Velünk élő kézművesség Palócföldön

Balassagyarmatról Varsányba Szécsényen át vezet a régi út, amin már számtalan győztes, vert vagy épp halálra szánt sereg vonult keresztül viharos történelmünkben. Most kényelmesen autózunk, minden fegyverünk a jegyzetfüzet és telefon, se nemesi kardot nem kell vinnünk Rákóczi országgyűlésére, se zászlós kopját urunk címerével, hogy respekciót ébresszünk holmi kóbor martalócokban. Épp ez

a kényelem az, ami sokszor megnehezíti a dolgunkat az őseink járta utakat keresve,

hisz minden patetikus romantizálást mellőzve: alapvetően a tréninggatya kényelmesebb, mint a palóc népviselet, a készételeket nem kell elkészíteni, meg nyilván ikeás polcrendszerből is hamarabb megvolna a harangláb, mint a magunk erejéből.

Kézműves kályha (a szerző fotói)

Mielőtt a Hagyományőrzők Házába lépnénk, szétnézünk kicsit Varsányban. A mai rendezvény helyszínétől nem messze áll a Kézművesporta, kertjében láthatóan az elmúlt években készült, egy törzsből faragott

faszobor majdnem életnagyságú figurákkal: megfontolt parasztember ül a tuskón, hátulról mosolygós asszonya öleli át, s készül tölteni poharába a palackból.

Emberünk pedig, mint maga a megtestesült egyensúly: egyik kezében balta, másikban pohár.

Ezt a szobrot is, akárcsak a kálvária stációit, a 48-as haranglábat vagy az 56-os kopjafát Kanyó Balázs faragta, aki a szombati kézműveskedésre egy kész és egy félkész domborművet hozott magával, meg egy ládika vésőt. Igazából már a ládika is elég ahhoz, hogy megdobogtassa minden barkácsolni szerető ember szívét. Ahogy a növényi ornamentika formálódik vésője alatt, épp úgy kanyarognak a terem másik végében Záhorszki Mónika színes palóc életvirágai a kelengyésládákon és háziáldásokon.

Háziáldások

Épp annyian vagyunk, hogy kényelmesen elférjünk a Hagyományőrzők házában, amiről soha nem találnám ki, hogy egykor a község pártháza volt, annyira elevenen uralja tereit az azóta újjáéledő múlt: a két gyönyörű cserépkályha, a falakon a fazekasok tányérjai, a falvédők, és körben a régi ládák, rajtuk palóc népviseletbe öltöztetett babákkal.

Kanyó Judit, Varsány polgármestere sürög-forog, kávéval kínál, s közben elmondja, hogy az egész, eredetileg Zalaegerszegről indult és országossá vált kézműves programsorozat a Varsányi Faluszépítő Hagyományőrző és Kulturális Egyesület, illetve a Nógrád Turizmusáért Egyesület összefogásában valósult meg. A község egyébként többször is országos hírnévre tett már szert Palócföld hagyományainak ápolásával, ahogy erről a kezembe kapott, igényes album is tanúskodik: A hitet megtartottuk – Az értékőrző Varsány 800 éve címen. A hit megtartása itt nem üres szólam: később a katolikus templom gondnokától is megtudjuk, hogy a gyülekezet népes és aktív, valamint magától értetődőnek számít palóc viseletet ölteni a misére.

Kanyó Judit elmeséli, hogy a rendezvény eddigi napjain elözönlötték a gyerekek a házat: A szerdai viseletbemutatóra Déska Bertalanné, Margit néni hozott népviseleteket Rimócról, gyermekre valókat is, és lehetőség volt ezeket fölpróbálni. Izgatottan lestük, mekkora lesz az érdeklődés, és kellemes meglepetésünkre egyre több gyerek jelentkezett, először nyilván lányok, aztán fiúk is: Margit néni, engem is föl tetszik öltöztetni? Szinte mindenki be is öltözött, és hogy az se csalódjon, akinek nem maradt ruha, megbeszélték, hogy

Szent Mihály (ő Varsány védőszentje) napjára az egész iskola beöltözik.

Szerencsénkre jutni fog mindenkinek: az idősek a mai napig megőrizték a régi viseleteket – büszkélkedik joggal a polgármester.

Azt is megtudom, hogy Varsány nemcsak a hagyományőrzésben jeleskedik, hanem bőségesen ad teret mindenféle kortárs művészi kezdeményezésnek (jó ízléssel törekedve a helyi értékekkel való kulturális kapcsolódásra): a Kézművesportán már alakulóban van a pajtaszínház, a Hagyományőrzők Házában pedig rendszeresek a könyvbemutatók, májusban például Berki János cigány mesemondó Szalonnafa című könyve kerül majd sorra, s többek között az elhunyt szerző unokája is föl fog olvasni.

Kanyó Balázs szerszámai

 

Aztán Kanyó Balázs készülő domborműveit és szerszámait kezdem vizsgálni alig titkolt irigykedéssel: az asztalos és autodidakta fafaragómester a környékbeli erdőkből gyűjti be a nyersanyagot;

kezdőknek a könnyen munkálható hársfát ajánlja

(ő is azon dolgozik épp). A nagyolást motorfűrésszel szokta végezni, egy efféle domborműhöz általában ötféle vésőt használ (kedvencem a kecskeláb), némelyik pengéjén maga is végrehajt apróbb módosításokat. Az esztergált fafaragó kalapács, amivel a vésőnyél végét ütögeti, hagyományosan bunkó névre hallgat, és a keménységben díjnyertes gyertyánból készült.

Kanyó Balázsnak van egy története is a bunkó kapcsán. Egyszer Tar Béla mesternél, aki régen például a Gepárd mesterlövész puskák tusát is készítette, járt egy újságíró, aki még sosem látott fafaragó bunkókat, és megkérdezte a mestert, hogy kit-mit fognak ábrázolni ezek a kedves kis szobrocskák? Ő meg elkezdte sorolni: ez lesz a párttitkár, ez a tanácselnök, ez a TSZ-elnök…

Amivel a vésőnyél végét ütögeti, hagyományosan bunkó névre hallgat

Hasonló, vicces anekdotái minden, Kanyó Balázs köré gyűlő férfinak akadnak, ahogy a mester keze alól röpköd a forgács, körbejárnak a történetek is. Közben arra gondolok: így ment ez több száz, ezer éven át: az embernek járt a keze, és közben mesélt. A rituálét persze megkönnyítette, hogy a kultúrtörténet nagy részében elektromosság nélkül, vagyis jóval kisebb hangerővel zajlott minden efféle kézimunka. Persze flexelés közben is adomázgathat, aki túl tudja kiabálni, de aki eddig próbálta, hamar megunta.

A fafaragó kész munkája, amit bemutatni hozott, másfél méteres platán dombormű, lenolajjal kezelve. Drámai történet bontakozik ki a mindenütt jelen lévő növényi ornamentika és a kopjafáktól kezdve mindenhonnan ismerős csillagmotívumok között:

egyik oldalt leánykérés angyalszárnyas leánnyal, középen tűzokádó sárkány, másik oldalt pedig szomorúan italozó férfi, a fölébe magasodó, sodrófás asszonnyal.

Annak a kevés boldog, illetve idegen bolygón élő embernek, akinek a jelenetekből nem áll össze a tragikus cselekmény, segít a vésett felirat: „Tűzokádó sárkány hogy válik angyalból? Vezess egyet oltár elé, megtanulod magadtól!”

Kanyó Balázs elmeséli, hogy egy sorozat első darabját látom: Falvédők ihlették Az élet nagy igazságai című sorozatot, a következő is három jelenetből fog állni. Egy pap ül a kocsmapultnál, majd a kocsmából tolják taligán a papot, végül pedig egy menyecske viszi a hátán. Felirata: Jó pap is sírig tanul, mégse biztos teljesen, hogy mindenféle kísértésre kiképezték rendesen...

Záhorszki Mónika virágmotívumai

Úgy érzem magam, mintha egyenesen a Parasztbiblia világába csöppentem volna, és nagy nevetések között lépek Záhorszki Mónika asztalához: a grafikus, textilművész, tanár és művelődésszervező épp egy középiskolás lánykának ad tanácsokat nyersanyagokról és technikákról.

A művész régóta gyűjti a palócföldi motívumokat, rendszeresen vesz részt táborokban, és iskolákba is elviszi a népi bútorfestést.

Elmondása szerint a fabútorok alapozása mindig fekete krétafestékkel történik, amire akrillal kerülnek a minták.

Beavat minden részletbe: Mi, palócok, ugyanazt a technikát használjuk, mint a matyók: egyszerre két színt festünk föl az ecsettel, és úgy húzzuk meg például a virágszirmokat. A régi mesterek is kevés színt használtak, hiszen a sötét alapból látványosan ki kell világítania a motívumnak, tehát többnyire pirosat, kéket, zöldet, sárgát, kis fehéret látunk. Erdélyben például máshogy festettek, ott egymás után vitték föl a színeket. Régen persze nem tubusos akrillal, hanem túróenyvvel, és porított vagy tört festőanyagokkal dolgoztak.

Záhorszki Mónika virágmotívumai természetesen hagyományosan többek puszta díszítőelemnél:

a koszorúk, életfák, életvirágok mind az élet körforgását, a folyamatos újjászületést jelenítik meg.

A népi díszítőművészet soha nem önmagáért való esztétizálás, itt is konkrét, mágikus funkciója van: áldást, termékenységet, bőséget kér a hajlékra és lakóira. Úgy érzem, estig el tudnék itt időzni, de a foglalkozásnak vége – örömmel fogadjuk viszont az ebédre (mi mást ehetnénk, mint palóclevest és sztrapacskát), meg a templomnézésre szóló meghívást.

Ugyanazt a technikát használják, mint a matyók

A varsányi Szent Mihály-templom tudtommal az egyetlen hazánkban, aminek teljesen elpusztult, egykori festett fakazettáit ma egy kortárs művész egyéni ábrázolásmódjának képei díszítik: Lengyel Rita, akit mesekönyv-illusztrátorként is ismerhetünk, itt is mesei jelleggel bontja ki az evangélisták, a csillagjegyek vagy épp a négy őselem képjeleit. Mintha a Magyar népmesék rajzfilmsorozatba csöppentünk volna: lenyűgözve barangolhat a szem a színek és motívumok burjánzásában.

A festmények egyszerre árasztanak kihívó frissességet formavilágukban, és maradnak meg jelentésükben az egyházművészet hagyományos tartalmi keretei között.

A templomhajó teljes nyugati falát betöltő, egészen más ábrázolásmóddal készült, Krisztus életét összefoglaló szekkó szintén kortárs művész, Korga György munkája.

A varsányi templom egyetlen, szakrális térbe sűrítve példázza remekül, amit a falu miliője, no meg a Népi Alkotóházak Hete programsorozat is sugall: hagyományainknak nem az a dolga, hogy múzeumban porosodjanak és ásítozó tisztelettel legyenek körbevéve. Hanem az, hogy megismerjük, megéljük és továbbvigyük őket a magunk módján, a magunk tehetségét, élettapasztalatát az ősi keretek közé szőve, ahogyan a régiek is tették.