komforttal, a beépített mosdóval. Csövek mentek összevissza, pontosabban az akkori praktikum szerint, fittyet hányva a burzsoá csökevénynek tekintett eleganciára. A padló linóleum vagy Tüzép-parketta, amelyik vagy összeszárad, netán felpúposodik, attól függően, hogy a fölösleges mosdó vize odacsurog-e, vagy sem. Akkoriban még erősen mondogatták, hogy a múltat végképp el kell törölni. Mostanában meg inkább úgy látszik, elég lenne azt a múltat eltörölni.

Az időutazás Szindbádot is meglepte, mert ő inkább a régi vizeken volt otthonos, de most lelki hajója a jelen felé kalózkodott. Erre kellett venni az irányt, mert mégiscsak volt egy feladata, a körbenézés. Összeszedte hát magát, és belépett. De ez már össze is zavarta. Mert a belépés helye nem ott volt, ahol korábban, az udvar felőli három bejáratnál, hanem a kapualjból, ahonnan az természetes. A természetes is meg tud zavarni. Egy visszahúzott elegáns faportál, felerészben üvegezett ajtó, felerészben faborítás. Belépve, ez a felerészben faborítás újra megjelenik. Kényszer. Egy gázóra, amely keresztben állt a térben, és a méretlen vezetéket fogadván még tizennégy csatlakozott rá. Áthelyezése kritikus pont volt, megbillenthette volna az egész felújítást. Kell a kritikus pont, különben nincs katarzis, gondolta közben csokornyakkendősen Szindbád, miközben fogalma sem volt arról, hogy ez itt most mit jelent. A kényszer alakította ki ily módon az udvari traktus építészeti arculatát, melynek dongaboltozatos tere elméletileg kettévágva jelöli ki a belsőépítészeti elemek formálását. A gázóra takarását, a két üvegezett portál váltakozó nyíló és tömör felületét. A falak fehérre meszelve, a padló siklósi kő, a portálok, a faburkolat borovi fenyő. Kicsit zavartan állt ott Szindbád, az előtérben éppen felvételt forgattak. Kormánymegbízott úr, akinek köszönhető mindaz, ami itt történt, arról beszélt, hogy most itt végre minden a helyére kerül, a szentendrei népegészségügyisek Szentendrére mentek, a műemlékesek, régészek meg ide, a Zichy-kastélyba jönnek. Az építész, miközben ezeket a sorokat körmölte, Hrabal mondatát citálta: „mikor a hihetetlen valósággá válik”. Mert kegyelmi pillanat lehetett az, mikor megszületett a döntés a felújításról, és kicsit elérzékenyülve mondta, ilyen bizalmi, minőségre törekvő megbízó–tervező–kivitelező együttműködés kivételes jutalomnak számít.

Szindbád egy kicsit visszahúzódott. Szerette volna igazán megérteni a helyzetet. Ez neki új volt. Ő a régi-régi budai utcácskák zöld zsalugáteres házacskáiban gondolkodott, és itt valami egészen mást látott. Állt ottan, egészen hosszan, és aztán rájött, hogy nem is a zöld zsalugáteres házacskákat szereti, hanem a bennük zajló romantikusan igaz életet.

Újra végigjárta, körbenézte a helyiségeket, és a régi emlékeken keresztül kezdte érezni, érzékelni, mi is történt itt. Az előtér világos, borovi fenyő portáljaival és beépítéseivel a régi szőke kisasszonyok életvidámságát, lendületét idézte. Kissé hátrébb, a teakonyhának nevezett helyiség, jóval nagyobb mérettel, mint ami egy tea elkészítéséhez szükséges. Katonás egyszerűség, fehér bútor, fekete munkalap, korszerű berendezésekkel. Egyre jobban kezdett megbarátkozni Szindbád ezzel az új stílussal, de fölvetődött benne a kérdés, vajon Majmunka tudna-e itt aranysárga tyúklevest főzni sok zöldséggel? Csak kicsit kellett erre a drága asszonyra gondolni, aki katonásan szerette őt, hogy el tudja képzelni, ebben a katonásnak is nevezhető konyhában is megszülethetne az a leves, legfeljebb nem porcelánba tálalná, hanem rozsdamentes tálba, de bizonyosan fedelesbe. Na, és akkor a tér felőli traktus, ahol majd irodák lesznek. Nézte az egymásba nyíló, egyszerű, dongaboltozatos, méltóságteljes tereket. Régi kolostorok emlékképei jöttek elő. A tiszta egyszerűség, ahol sötétedés után gyertya vagy mécses világított. Ma már villanyvilágítás van, ami sokszor elkápráztatja a lényeget. Szerencsére itt nem.
A dongaboltozatról lelógatott vízszintes fényforráslapok mint könnyed felhőcskék úsznak az ég dongaboltozata alatt, legalábbis Szindbád így látta. Igen, szép ez, de van itt valami titok is. Mindig vonzódott a titkokhoz, persze főleg a női titkokhoz, de mivel ez nem az volt, még inkább izgatta. Kicsit reszketősen jött elő a gondolat: a nagy titok az, hogy itt nagyon lehet majd dolgozni.

Meglepődött ezen a titokfejtésen kissé Szindbád, mert ő az idő eltöltésének ezt a formáját kevéssé ismerte. Még egyszer bizonyságul körbenézett a szépen felújított helyiségeken, és sietve távozott. Jelentését rövidre fogalmazva csak annyit mondott: Minden nagyon rendben van, minden teljesen rendben van. És csak intett, minden magyarázkodás nélkül, ahogy a filmekben szokás, közben az aranysárga naplemente, közvetlenül a holdtölte előtt, kellemes tónussal adott igazolást a történteknek.

Nyitókép: A Zichy-kastély balra Krúdy Gyula szobra Fotó: Nagy Gergely