Az Országút 46. számában, a teremtésvédelem rovatban jelent meg Krómer István jól felépített, hiteles szaktekintélyek kiforrott véleményével alátámasztott írása, Vadászat mint természetvédelem? címmel.

A téma nagyon aktuális, az írás bekezdésről bekezdésre valóságmozaikokból áll, csak épp a konklúzió kissé „íróasztalszagú”, finomabban szólva, elméletalapú, mert nem számol a természet, a Föld bolygó csúcsragadozójával, az emberiséggel.

Azért emelem az egyénről általánosra a természetpusztítást, mert az első kőbalta kitalálása, használatbavétele óta minden újabb találmány, eszközfejlesztés egyre csak növeli a homo sapiens túlhatalmát az élővilág kárára.

Ez a hierarchikus kényszer nem minősíthető jónak vagy rossznak, mert kódolt eleme a természet, a teremtett világ önjáró dinamikájának. Az élet része a születés, a fejlődés, az utódlás és az elmúlás. A földi élet, ez a végtelenül bonyolult, sok rétegben szövődő jelenség képes fenntartani a minden alanyára kötelező alkalmazkodási keretrendszert, az egyedbe kódolt mértéktartás természetességét.

Az ember a technikai alapú civilizáció megteremtésével kifejlődte magát a földi közösségből, a bibliai paradicsomból, és önálló, önjáró „élősködővé” vált. Az elvárosiasodás, a termelés, a közlekedés, a szállítás,

a kereskedelem, a tőkeáramlás – mindez négyzetre emelve az inváziószerű népességrobbanással – egyre gátlástalanabbul uralja, fogyasztja az élővilágot.

Vajon a természet valóban képes kifogni az emberen? Amit eddig láttunk, a sáskajárás, a mérgező mocsári varangy vagy a spanyol meztelen csiga terjedése, az aranysakál, az afrikai sertéspestis, a koronavírus megállíthatatlansága csak apró figyelmeztetések.

A természet hatalmasságát, teljességét, erejét értő, érző és féltő emberek sejtjük, jöhetnek még sokkal radikálisabb előcsapások, és ha abból sem értünk, apokaliptikus védekező főcsapások is várhatók.

Az első kérdés, amit érdemes feltenni magunknak, vajon az évszázados elkényelmesedés, túlfogyasztás miatti biológiai és mentális elhízás, az isten- és természetkapcsolatunk elvesztése miatti elmagányosodás mellett képes-e az emberiség a „tulajdonosi” szerepből – önerőből – visszalépni a „társtulajdonosi” állapotba. Az emberi természetet és az okoskütyük tudatmódosító befolyását ismerve a válasz talán az, hogy nem valószínű.

Ám, mint a természetben is élő, látó, halló és értelmező magánszemély, és mindegy, hogy elemózsiástarisznya, fényképezőgép vagy puska lóg a vállamon, tudom, hogy minden élőlénynek megvan a maga élettere, és megvannak a tudattalanunkba kódolt, örökölt menekülési útjaink is. Ez a tudás pedig már nem magánügy, tehát megosztandó.

Most már talán eljutottunk a címadó kérdéshez, vajon lehet-e a vadászat része a természetvédelemnek? Szakértőként a saját vadászénemhez fordulok, ami mögött negyvennégy év területes vadásztársasági tagság áll, legalább ezer vadászattal eltöltött nap tapasztalatával.

Ennek egyötöde társasvadászat, négyötöde egyéni cserkelés vagy lesvadászat. Több százszor éjszakáztam kint egyedül, magaslesen, szalmakazalon vagy az erdei avarban, pokrócba burkolózva.

Ami számomra fontos volt és maradt a mai napig, az a JELENLÉT, csupa nagybetűvel. Az elmagyarázhatatlan beleolvadás a környezetbe, nem látványban, hanem teljes létezésemben. Olyan éberség, amikor az ember nem figyel, hanem lát, nem szagol, mégis érti a szagok információját, nem hallgatózik, csak örömmel nyugtázza a fák, a bokrok, az erdei, mezei állatok, madarak és a bogárvilág hangüzeneteit. Ezek a természetbe merülések ősi teljességélményt jelentenek.

Az idő intenzív megélését, az állandóság kitapintását a folyamatos változás ütőerein.

És az ölőszerszám, a puska, mit keres a válladon? – kérdezheti joggal a városi, civilizált ember.

A puska az útlevél, hogy kiléphessek a lakott területek biztonságos tereiből, letérhessek a térképeken feltüntetett utakról, ösvényekről, és szigorú, rendszerszemléletű szabályok keretei között – először a vadászházban elhelyezett beírókönyvben számkóddal vagy helynévvel legalizáljam a kintlétet – lefoglaljam az adott területrészt.

A puska (vagy az erre specializált vadásztársaságoknál az íj) a vadász kezében azért is kell, hogy a kötelezően előírt felesleget, ha mód van rá, szelektíven elejtse, kiemelje az erdőből és a megművelt földekről, továbbá az értékes vadhúst előkészítve (kizsigerelve) beszállítsa a kijelölt hűtőkamrába. Ez nem humánus, és nem esztétikus művelet. Maga a természet sem humánus. Ami a vadászatot humanizálja, az a szigorú keretrendszer, amely a legapróbb részletekig szabályozza azt.

Az egyensúlyteremtés áldozatokkal jár. Valamennyi növényevőnek megvannak a természetes ragadozói, és ez az ellentétpár a fajok fejlődésének a motorja. Az ember mindenevő, a majmokhoz, a medvefélékhez, a disznófélékhez és a rágcsálókhoz hasonlóan. A macskafélék, farkasfélék (kutyafélék) húsevők, a vadászat legnagyobb mesterei. Vannak dögevők is, a hiénák kiváló szaglásukkal, a keselyűk kivételes látásukkal vásárolják meg a már megölt élelmet a természet nagy bevásárlórendszerében. Persze a mindenevők valamennyi faja szívesen fogyasztja a húst, sőt legtöbbjük az öléstől sem riad vissza egy-egy könnyen elérhető préda esetében.

„A gyógyítást a természet jobban elvégzi (elvégezné), mint az ember” – írja Krómer István. Szép, idealista gondolat, a valóság viszont ezt időnként cáfolja. Kilenc éve Erdélyben, a Maros megyei Havad Pro Diana Vadásztársaságának külső tagja vagyok. A vadászterület 7500 hektár, a Kis-Küküllővel párhuzamos, 500-650 méter magas, kilenc falut érintő domblánc. A dombtetőket keskenyebb és szélesebb erdők borítják. A terület 45 százaléka erdő, 35 százaléka legelő, kaszáló, 20 százaléka gyümölcsös vagy szántóföld. A lakosság többsége idős ember, aki a saját parcelláin gazdálkodik. A vadállomány jó minőségű, stabil létszámú őzből, vaddisznóból és növekvő számú gímszarvasból áll.

Az állomány szabályozását folyamatosan segíti néhány farkas, az Abod környéki északkeleti sarokban meg-megjelenik a hiúz, és a 90-es évek óta egyre szaporodnak a medvék. 2000-től a vadásztársaság egy-két, 2015-ben már három medvekilövési engedélyt kapott, de a következő évtől a bukaresti természetvédő lobbi elérte, hogy megszűnjön a medve vadászata. Az eredmény: a medveállomány robbanásszerűen növekszik.

Az erdők birtokbavétele után, a gazdag élelemforrásért rákaptak a könnyen elérhető domboldali gyümölcsösökre, gátlástalanul tönkreteszik a külső zöldségeskerteket, kisparcellás ültetvényeket. A területünk közvetlen közelében már két halálos medvetámadás is történt. Így érthető, hogy a helybeli emberek elhagyják a több mint fél évezredes életterüket, beszorulnak a faluba,

megszűnik az állattartás, az önellátásuk, és a védelemre nagyon is rászoruló, kiegyensúlyozott kultúrtáj eltűnik.

Összegzésképp: a vadászat teremtésvédelem is. A vadőrök (hivatásos vadászok) nagy része szereti, érti és védi az ökoszisztéma maradékait, amit még nem teljesen hódított el a Főemlős a természetes körforgásból. A sportvadászok mindegyike befizeti az éves tagdíját, részt vesz a vadállomány egyensúlyban tartásában, hazavihet évente egy-két süldőt vagy borjút, néhány fácánt a családi konyhára, kisebbik része azonban „igazvadász” is, aki átéli az ősi hívást, a teljesség megélésének szépségét, felelősségét, viszonzásul adja fizikai állóképességét, fáradságát, fázását, szabálykövetését, önkorlátozását.

A vadászat gazdálkodás. A természetvédelem is gazdálkodás. A mezőgazdaság és az erdőművelés is jó esetben gazdálkodás. Ez a közös fogalom jól körülhatárolható tartalmat jelöl: a gazdálkodó a kitermelt eredmény mellett felelősséggel tartozik az élő vagyon szakszerű kezeléséért és fenntartásáért. Még akkor is, ha magántulajdonról van szó.

Alapesetben a vadászat, a föld- és erdőművelés is államilag tervezett, ellenőrzött keretek között zajlik. A problémák, a feszültségek ott keletkeznek, ahol a gazdálkodás ipari termeléssé és vállalkozássá válik. Ugyanis a vállalkozás célja a pénzben realizálható profit elérése.

A profittal együtt jár a növekedési kényszer, ami az élővagyon kárára történik, és a környezetvesztés megállíthatatlanná válik. (Erdőirtások, utána óriási területeken létrehozott gyapot-, szója-, narancs-, kávé-, teaültetvények.) Itthon is egyre nagyobbra nőnek az osztatlan táblás kukorica-, napraforgó-, búza-monokultúrák. De természetkárosodást okoznak a vadaskertek, a zárt tartású vadtenyésztés és a túlságosan üzletiesedett, profitcentrikus vadásztatás is.

A II. Vadászati Világkiállítást a címével együtt felfoghatjuk a vadászati kultúra hangsúlyos elköteleződésének a vadásztársadalom és az állami felügyelet részéről. Márpedig a vadászat a kultúrája révén tud partnere lenni az élő természet többi gazdálkodószervezetének, és részt venni az emberi civilizáció és a teremtett világ kényes egyensúlyának fenntartásában.

Borítókép: Fiatal anyamedve (a szerző felvétele)