„Kivül-belül szomorú csárda ez / A Kutyakaparó, / Éhen-szomjan szokott itt maradni / A jámbor útazó. / Mert eledelt nem kap, és hogyha csak / Rápillant
a borára, / Megátkozza Noét, hogy szőlőt is / Vett be a bárkába” – így kezdi Petőfi Sándor Kutyakaparó című versét, melyet Pesten vetett papírra 1847 januárjában. Hát, mit ne mondjak, elég lehangoló képet fest a költő a csárdáról és környékéről. A három falu, Kocsér, Kőröstetétlen és Törtel ölelésében megbúvó nevezetesség bár az idők során jelentősen átalakult,

összhatásában még mindig régies hangulatot áraszt.

A hajdanán a déli oldalon volt bejárat most a nyugatira került át. A ház elosztásában ma is az ivóé a központi szerep, s tíz éve még megvolt a versben is említett „pufók kemence”, egy felújításkor azonban azt lebontották. Amikor leégett az épület, a nádtető is odaveszett. A szemben álló, megénekelt „régi kőszent” helyett pedig művirágokkal teletűzdelt, fából ácsolt feszület áll.

Lassítok az éles kanyarban, előttem a híres-hírhedt fogadó, a szalagfüggönyös bejárat fölött ott a Kutyakaparó csárda felirat és mellette a koronás magyar címer. Elmúlt dél, korog a gyomrom, szomjas vagyok és kávé után vágyom. Bár Petőfi megírta, hogy „éhen-szomjan szokott itt maradni” az odatévedő vendég, gondoltam, ez már régen nincs így. Belépek a hűvös helyiségbe, az ajtóval szemközti pult mögött megpillantom a „kocsmárosnét”. Éppen ebédel. Ahogy észrevesz, félretolja a tányérját, ha jól látom, körömpörköltet falatozik.

– Á, itt nem lehet ebédelni – legyint. – Én már öreg vagyok ahhoz, hogy másoknak főzzek. Mindent be kéne jelenteni a NAV-nak, még csak az hiányozna.

– Esetleg egy szendvicset kaphatnék?

– Az sincs. Tessék nápolyit vagy csokit enni.

– Egy zsíros kenyér is megtenné…

– Azt én is szeretem, görögdinnyével. Ha nincs görögdinnye, anélkül is megeszem. A szalonna is jó. Minden évben veszek egy disznót, a fiaim levágják, fél évig elég a hús.

– Ásványvíz, kávé?

– Azok vannak.

Bömböl a magas polcra felrakott tévé, valami sorozat megy. Hogy halljuk egymás szavát, megkérem az asszonyt, kicsit halkítsa le a készüléket.

– Hát, lentebb vehetem – egyezik bele.

– Milyen itt az élet?

– Csendes. Halovány. Ha néha betéved valaki, az jó.

– Mióta viszi az üzletet?

– Harminc éve. Akkor vette meg a fiam az Áfésztól. Régen jobb volt a forgalom, lakottak voltak a környező
tanyák. Azóta sokan meghaltak vagy elköltöztek innen.

Kavargatom a kávémat, végre jön valaki. A mozgó-
árus fiatalember heti rendszerességgel megjelenik, járja a tanyákat, és a csárdába is betér. Marika néni (bár
a hölgy nem árulta el, első ránézésre jól tippeltem meg a keresztnevét, amúgy pedig a vendégkönyv nyitóoldalán a teljes neve is ott virít: Bereczki Dezsőné) mindig vesz valamit, most egy karton tölcséres jégkrémet, egy zacskó mirelit leveszöldséget és egy zacskó mirelit borsót vásárol. Négyezer-hatszáz a számla. A hűtőkocsis kereskedő elviszi a napi bevételt, ha egyáltalán volt annyi a kasszában, igaz, ő meg vesz egy kétszáz forintos Milka-nápolyit.

– Én szeretek itt lakni. Be van vezetve a villany, fűteni fával szoktam. A fiam csinált fürdőszobát is – mondja magától az asszony.

– Ha bejön valaki, tudja, hogy ez Petőfi csárdája?

– Biztos tudja. Rajta vagyunk ám az interneten!

– Van, aki ott olvasta, és azért jön?

– Van olyan is. Pestről is járnak ide.

– Mit mesél nekik?

– Semmit. A falra kitett táblán minden rajta van. Itt írta a verset, és kész. Mást úgyse tudnék mondani.

– Most zajlik Petőfi születése kétszázadik évfordulójának ünneplése.

– Hallottam róla. Én nem szervezek semmit. Március 15-én úgyis mindig van ünnepség. Májusban meg betyártalálkozó szokott lenni… olyan kirakodóvásár-féle.

– Betyárok is vannak?

– Biztos vannak köztük azok is. Nem bárom, ha jönnek, csak engemet ne bántsanak.

– A legenda szerint azért „kutyakaparó” a csárda neve, mert a kutya kaparással jelezte, hová földelték el a gazdáját, akit a betyárok tettek el láb alól…

– Én is így tudom. Betyár mindig van. Most is! – neveti el magát Marika néni.

– Milyen lehetett Petőfi Sándor?

– Mindenhová gyalog ment.

– Hol született, és hol halt meg?

– Mondom, az is a táblán van. Minden ott van.

– Elhurcolták Szibériába?

– Olyat is hallottam. Elfogadom, mert gyalog mindenhová eljutott. De szerintem felkéredzkedett egy kocsira. Én is azt csináltam volna. Most is van, aki stoppol.

– Petőfi elcsodálkozna, ha betévedne ide?

– Nem tudom. Nem volt kövesút, nem volt autó, nem volt tévé.

– El tudja mondani a Kutyakaparó verset?

– Nem mondom el. Annyira nem érdekelnek a versek. Valamikor kinyomtattam, és osztogattam
a vendégeknek.

– „Kivül-belül szomorú csárda ez…”

– Hagyjuk, ne verseljünk! Aki akarja, elolvashatja, ott van a táblán az is.

Nézzük akkor a sokat emlegetett táblát. A régiségekkel berendezett ivó falára függesztett, beüvegezett tablón látható dokumentumok a csárdával kapcsolatosak, köztük

Berente István, Kocsér község öreg bírája, aki még látta a „kőszentet”, s tekintélyes tanúk jelenlétében vallomást is tett róla.

Rácz József, a nagykőrösi gimnázium rajztanára pedig Petőfi költeménye alapján festette meg a csárdát eredeti formájában. De van itt ma élő alkotótól is (szignó: Maczko) két festmény, egy méretes Petőfi-arckép, háttérben a csárdával, illetve az a pillanat, amikor a költő a kanyargós-poros úton megérkezik a Kutyakaparóhoz. Nekem legjobban a vendégkönyv szellemes bejegyzései tetszenek. A kockás füzet egyik dupla oldalán nyolcszor felírta valaki: VAU VAU VAU VAU VAU VAU VAU VAU, a második VAU A betűjének tetején egy jópofa kutyus tekint ránk, ha már „kutyakaparó”.

És akkor végre derüljön ki az is, honnan az elnevezés. Egy 1766-ban rajzolt térképen már fellelhető a fogadó, amelyet Kaparási csárdának hívtak, és állítólag a betyárok búvóhelye volt, még Sobri Jóska is megfordult benne. „Névadója” pedig – mint már említettem – egy kutya. A jámbor jószág heves kaparással mutatta meg, hová földelték el gazdáját, akit egy borgőzös vita során tettek el láb alól. Önként adódott hát, hogy „ez a kutya” a műemlék jellegű épület homlokzatára is felkerüljön, noha ezen a falfestményen elég furcsán néz ki a puli, hiába nyújtja ki a nyelvét, engem inkább egy majomfélére emlékeztet. És a másik oldalon ott áll bizonyítékul az 1922-ből származó emléktábla is: „PETŐFI SÁNDOR e csárdában időzött 1847 évben, s erről írta Kutyakaparó czímű remek költeményét. Örök emlékül jelölték meg az Abony-járási és szomszéd községek.” A helyreállítást pedig a korábbi üzemeltető, a Nagykőrös és Vidéke Áfész végezte el 1984-ben. Alatta elszáradt koszorúk lógnak.

– Törzsvendég van? – kérdezem Marika nénitől.

– Egyetlenegy. Itt lakik a túloldalon. Ezelőtt reggel páran megittak egy felest, este meg elsörözgettek az épület előtt. Sőt, teke is volt. Most semmi nem érdekli az embereket. A tévét se nézi a kutya se.

– Csak Ön?

– Szeretem az öregeknek való sorozatokat. A Hegyi doktor és a Colombo a kedvencem.

– Petőfit kedvelik az emberek?

– Annyira nem ugrálnak érte.

Majd mindjárt megmondják az éppen érkező vendégek: három fiatalember, Bóbis Árpád tájegységi fővadász, Bakosi Attila vadászmester és Cseh Gábor hivatásos vadász hűtött dobozos kávét rendelnek. Ha erre járnak, biztosan nem hagyják ki a csárdát. Amit tudni kell róla, azt tudják. Március 15-én is jönnek ünnepelni, családdal, barátokkal.

– Milyen srác lehetett Petőfi? – kérdezem a vadászmestert.

– Szabadságharcos volt. Kedvelte a természetet, jól ismerte az Alföldet. De ha most itt látnám a sarki asztalnál ülve, borozgatás közben verset írni, lehet, hogy munkakerülőnek tartanám. Félretéve a tréfát: azért
ő páratlan irodalmi hagyatékot örökül hagyott az utókorra.

– Büszkélkednek a Kutyakaparóval?

– Persze, most is azért hoztuk ide a tájegységi fővadászt, hogy megmutassuk neki.

Igen, lehetne ez is a cél.

Pár évvel ezelőtt egy ceglédi építész elkészítette a Kutyakaparó felújítási és megújulási tervét. Alföldi őstermészet, irodalmi-történelmi előzmények, lovasturizmus: három olyan kitörési pontot talált,

amire alapozni lehet(ne) a környező falvak felvirágoztatását. A csárda rehabilitálása egyben a tanyai értékek megóvására is követendő példával szolgálna. Szabó Sándor annak idején a helyszínen mesélte el, milyen új szerepkörrel lehetne felruházni a csárdát és környékét. Számos ötlettel rukkolt elő a Petőfi-kultusz életben tartásán kívül a lovas ökoturizmuson át a teraszos pihenő- és étkezőhelyig, mind-mind „csak” pénz kérdése. A helyszínen körülnézve ezeknek nyoma sincs, és nagy valószínűséggel az álom megmarad álomnak. De itt a vers, olvassuk is: „A harangszó a távoli falukból / Meghalni jár ide, / S az eltévedt madár körülnéz csak / S odább megy ízibe. / Még a nap sem süt itt úgy, mint máshol; / Bágyadtabb sugára, / Mintha szánakozva tekintene / Ez árva csárdára.”