Még egy éve sincs, hogy Balatonfüred megőrzött és óvó figyelemmel ápolt műemlékeiről, történeti magjáról és a város fejlesztéséről szólva arról írtam az Országút 39. számában, hogy a múlt harmonikusan él itt együtt a jelennel, s a remények szerint a jövővel is, bár Füred sem marad érintetlen a szükségszerű fejlesztésektől, de a bővítés színhelyei nem érintik az óváros – nevezzük így a historikus belvárost – szövetét. Még csak arról beszéltem, némi halvány kétkedéssel, vajon nem eltúlzott-e, ami a Tagore sétányon innen és túl épül, vajon elbírja-e majd Balatonfüred. S akkoriban csupán az volt a költői kérdés – bár már akkor is fölösleges, hiszen túl voltunk a bontáson –, nem lehetett volna a Brázay-villát megmenteni, csak annyira, hogy egészét vagy egy elemét belekomponálja a tervező az új épületegyüttesbe. Városfejlesztési szempontból nem sok idő telt el, és a kétkedés változatlan, sőt egyre hangsúlyosabb lett. Vagy több is annál. Balatonfüred arácsi részét a főúttól a part felé ugyanis lassan és szisztematikusan ellepték a többemeletes lakóházak. Egymást érik a méretes ingatlanok a Kisfaludy-strand – az egykori szabadstrand – mögött, az emlegetett egykori Brázay-villa hatalmas parkjában, és néhány aprócska keresztutcát elhagyva fölfelé, amerre a szem ellát nőnek ki a földből a lakótelepek, nevezzük elegánsan lakóparkoknak, bár park alig akad a házak között. Mint a Nagykörút – mondta szomorú legyintéssel egy régi füredi polgár. Nagykörút? Ott legalább széles az utca, nem látni be a szemközti lakásba. Persze akadnak Balatonra néző erkélyek is, de a többség még ezt sem mondhatja el magáról. Arra már gondolni sem érdemes, hogy mekkorák és milyen minőségűek ezek a lakások, mennyi köztük az egészen apró apartman, s azokban hányan akarnak majd elférni főszezonban. És akkor ott a kérdés, vajon Füred infrastruktúrája és még inkább a tó, hogy bírja majd el a tömeget.

 

Hogy Balatonfüred a jövő évi, Veszprémmel megosztott Európa kulturális fővárosa bűvöletének, s főként a címmel együtt érkező fejlesztési támogatásnak nem tudott ellenállni, vagy a Covid okozta költözési láz nyomása volt túl nagy, nem lehet tudni, az biztos, hogy a polgármester tavaly, az év elején hirtelen huszonegy területen rendelt el beépítési és változtatási tilalmat, mondván, szeretnének egyezségre jutni a területek tulajdonosaival az építménymagasságok és a zöldfelületi mutatók, azaz a beépítés mértéke tekintetében. Talán lesz eredmény. Valamikor. És addig? Mert jól látható, a város gyors ütemben épül, nem biztos, sőt biztos, hogy nem a legjobb módon, de fejlődik.
Tényleg erre a fejlődésre lenne itt szükség?

 

Persze a tájidegen és léptékében is túlzott fejlesztés nemcsak Balatonfüred problémája. Az északi partra érkező lépten-nyomon épülő telepek mellett halad el, létezik vízparti – ki tudja, itt és másutt mekkora nádast irtottak ki büntetlenül, mekkora lett az így feltöltött terület –, s van az úton túl, de szinte közvetlenül mellette emelkedő házcsoport is, amelynél nyilván az „örökpanorámás” a hívószó. Hogy az örökpanorámával együtt jár az egész napi forgalom és a vasúti pálya panorámája is, azt nem lehet nem észrevenni. De amíg Akaliban szinte a sínekre épülnek az új apartmanházak, és ezeket van, aki megvegye, nehéz bármin is csodálkozni. Mindeközben már alig van igazi parti sétány, ahol végigmehet napközben az, aki éppen nem a strandra vágyik. Csopakon például egy talpalatnyi hely sincs a strandon kívül, de büszkélkedhet ezzel más település is. Épp elég szó esik ilyesmiről mostanában Aliga kapcsán meg a déli parton másutt is, ahol egykori kempingek, üdülők helyén kezdődtek vagy már be is fejeződtek gigaberuházások.

Vajon akad, aki ellenáll a „divatba jött a Balaton” kísértésének? Bizony akad. Az elsők között a Hild-díjjal méltán kitüntetett, tüneményes bájú, a Balaton-felvidék népi építészetét hűen őrző település, Paloznak. Polgármestere, egyetértésben a képviselő-testülettel tavaly februárban a falu egész területére változtatási tilalmat rendelt el a településrendezési szabályok felülvizsgálatáig és módosításáig. Különös tekintettel a tájképi kérdésekre, az aránytalan befektetési célú építkezésekre, és arra, hogy a közműveket, az áram- és vízszolgáltatás hálózatát, az utakat a falu régebbi igényeihez építették ki. Így azóta sem telket alakítani, sem új építményt létesíteni, illetve meglévő építményt átalakítani, bővíteni, elbontani nem lehet. Így is folynak már korábban engedélyezett és megkezdett építkezések, de Paloznakon értik, a nem egész hatszáz lelkes faluból nem szabad, csak a divat kedvéért, a rövid távú haszonszerzés érdekében „nagyvárost” csinálni, a szőlőtőkék helyére tájidegen lakóparkokat emelni. Csakis így őrizhető meg Paloznak varázsa.

 

Hasonlóképpen gondolkodnak Szigligeten is, ahol a településrendezés szabályozása, ezen belül a magassági és beépítési korlátozás, a természetes anyaghasználat mellett a hangsúly a természetvédelmen van, a zöldterületekből lecsippenteni sem lehet, a nádast féltve óvják, ma már itt maradt meg az északi part legnagyobb egybefüggő nádasa, amely ökológiai szempontból a tó legnagyobb védelmét jelenti.

És egyre több civil kezdeményezés igyekszik megálljt parancsolni a befektetők, ingatlanspekulánsok nyomásának. Széplak vagy újabb nevén Siófok–Ezüstpart példája ismert a déli parton, s úgy mondják, nem szeretnének arra a sorsra jutni. A 2010-es években az aranyparti beépítési siker után itt újabb, ezret meghaladó lakás épült, amerre a szem ellát beton és parkoló mindenütt, ennyi lakáshoz erre szükség is van. A helyi történetek szerint azt azért sikerült megakadályozni, hogy huszonnégy emeletes toronyházat húzzon fel egy spanyol befektető, de azt nem, hogy öt-nyolc szintes, százötven-százhatvan lakásos, ide nem illő magasházak épüljenek egymás mellé, akár egy közepesnél rosszabb lakótelepen, immár egy magyar befektető jóvoltából. Valószínűleg többek közt ezt a veszélyt érzékelve tiltakoztak tavaly Zamárdiban a helyiek a településképi szempontból kiemelt jelentőségű területen tervezett városias lakónegyed ellen. Balatonmáriafürdőn civilek fordultak a polgármesterhez, azt írták, bántónak tartják a Bárdos strand melletti feltöltött területre tervezett túlméretezett, hetvenhárom lakásos épületet, amely megtöri a környék harmóniáját, elveszi a teret a vízparttól távolabbi házak lakóitól, s az öböl vízfelülete jelentős tömeget már nem tudna kiszolgálni. A nádasok természetvédelmi és tájképi szempontból tovább – szerencsére – nem irthatók, így az öböl szélesítése és esetleg egy második lejáró kiépítése megoldhatatlan. Figyeljünk csak jól, már így is feltöltött, tehát a tótól elrabolt területről beszélünk!

S ha már a natúra kifosztásáról szólunk, ne feledkezzünk meg Tihanyról, a Balaton kiemelt jelentőségű, védett természeti környezetéről. S most nem is a tájnak ellentmondó, ízléstelenül terpeszkedő magánházakról van szó, amelyek szép számmal épültek az utóbbi esztendőben, mióta a kormányhivatalok játsszák, ha egyáltalán játsszák az engedélyező szerepet. Inkább arról a tavaly elindult, és egy időre megállni látszó beépítésről, amely a Kenderföldeket tüntetné el a félsziget délkeleti csücskében. Múlt év nyarán Tihany lakosai, nyaralói fogtak össze annak érdekében, hogy Tihany maradhasson Tihany, ne akarjon átmenő forgalmú turistagyárrá változni, azaz ne kerüljön sor a Kenderföldekre tervezett túlépítkezésekre még akkor sem, ha azzal mindenki tisztában van, a fejlődés nem állhat meg, infrastrukturális beruházásokra feltétlenül szükség van, a parkolás kérdését sem lehet elodázni, épp az ófalu védelmének érdekében.

 

Akkoriban hosszú távú beruházásról volt szó, amelynek során szálloda, wellnessközpont és lakópark épülne az üdülőegyüttes részeként a ma még részben érintetlen, erdős, lápos vidéken, amelyhez újabb, nyilván csakis feltöltés által nyerhető terület csatlakozna. Mindez a madárvilágban gazdag, védett ősnádas és fás terület terhére, az új móló a nádasba bevágva. Az önkormányzat tavaly úgy fogalmazott, „revitalizáció”. Inkább azt mondanám, rövidlátó szemléletű cinizmus. Akkor a civil kezdeményezésnek sikerült némi halasztást elérni, de újabban megint az a hír járja, hogy három tömbből álló lakóépület-együttest terveznek a Kenderföldek korábban feltöltött darabjára, az egyenként tizenkét méter magas, négyszintes, zöldtetős épületek állandó lakásul szolgálnának, helyet kapnának bennük vendéglátóhelyek is. A korszerű igényeknek megfelelő négyemeletes házak nyilvánvalóan tájidegenek, aligha tisztelik a Tihanyban méltán elvárható hagyományos építészeti stílust. S akkor arról az apróságról még nem beszéltünk, mindez a Balaton-felvidék Nemzeti Park országos védettségét élvező tájvédelmi övezetében. Bár az utóbbi időben, sajnos tudjuk, a védettséggel senki nem foglalkozik, mi több, ha kell, egyetlen tollvonással le lehet kerülni a listáról.

A körkép korántsem teljes, még kevésbé megnyugtató, s addig kellene érdemben tenni valamit, amíg még megőrizhető természet és ember kényes harmóniája, amíg még él a tó vizében és partján a természet egyensúlya, s nem indul pusztulásnak. De tudni kell, a Balaton érzékeny és sebezhető, ha nem vigyázunk rá, egy napon föllázad…