– Lehet-e még meséket és mondákat gyűjteni?
– A folklór gyűjtések tekintetében sötéten látom a jövőt. Legalábbis, ha a hagyományos folklórműfajokra gondolok: azok ma már alig-alig gyűjthetők. A mesék és a mondák rögzítésének a lehetősége erőteljesen lecsökkent. A tavalyi évben jelent meg négy kötetben a Galgamácsai népmesék és mondák című munkám, amelynek anyagát közel negyven évig gyűjtöttem. Jelenleg egy szomszédos palóc település folklórhagyományainak föltárásán fáradozom, de sajnos már megközelítőleg sincs olyan emlékanyag, mint pár évtizede. Gyökeresen megváltozott az elbeszéléskincs. Egy-egy személyhez fűződő helyi anekdoták még megtalálhatók, de más, hagyományos prózai folklórműfajok már nincsenek, vagy csak fehér hollóként bukkannak föl. Mindez egyenes összefüggésben áll azzal, hogy napról napra csökken azok száma, akik egykoron a paraszti kultúrában nevelkedtek, akik ismerték ezt a műveltséget.

– A magyar meseanyagban egykoron jellemzők voltak a tündérmesék. Ma még rájuk lelhetünk?
– Bármennyire is jellemzők voltak még pár évtizeddel ezelőtt is, napjainkra már nem akadtam nyomukra, legalábbis azokon a településeken, ahol jártam, nem. Sajnos az a megérzésem, hogy ez nemcsak az én balszerencsém, hasonlóról számolnak be más mesegyűjtők is. Ha az ember nagyon rámenős, a helyiek esetleg a mesekönyvekből olvasottakat tudják visszamondani a néprajzi gyűjtőnek.

Az öreg, klasszikus mesemondók, akikkel például Galgamácsán összeismerkedtem az 1970-es években – mint Pesti József, Csonka András, Rácz János –, még hosszú tündérmeséket meséltek. Kalandos hősmesék voltak ezek, amelyeket tovább és tovább fűztek. Sőt, a jelenkor eseményeit is belevették. Ezek az igazi mesemondók sosem fogytak ki a szóból, mindig megtoldották a történetet. Nem egyszer a főhős gyermekeinek, unokáinak a történeteit is elmondták, így valóságos „családregényeket” volt lehetőségem rögzíteni.

– Mi változott meg az elmúlt években, hogy a mesemondás teljesen kipusztult?
– Mindez egy hosszú, fél évszázadot jóval meghaladó folyamatnak volt a része. Régen minden településnek megvoltak azok a közösségi alkalmai – fonó, tollfosztó, dohánysimítás, kukoricafosztás, erdőre járás, üldögélés a kispadon vagy akár az árokparti beszélgetések –, ahol örömmel mesélgettek az emberek egymásnak. Ez a világ a rendszerváltozással szűnt meg végleg, amikor elkezdődött a szappanoperák sugárzása. Magam is megtapasztalhattam, hogy gyakorta nehezen tudtam közel kerülni az emberekhez, mert a látogatásaim sosem ütközhettek ezekkel a délutáni sorozatokkal. A képi világ előretörése, majd egyeduralma még inkább megfosztotta az embereket egymástól és a meseszótól is.

Villányi Péter interjút készít Galgamácsán

 

– Már nem volt szükség mesemondókra sem.
– Egyre inkább fölbomlottak a közösségek. Ma is atomizálódik a társadalom, mindenki bebújik a vackába, és egyedül nézi a televízióját vagy nyomkodja a telefonját, lesi a számítógépét. A képernyő elvarázsolta az embereket. Eleinte még volt közös tévézés, aztán az is megszűnt. A hagyományos paraszti világban egykoron a munka után mindenki átment a szomszédba, beszélgetni. Kialakultak az úgynevezett „tanyázó” helyek, ahol jó volt csevegni, tréfálkozni, és jó volt hallgatni is. Az ilyen környezetben tudtak kinevelődni és fönnmaradni a mesemondók. Hallgatóság nélkül azonban nincs mesemondás sem.

– Feltételezem, a paraszti közösségek felbomlása nemcsak a mesegyűjtésre volt negatív hatással.
– Természetesen minden másra is kihatnak ezek a folyamatok, így többek között a hiedelmek gyűjtésére is. A 20. század elején születettek még benne éltek az eleik hiedelemvilágában, ők még a közelmúltig képesek voltak arra, hogy megélt élményként elmondják mindazt, amit korábban hallottak. Ragaszkodtak hagyományaikhoz, történeteikhez, saját igazukhoz. Ennek a nemzedéknek az elmúlásával azonban elpusztul ez a többé-kevésbé folytonos tudás. Például ma faluhelyen a garabonciás diákot, a táltost vagy a lidércet sem igen ismerik, jó esetben csak rémlik valami arról, hogy az öregapjuktól még hallottak róluk.
Egykoron ezeket a hiedelemtörténeteket igazságként fogadták el, hittek benne. Ma már viszont a kérdést fölvető kutatót is megmosolyogják és odavetik, hogy „Gondolja, hogy ez megtörtént?”.
Azon, hogy a hiedelemmondák is szinte teljesen eltűntek, nem is csodálkozhatunk. Tejelvételről szóló boszorkánytörténeteket nem lehet gyűjteni, hiszen már jószág sincs a faluban. Így a tehenek megrontásáról szóló hiedelmek sem időszerűek többé.

– Alaposan megváltozott a világ.
– Valóban, a Galgamácsai népmesék és mondák köteteinek nagy értéke, hogy 3300 epikus történeten keresztül mutatja be egy mai magyar falu közelmúltbeli folklórtudásának, prózarepertoárjának a lenyomatát. Az általam meghatározott, majd részletesen taglalt különböző prózai ciklusok döntően egyes személyekhez kötődnek. A 20. század második felében általában a faluközösség által viccesnek, tréfásnak tartott vagy egyéb szempontból kiemelésre méltó személyekről maradtak fönt történetek, anekdoták, sőt mondák is. Ezek a személyek lettek az elbeszélések középpontjai, főhősei. Hozzájuk gyakorta helyi szólások is kötődnek. A galgamácsai prózai anyagban közel nyolcvan ilyen szólást, főleg szóláshasonlatot gyűjtöttem össze, amelyeknek többsége ma is jelen van a beszélgetések folyamán. Ha a szólás magában hangzik el, utal a falubeliek által ismert történetre, a helyi anekdotára. Azaz van még mit gyűjteni, de ahogy említettem, ezek már nem azok a nagy, klasszikus műfajok, amelyek a folklór kézikönyvekben benne vannak.

– Milyen lehet a jövő falusi folklórja?
– Erre nagyon nehéz válaszolni. Sajnálatosan nem vagyok túl derűlátó, éppen azért, mert ma nagyon kevés közösségi élményt látok, kiváltképpen a falvakban. Alaposan kicserélődött többek között a főváros vonzáskörében lévő települések lakossága. A sok ide-oda költözés nem segíti a közösségi események és a tudás kibontakozását. Sokszor a tősgyökeres lakosság jelentősen megfogyatkozik, az új lakosok pedig nemcsak hogy nem ismerik a helybelieket, de nem is érdeklődnek a helyi közösségek és a hagyományaik iránt. Így a helyi érték – beleértve a maradék folklórtudást is – belátható időn belül el fog tűnni, hiszen a helyiek közül is csak az idősebb nemzedék őrzi ezeket a történeteket.

– Mégis mit lehetne tenni, hogy ez ne így legyen?
– Egy településen óriási jelentősége van a közösséget összetartani szándékozó személyeknek, a hatékony szervezőknek. Munkájuk eredménye lehet népi együttes, hagyományőrző klub vagy bármilyen kezdeményezés, amely képes arra, hogy közösséget hozzon létre. Ha sikerül e módon élettel megtölteni a településeket, akkor lesz jövő. A mesemondást gyakran csak szórakozásnak tartják, holott azzal, hogy az emberek régen összejártak beszélgetni, tréfálkozni, nemcsa jó hangulatot tudtak teremteni maguk körül, hanem képesek voltak levezetni a közösség életében akaratlanul is meglévő feszültségeket. Ma nem látom ezt a fontos társadalmi szerepet. A hagyományok továbbadása, az értékorientált közösségi cselekvés is betölthetne ilyen funkciót, de sajnos ennek sem igen lehet látni a nyomát.

 

Nyitókép: Vircsák Mihályné mesél egy galgamácsai gyerektáborban (2014)
Képek forrása: Villányi Péter