Az emberi jelenség legnagyobb kihívása, feladványa világunk kétarcúsága.

Az ember a maga Janus-arcú világának az Odüsszeusza, állandó csavargó késztetésekkel és örök honvággyal. Mintha minden világokat kutató kielégíthetetlen bolyongásunk csak egyetlen célt szolgálna, azt, hogy egyszer hazataláljunk.

Mintha örökké azt a képzelt rejtvényt szeretnénk megoldani, hogyan lehet az: a haza az a hely, ahol még sosem voltunk. Valahogy minden eszkatológia mélyén ez a képzet munkál, az apokalipszis-képtől az Éden édes érzeményéig. Nem véletlen, hogy megrendül a képzelet, ha valami kikezdi – akár a tudatunkban, akár a valóságban – az örök haza, a ház, a háztartás és az azt körülölelő kert elíziumi valóságát, valamint a kozmoszt, a mindenség-hazát, s az ökumenét, aminek mikrokozmosza vagyunk.

A régiek ilyenkor imádkoztak, az újabbak – újszerű „imát” – tudományos diszciplínát formálnak fontosságot mímelve. Az ember mióta él környezetszennyező. Valójában ez az eredeti bűne, de nem veleszületett, hanem ő szülte, cselekvésével teremtette. Legújabb korunkban, amikor drámaivá vált környező világunk pusztulása, megalkottuk az ökológiát, mint erre a bajunkra gyógytudományt. Rendkívül tudatos és szerencsés fogalomalkotás volt az oikos logosa: a ház, haza, háztartás tudása.

Az ökológia kifejezést a születő evolucionizmus kreálta, Haeckel volt a szülője. Darwin zseniális felismerésének fokozatosan dogmává merevített evolúciós elmélete beszél a természet háztartásáról. Ez a háztartás szó tetszett meg Haeckelnek, és görögre fordítva alkalmazta az új tudományhoz. Darwin arról beszélt, milyen végtelenül komplexek és alkalmazkodók az organikus lények egymáshoz való kölcsönös viszonyai a természet háztartásában. Műve bevezetőjében – sok ateista követője által szégyellten – kifejtette, hogy mindez Isten segedelmével van így. Az utódok általában átértelmezgetik, átszerkesztgetik nagy példaképüket. Ilyen Janus-arcú világunk, amely állandóan ajtóban – a választás ajtajában – álló lényünket rángatja hol rossz, hol jó irányba.

Az ember, amióta ember, beleavatkozik a természetbe, és akár kezdettől szennyezi is a környezetét.

A kérdés az, hogy milyen mértékben, valamint, hogy mennyire tudatosul benne, hogy ártalmas, amit tesz. Tehát, hogy mikortól válik morális kérdéssé a földi létezés természetet (ki)használó tevékenysége. Hogyan születik meg a tanítás a létezés felelősségéről, főleg annak szerepéről az üdvtörténetben. A természet iránti tisztelet itt találkozik a teremtés lényegének nagy körével, vagy akár a természet iránti tiszteletlenség a véletlen teremtődés materialista ateista elképzeléseivel. Ebből persze korántsem következik, hogy a hívők környezetkímélők, az ateisták pedig környezetszennyezők lennének. A morál a vallásoknál is mélyebb kategória, és természetesen ott ólálkodik körülötte a fekete-fehér leegyszerűsítő gondolkodás. A huszadik századi zöld mozgalmakat sajnos a leegyszerűsítő mentalitás határozta meg. Ökojógik – merev ökomoralizálók –, valamint ökorendőrök fegyelmező erőszakkal kívánták az embereket az ökológiailag általuk helyesnek vélt irányba terelni, sokszor rejtett politikai háttérszándékok nyomán. Ez a hangos világ uralta és uralja mind a mai napig reflektorfénybe helyezett részigazságaival az uralkodó véleménylégkört. Azokat a szelídebb, a nyílt ökológiai párbeszédre – a miért vagyunk e világon teológiai hermeneutika jegyében – felszólító elképzeléseket sürgősen félresöprik az ideológiamentesség hamis látszatával. Talán tudva tudatlanul rettegve attól, mely ideológiáknak milyen szerepe van abban, hogy valamitől így felgyorsult a környezeti válság.

Érdemes felvillantani mikortól és miért eszkalálódott a természet kizsákmányolása. A reneszánszra általában úgy tekintenek, mint az európai kultúra csodás megújulására, a szellem és a művészetek feltámadására. Igaz, ami igaz, nem akármilyen szellemi áramlatok érkeztek (most már újra) kikerülhetetlen hatással Európába. A firenzei akadémia phároszi kulturális sugárzásával megerősödött Platón hatása, hódított a neo-
platonizmus, megérkezett a hermetizmus, ez a szinkretikus „ős-New Age”-tan, Pico della Mirandola, „a reneszánsz rocksztárja” beleszeret a kabbalába, virágzik a szélhámossággal elegy asztrológia és alkímia. Zseniális kalandorok tartják izgalomban Európát, olyanok, mint Agrippa von Nettesheim, aki a mágiát tartotta a legjobb módszernek Isten és a természet megismerésére, de ott volt Nostradamus is, az örök látnok és Paracelsus, eredeti nevén Theophrastus Bombastus von Hohenheim. Igazi reneszánsz értelmiségiek voltak – már ha azt tartjuk reneszánsznak, amit még sajnos ma is féloldalasan tanítanak. 

Zsenik voltak és kalandorok, a szellem hamiskártyásai. Csodákat ismertek és fedeztek fel, de nem állták meg, hogy a még nagyobb látvány és így a maguk dicsősége kedvéért ne csaljanak.

A manapság divatos összeesküvés-elmélettel megvilágítva működésüket, azt is mondhatnánk, tökéletes fedőművelet voltak, vagy akár lehettek is volna, ha a történelem ilyen egyszerűen működne. Mindenesetre nagyobb figyelem fordult feléjük és az új szabadságban tobzódó és sikerekben fürdőző művészekre, mint a lényegre, arra, hogy újra megérkezett egy olyan gondolat, amely meghatározza Európa és a világ modernizációban kiteljesedő következő évszázadait.

Stephen Greenblatt, a harvardi tanár és világhírű Shakespeare-kutató hívta fel a figyelmet a reneszánsz egyik epizódnak tűnő, de annál inkább meghatározó felfedezésére. Poggio Bracciolini, a munka nélkül maradt pápai titkár 1417 telén elindult, hogy a délnémet kolostorokban régi kéziratokat találjon. Az egyik rendházban olyasmire lelt, ami eltitkoltságával és főleg a fennálló világkép totális ellentétével lépésről lépésre megváltoztatta Európa szellemi arculatát. Ez a mű Titus Lucretius Carus, költő és filozófus De rerum natura (A dolgok természetéről) című műve volt. Lucretius ebben a művében Epikurosz tanait gondolta tovább radikálisan.

A filozófiailag koherens és poétikailag kiváló művében valójában az ateizmus és a materializmus foglalatát adja: az univerzumnak nincs teremtője, a véletlen irányít, a létezésnek nincs végcélja, a világegyetem nem az ember kedvéért van, az ember nem különleges, a lélek halandó, nincs túlvilág, a halál semmit nem jelent, minden vallás babonás képzelgés, az emberi létezés legmagasabb célja az élvezetek keresése.
Mai szemmel nézve akár legyinthetnénk is erre, de a vallásos, legalábbis istenfélő és a lelki halhatatlanságban hívő reneszánsz ember döbbenten állt a szellemi kihívás előtt, sokan viszont mámorosan szívták magukba a régi-új tanokat. Machiavelli például titokban saját kezűleg lemásolta, és megtáltosodott tőle. 

Az a keresztény századokban ismeretlen intellektuális merészség, ami áthatotta Lucretius művét, egész napjainkig elvarázsolta Európa szellemi mozgásait, s a modernitás hasznos és haszontalan erőinek hatalmas energiát kölcsönzött.

Valójában nem először. Pozitív hatása volt viszont indirekt módon Vergiliusra. Az aranykor költője Lucretiusra válaszul írta meg a haza és hazatalálás értékfreskóját. Lucretius pedig nemi ajzószerektől (drogoktól) megbolondult, majd öngyilkos lett. Korunkban lehetne a hippivilág különös szentje is. Bár megeshetne, hogy korunkban a zseniális Lucretius meghasonlana, Epikurosz pedig biztosan mindent visszavonna.
Lucretius fellépése viszont a reneszánsz környezetben igazi siker, igazi luciferi siker lett. Fausti alku köttetett az új világ fölötti hatalomra, s elindultak a modern kor áldásai, és egy bizarr technikai civilizációban kibontakoztak a materialista, az anyagias világkép örömei. Közben fokozatosan az átkai is, mert a technikai civilizáció elkezdte szélsőségesen kiszolgálni az ember öröméhes voltát, egészen az önimádat társadalmáig (lásd Christopher Lasch).

Logikailag persze semmi kivetnivaló nincs abban, hogy az ember, ez az elszabadult szabad szellem, feltegye, hogy nincs Isten, mert annak természetéből adódóan bizonyíthatatlan, hogy van vagy nincs. Emberileg hasznosabb az, hogy feltegyük a kérdést, mire jutunk, ha úgy hisszük, hogy van, vagy ha úgy véljük, hogy nincs. Az eddigi történelmi, szellemi mozgásokból eléggé egyértelműen látszik, hogy az ember nincs meg Isten, istenek, vagyis igazodási centrum nélkül. 

A modernitásban az ember körbebástyázta magát az élet örömeit szolgáló technikai csodákkal. Isten helyett magát helyezte a centrumba, sőt az elszabadult tudomány lehetőségeit feszegetve „valódi” istenné kíván válni egy szerencsétlen és sajnálatra méltó transzhumán állapot megteremtésével. Létrehozva ezzel azt a mitikus állapotot és helyzetet, amelyben elkövethetővé válhat az Isten ellen való lázadás ősbűne. Mégiscsak igaz, hogy a mítoszok, az időn kívüliségről szóló tudások nemcsak a múltról, hanem a jövőről is beszélnek.

Túl egyszerű lenne, ha világunk környezeti válságáért csak a materialista-ateista ideológiát kárhoztatnánk. Sajnos a keresztények (főleg a nyugatiak) instrumentalista módon, sőt aktivista lendülettel értelmezték a Teremtés könyve 1,28-at, a hajtsátok birodalmatok (uralmatok) alá a földet. Ez az értelmezés nem vette figyelembe, hogy a teremtés bibliai elbeszélése tartalmazza az etikai teremtettséget, azt, hogy az ember 
a teremtés gondnoka, pásztora, sőt papi embere is. Így a vallás is hozzájárulásával beleesett a természet kizsákmányolásának bűnébe, majd védekezésbe szorult az állandó és radikális támadásoktól. 

Három évszázad legképzettebb szellemei fokozták a nyomást, az őszinte hitet is babonává minősítve.

A múlt század második felében pedig – érezve a környezetszennyezés drámai növekedését – megpróbálták a kereszténységet bűnbakká tenni. 1962-ben megjelent Rachel Carson tengerbiológus Silent Spring (Néma tavasz) című revelatív könyve. Ettől a könyvtől és elszaporodó társaitól berobbant a nyugati környezetvédő mozgalom. Kiderült, hogy óriási a baj, szükség van bűnbakra, az igazi bűnösök leplezésére. Leslie White neoevolucionista antropológus azt kezdte bizonygatni, hogy a környezetrombolásnak a nyugati kereszténység a gyökere. Azonban, ha a mai eléggé infernális világkörnyezeti helyzetet nézzük, rájöhetünk, hogyha továbbra is megy az egymásra mutogatás, úgy járunk, mint azok, akik egy égő házban mentés helyett azon vitatkoznak, ki okozta a tüzet.

Végképp eljött az ideje, hogy a globális ökológiai válságról elkezdjünk morálisan mélyebben és szellemileg racionálisabban gondolkodni. Nem lehet eléggé „kalandor” a kutatómunka, hogy ebben a helyzetben radikálisan új megoldásokat keressen, akár olyan régit is, ami minden radikalizmus ellenfele.

Válság és kairosz

Naponta látva – a globális hírközlésnek, ha van előnye, ez az – Föld-édesanyánk szenvedését, képeseknek kell lennünk a válság lényegének és mélységének feltárására. Először is talán ki kellene űznünk Pató Pál-lényünket magunkból. Ennek a hárításnak egyik széles körben hangoztatott szemérmetlen mondata, hogy a világ, amióta van, válságban van, és az ember elsősorban válságlény. Mostani válságunk azonban apokaliptikus méretűvé kezd válni azáltal, hogy az egész földi létezést most már képes elsöpörni az önmagát istenítő emberi hübrisz és az általa felépített technológiai Gólem-rendszer. Kizökkent az idő. Az emberi faj az idő felgyorsítása következtében időzavarba került. A preszókratikus görögség még kétfajta időt ismert. Az egyik a kronosz, a mért idő, a másik az alkalmas, a kegyelmi idő vagy a cselekvés ideje, a kairosz. Az egyik a mennyiségé, a másik a minőségé. A teológus Paul Tillich járta körbe ezt a problémát, mikor a kairosz és a kairoi (az idő és az idők) fogalmáról értekezett. A válság és a kairosz együtt jár, csak ha tompul a képzelet, nem képes felismerni ezt az összefüggést, és nem képes mély értelmét és annak lehetőségét kiaknázni. A népi képzelet még ismerte ezt az összefüggést abban a közmondásban, hogy ahol nagy a szükség, ott közel a segítség. 

A kairosz feltárulkozása azonban nem passzív folyamat eredménye. A görögöknél is kozmikus, isteni beavatkozás eredménye, mely egyben jelzi, hogy az ember képes kicsikarni az istenektől, hogy előálljon a kairosz, a válság megoldásának minden profánt átható szent ideje. Úgy kell ezt elképzelni, mint egy másik közmondás biztatását: segíts magadon, az Isten is megsegít. Ha azt akarjuk, hogy az emberi történelem eddigi legnagyobb válsága ne ellenünk, hanem javunkra szolgáljon, az első lépés, hogy mindnyájunknak mindennap tenni kell érte valamit. Nevezhetjük ezt mindennapi teremtésvédelemnek. Természetesen a mai helyzetben ez már kevés. Emellett rá kell kérdezni minden hatalomra, hogy a teremtésvédelem oldalán áll-e, vagy pontosan hol? De még ez is túl általános. Indítványozni kell, hogy a természetet ugyanolyan jog illesse meg, mint a tulajdont, de ne csak általánosságban, hanem tételesen, jogtechnikailag körülbástyázva. A mai nagypolitika hangoztatja, hogy a jogállam mindenekelőtt. Kérdezhetjük, hogy a természet jogával a gyakorlatban mi a helyzet? A mindennapi teremtésvédelmet a különböző vallások alapvetően támogatják. Az elmúlt évtizedek pápai enciklikái erre mutatnak. A mohamedán spiritualizmus, a szúfizmus megalkotta a Teremtés megújítása minden pillanatban (minden lélegzettel) fogalmát. A háláchikus zsidó ökologikus gondolat pedig arra int, hogy ne tegyünk olyasmit, ami jóvátehetetlen kárt okoz a természetnek (Kohelet Rabbah, 7:13). Nagyon fontos lenne, hogy a folklór (folk-lore) mintájára kialakuljon az öko-lore, a fokozott ökotudat(osodás). Az Országút teret kíván nyitni ennek, s ezzel a mindennapi teremtés-
védelem ügye mellé áll.

A szerző etnográfus, író, az MMA rendes tagja.