Nemegyszer szóltunk róla, de a legújabb veszélybe került épület kapcsán újra érdemes elmondani, funkcióvesztésre, fenntarthatóságra, eljárt korszakra, divatjamúlt voltára, közízlésre hivatkozni XX. századi épületekről szólva, parasztvakítás. Építészcsoportok, legutóbb többek között a velencei építészeti biennálén sikeresen szerepelt fiatal építészek bizonyították alkotásaikkal, helyre lehet állítani, sőt érdemes helyreállítani, új szerepre felkészíteni az elhagyott épületeket. Nemcsak megmentésük, hanem a környezetvédelem érdekében is, hisz ismert, épp a bontás, a bontási termék környezetszennyező. S persze akkor jön a közízlés, a városkép kérdése. Közízlésre hivatkozni értelmetlen, a kifejezés tartalma, ha egyáltalán van ilyen, megfoghatatlan, ki így látja, ki úgy, kinek ezt tetszik, kinek az, s amit értünk rajta, amit beleképzelünk, nagyon befolyásolható, az volt és az is maradt. S ha egy épületről nem a tetszik, nem tetszik szintjén gondolkozunk, ha a környezetében élőkkel megismertetjük értékeit, históriáját, a legtöbben megértik, elfogadják, megszeretik. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy mindent és mindenáron meg kell őrizni, de azt igen, hogy a manapság veszélybe kerültek, bontásra ítéltek között nem egy, egészében vagy legalább részleteiben, kiemelkedő építészeti értéket hordoz.
S ezek a házak éppúgy mesélnek a maguk koráról, mint a századokkal ezelőttiek. Más történeti időről, más társadalomról, más életformáról, a saját magukéról. Arról, ami az utókor számára éppoly fontos lehet, mint számunkra a régebbiek.
És akkor beszéljünk a legújabbról. Jó ideje romlik, pusztul a Várnegyed polgárvárosában a Szentháromság és az Országház utca találkozásánál, a szépen helyreállított egykori Városházával szemközt a múlt század hetvenes éveinek kortárs építészeti alkotása, Jánossy György és Laczkovics László pilléres homlokzatú saroképülete. S még így, szánalmas állapotában is mutatja legfőbb értékét, elegánsan, hivalkodás nélkül, harmonikusan simul környezetébe, méretével és visszafogottságával illeszkedik szomszédaihoz.
Ahogy 1983-ban a Magyar Építőművészetben Horler Miklós építész, a műemlékvédelem elismert szakértője írta: „A Szentháromság téri házon tanítani lehetne azt az építészeti magatartást, ahogy egy régi városrészt továbbfejleszteni illik… Mindenekelőtt az alaphangnem megválasztása: az a művészi alázat és fegyelem, amellyel felismerte és vállalta, hogy ezen a téren, a különböző korokból származó hangsúlyos épületek között nem egy újabb hangsúllyal kell megjelenni. Nem konkurálni akart Ceresola, Hillebrandt, Schulek és Fellner épületeivel, hanem őszinte szerénységgel egyszerűen lezárni a teret, amivel egyben a tér hagyományait is megőrizte, hiszen ez az oldal a háború előtt is egyszerűbb volt a többinél.”
Régmúlt időben három, utóbb két ház állt a területen, ahová az L alakú épület a második világháborús pusztítás után klasszikus foghíjbeépítésként került. Két utcafrontja ott ér össze finom töréssel, ahol elődjeié, ugyanakkor felelevenít az Országház utca felőli részen középkori városszerkezeti elemet is a sikátor és a szomszédos ház falában feltárt gótikus ablaknyílások láttatásával.
A Szentháromság utcai oldalon finom történelmi idézet a félköríves, kőkeretes ajtó, a már jóval korábban elpusztult középkori ajtókeretet jeleníti meg. S a két épületrész találkozásánál a sarkítás visszahúzása hangsúlyozza a régi Városháza szemközti sarokerkélyének kiugrását.
Idővel Burg Hotel lett a Jánossy–Laczkovics-lakóházból, de egyre inkább látható elhanyagoltsága, majd elhagyatottsága gazdátlanságra utalt. A csukott ablakok, a zárt kapu, a bedeszkázott portál semmi jót nem ígért. Mígnem felröppent a hír, valahol, valakik ezt az épületet is bontásra, talán „csak” nagyszabású átalakításra ítélték, hogy tudományos konferenciaközpontnak adjon helyet. S hogy mekkora lenne a változás, milyen épület kerülne a helyére? Arról egyelőre nem szól a fáma. Lehet, hogy az utóbbi időszak visszaépítési lázában az új tulajdonos agyában megfogant egy valamikori épület eszménye?
Talán épp az utolsóé, hiszen az építkezés előtti kutatások megmutatták, az évszázadok során a legkülönbözőbb épületek álltak itt, majd estek az idő áldozatául, az egyetlen emlék, ami a középkorból megmaradt, és az építkezéskor helyre is állították, az egy dongaboltozatos pincehelyiség. Egyébként a háború előtti kerek saroktornyos kis barokk épület, tisztelve egykorvolt értékeit, aligha múlja felül építészettörténeti jelentőségében a ma még létező és valószínűleg nem túl nagy ráfordítással felújítható XX. századi házat.
A Magyar Építész Kamara és hozzá csatlakozva a Magyar Építőművészek Szövetsége, hivatkozva az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága a XX. századi építészeti értékeket védő Salgótarjáni felhívására is, állásfoglalást adott ki a Szentháromság utcai épület megmentésére, javasolta helyi védelem alá helyezését, bár ne legyenek illúzióink, sok, nemcsak helyi, hanem országos műemléki védelemmel rendelkező épület lett a bontási kedv szabad prédája az utóbbi esztendőkben. Az épület megmentéséért hangjukat felemelők élharcosa az a huszonkét építész, ahogy magukat nevezik, a Huszonkettesek, akik fontosnak tartják a Várnegyedet, épületeit, építészetét, mindazt, ami manapság történik a palotanegyedben és a polgárvárosban. De szót emelt érte Pazár Béla Ybl-díjas építész, s a Magyar Művészeti Akadémia posztumusz tiszteleti tag Jánossy György építészetét felidéző kiállítás nyílt a Fugában. A ház megmaradását fontosnak tartók köréhez csatlakozott a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia vezetősége is, kifejtve, „Az épület építészettörténeti értékeit tiszteletben tartva harmonikusan kialakíthatóak az új rendeltetések terei.”
Nos, itt tartunk, egyelőre semmi sem dőlt el visszavonhatatlanul, az épület még áll. Jó lenne, ha évtizedek múltán is méltón felújítva, de sértetlenül őrizhetné eredeti formáját, tisztelettel emlékezve a XX. század második felének építészeire, építészetére.
