A nagy múlt 1840 körül, a klasszicizmus idején kezdődött, ekkor épült a földszintes kúria és annak tengelyére szimmetrikus elrendezésben, az utcavonalra merőleges tetőgerinccel két melléképület. A század végére az északi és déli oldalon páros oszlopos portikusszal, az épület két végén emeleti pavilonokkal bővült a kastély, amely a második világháborúig a kastélyok természetes életét élte, a Teleki, majd a Tisza család tulajdonában. Aztán a kastély „fölszabadult” ezektől a kötöttségektől, az erdészeté lett, majd nevelőotthon működött benne. A hetvenes években jelentős átalakítások következtek, a két emeleti pavilon közötti tetőteret beépítették, s a melléképületek is bővültek. Miután a nevelőotthon megszűnt, az épületek sokáig üresen álltak, végül a cserkészek találtak itt új otthonra.

Megkezdődhetett az átfogó, komplex megújulás, melyet alapos előmunkálatok – részletes felmérés, örökségvédelmi dokumentáció (Csomortány Levente, Gömöry Judit, Rozmann Viktor munkája), restaurálási és falkutatások – előztek meg. Ezeknek a vizsgálatoknak a tapasztalataiból kiindulva készült az építészeti terv (felelős tervezők: Gyulai Attila, Katona András, Riedel Miklós).

A cél a második világháború előtti időszak mind teljesebb megőrzése, megjelenítése volt. Az első lényeges problémát az jelentette, hogy amikor a kastélyt két emeleti pavilonnal bővítették, a belső közlekedés igen esetleges lett. Ha szabad egyáltalán egy műemlék kapcsán ezt mondani, mert ugye, ha minden rendben van, akkor az klasszikus, ha nem, akkor meg kivételes. A két emeleti részt egy szűk melléklépcsőn és egy szépséges tölgyfalépcsőn lehetett megközelíteni. Az új funkcióhoz elkerülhetetlenné vált új közlekedési blokk kialakítása. Mindkét lépcső megmaradt, sőt a gyönyörű tölgyfalépcső teljes, megfelelő állapota miatt csak kismértékű restaurálásával, valamint a kutatók által a falakon talált erős vörös szín helyreállításával csodálatos eredmény született. A tölgyfalépcső és a talán pompeji vörösnek mondható falszín különleges, nálunk ritka élményt ad, a teljesség érzését. Ami az angoloknak természetes, az nekünk, sokszor lerombolt hazánkban különleges.

A két emeleti pavilont eredetileg semleges padlástér kötötte össze, „homályos folyosónak” nevezett átközlekedéssel, majd átépítették, beépítették, lakóhelyiségeket hoztak létre, erősen tönkre téve az eredeti építészi gondolatot. Az újjáépített összekötő szárny egyszerre kívánt semleges maradni és kihasználni a különleges adottságot egy konferenciaterem kialakítására. A földszinti déli traktusban a két korábban kibontott válaszfalat nem építették vissza, nem állt elő az eredeti térsor. De míg korábban a családi használatot három helyiség szolgálta, addig a nagyobb családnak, a cserkészeknek és a rendezvényeknek az egyetlen hosszú tér jobban megfelel. Aztán a kisebb helyiségekben, ahol a falkutatás semmi irányt nem tudott adni a helyreállítóknak, a korabeli állapotokat idéző, kézzel festett tapétákat, lámpákat és villanykapcsolókat javasoltak az építészek. A hagyományos műemlékvédelem – Marosi Ernő művészettörténész terminológiája – fanyalgott. Nem hiteles. Valóban nem az. Nem voltak hiteles nyomok. Az építész, építészettörténész Hajnóczi Gyulát érdemes itt citálni, aki azt fejtegette, hogy a hivatalos szemlélet azért ennyire beszűkült, mert leragadt az autentikusság fogalmánál, számára csak a teljes körű hitelesség az elfogadható, holott a valóságban soha nem lehet a hitelességet száz százalékig bizonyítani, mindig akadnak és vannak is olyan apróbb-nagyobb részletek, melyek eldönthetetlen viták tárgyai maradnak.

Sokkal életszerűbb lenne, ha hitelesség helyett hihetőség kerülne a középpontba, jóval nagyobb lehetne a műemlékvédelem mozgástere, ugyanakkor érvényesülhetnének a szakszerűség szempontjai is.

És ha már itt tartunk, az építész, műemlék-szakértő Nándori Klárát is szívesen idézem, aki a műemlékes aranykornak nevezett Sedlmayr-időszakban tervezte a dömösi prépostsági romok nagyszerű helyreállítását. Nem esik rá elég szakmai fény, talán a véleménye miatt: „…veszély a hitelesség nevében az a túlszabályozás, mely jogászok és hivatalnokok közreműködésével minden szellemet és kezdeményezést kiöl az alkotó, a kellő felelősséggel és bátorsággal kísérletező szakemberekből. A dogmák elhatalmasodása, mint minden területen, itt is veszélyeket hordoz”. Jelen esetben azt gondolom, a kellő felelősséggel tervezett épület hihetősége annak egységét, hitelességet erősíti.

És végül itt vannak a ferdén vonalkázott, csíkos vakolatú melléképületek, ahol a hagyományos műemlékvédelem teljesen elbizonytalanodott. Miután levezényelte a minden menthető érték megmentését, átadta helyét az építészetnek.

Egy lehetőségnek, hogy a múlt tiszteletével az új helyzetben egy új jellel, jelentéssel gazdagítsa az épületegyüttest.

A főút felé eddig az eredeti és rögtönzött, hevenyészett melléképületek kavalkádjával elzárt kastély nyitottá vált, a közfunkció megnyílt a köz, a közút felé. Hitelesen mutatva az értékmegőrzés és az értékteremtés szép példáját.

Műemléket nem építünk, mondja az építész Fejérdy Tamás. Én is ezt vallom, azzal a kiegészítéssel, hogy örökséget viszont igen. A Teleki–Tisza-kastély két régi-új kiszolgáló épülete jeles példája az örökség építésének. Az eredeti alapokra építve, az eredeti alaprajzi kontúrt követve, az eredeti jelleget szem előtt tartva fölépült valami, ami sokkal több, mint két épület. Egy jelentés, ami túlnő a műemlékvédelem hitelesség-dogmáin. Egy szellemi többlet – Cságoly Ferenc építész kategóriáját idézve –, amely tiszteletben tartva minden korábbi értéket, újakkal kívánja gazdagítani azokat.

Ez a két kis épület az ősiség, a ház archetípusát jeleníti meg. Inkább üzenet, mint épület. Az időtlen idő üzenete. Azt képzelem, József Attila odaáll a két ház elé, nem tud mást tenni, leír négy sort: „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.”

Hajnóczi Gyula írja: „A műemlékvédelem úrrá tud lenni az időn: meg tudja állítani, meg tudja őrizni a múltat, az elfelejtett időket fel tudja idézni.” De nem tudja megidézni a jövőt. Nem tud mit kezdeni a jövőt pásztázó szellemi többlettel. De ez nem baj Ez már az építészet területe, felelőssége. Kellene egy kézfogás, hogy az Egész létrejöjjön. És az Egész csak akkor áll össze, ha a Műemlékvédelem és az Építészet egyensúlya létrejön.

Az Építészet a műemléki helyreállítást Pro Architectura díjjal jutalmazta. A Műemlékvédelem elismerése még várat magára. De legyünk bizakodók: az Egyensúly bizonyosan létrejön, mert létre kell jönnie.

Fotó: Czabán Máté