„R.k. (Szt. György), volt bencés apátsági templom, román stílusú, 1256. Felújítva barokk stílusban 1660 körül. Építtetője: Folnay Ferenc apát. Restaurálta 1896–1904 között Schulek Frigyes és Gyalus László…” – így kezdődik az országos műemlékjegyzék rövid leírása a jáki templomról. Az 1980-as évek végén indult meg az épülethez tartozó kőtár feldolgozása és a falak tüzetes dokumentálása, a munka D. Mezey Alice és Szentesi Edit művészettörténész nevéhez fűződik. Ezt követte a templomot egykor körülvevő temető feltárása, két régész, dr. Valter Ilona és Hajmási Erika csaknem két évtizeden át tartó kutatásainak hála. A több mint kilencszáz síros temetőt a X. és a XI. század fordulóján létesítették, akkor még pogány sírkertként. A középkorban már keresztény temető lett. Az ezerkilencszázkilencvenes években a templomtól nyugatra álló, a XIII. századra datált Szent Jakab-kápolna alatt bukkantak egy korábbi épület maradványára, amelyet az ott talált Salamon-érme alapján a XI. század közepe táján emelhettek. Ám a keresztény sírok sűrűségének eloszlása arra engedett következtetni, hogy a XIII. század előtt mégsem ez a rész, hanem az egykor a mai Szent György-templom helyén álló épület lehetett a terület centruma.
Rengeteg megfejtésre váró kérdés merült föl tehát már azelőtt, hogy 2019-ben elkezdődött a rekonstrukciós munkálatok részeként az apátsági templomnak és környezetének átfogó kutatása.
Templom a templomban
– Elsőként a templom környezetében, majd a déli mellékhajóban végeztünk régészeti kutatásokat – mondja dr. Pap Ildikó Katalin régész, az ásatás vezetője. – Tavaly teljes mélységben sikerült feltárni a templom sekrestyéjének keleti falánál az úgynevezett apáti kápolna visszabontott, félköríves záródású apszisát, amelynek kutatását eddig az itt futó esővíz-elvezető csatorna akadályozta. Az apszis láthatóan együtt épült a sekrestye alatti alapozással. A déli mellékhajó kutatása során azonosítottunk egy észak–déli tájolású falat, amely az egykori kolostor területe felől „befutott” a mai templomtérbe. Később ezt a falat a főhajó déli részéig tudtuk követni. Egyre több bizonyíték szólt tehát amellett, hogy már a XIII. századot megelőzően a mai Szent György-templom helyén szakrális épület állhatott. 2021 telének végén, kora tavasszal a főhajó feltárása igazolta várakozásainkat.
Néhány héttel ezelőtt kezdődött az a kutatás, amelynek során sikerült azonosítani a korábban itt állt épület maradványait. Legépebb a karzat alatti térben az északnyugati sarok. A hosszanti falak lényegében követik a mai északi és déli pillérsorokat, vagyis a szélességük megegyezhetett a XIII. században kialakított, ma látható főhajóéval. Sajnos a keleti részt, a szentélyt csaknem teljesen elpusztították a késő középkori és kora újkori temetkezések, így csak csekély maradványok alapján feltételezhető az egyenes szentélyzáródás.
– Ezt a kisebb templomot a XI. és a XII. században építhették, ennél pontosabb adatunk még nincs. Falai az egykori temető több sírját is elvágták, sőt, találkoztunk számos olyan vázzal is, amelyeknek egy részét előbb a korábbi templom falalapozása semmisítette meg, majd a XIII. századi Szent György-templom egyik pilléralapozásával egy másik helyen is belevágtak – teszi hozzá Pap Ildikó Katalin.
Az egyhajós templomhoz a nyugati oldalon csatlakozó méretes előtér, vagyis westwerkjellegű építmény nyomait is sikerült azonosítani. Ahogy a Ják nemzetség gazdagodott és II. András király bizalmi körébe került, nyílt lehetőség arra, hogy a XIII. század elején Jáki Nagy Márton magánmonostor alapítását határozza el. Bár megépítése négy évtizedig tartott, 1256-ban vélhetően sikerült teljes egészében használatba venni az épületegyüttest.
– Természetesen az építkezés megkezdése és a teljes befejezés közti időben sem maradtak templom nélkül a jákiak – magyarázza Sarkadi Márton építészmérnök, műemlékvédelmi szakértő, akit a Szombathelyi Egyházmegye bízott meg a helyreállítás szakmai koordinálásával. – Az építkezés során ugyanis körbeépítették a templomot, hogy minél tovább használatban tarthassák. Az alapfalak vizsgálata nyomán jól követhető, hogy a szentélyek és az északi mellékhajófal, majd a tornyok külső falainak elkészülte után kényszerültek csak a korábbi épület nyugati részének bontására, miután pedig a tornyokat legalább a főhajó magasságáig emelték, ezt követően került sor a régi templomhajó teljes bontására, párhuzamosan az új főhajópillérek megépítésével. Így a hitéleti tevékenység szinte mindvégig zavartalan maradhatott.
A főhajó feltárása során több, rendkívül gazdag középkori és kora újkori temetkezést azonosítottak, amelyekből páratlan leletanyag került elő. Nemcsak a szokásosnak tekinthető ékszerek maradtak meg a sírokban, de a díszruhák is meglepően jó állapotúak – köszönhetően nagy nemesfémtartalmuknak, vagyis a beléjük szőtt aranyszálaknak. Különösen értékes az a XVI. századi apáti sír, amelyből szinte teljes épségben került elő a díszes miseruha.
Ám mégsem ez a legizgalmasabb sír a templomtérben.
Az alapító temetkezése
Néhány évtizedet vissza kell lépnünk az időben. Már a XX. században felfigyeltek a kutatók a déli toronyalj falképeire, amelyek eltérnek a középkori templomokban alkalmazott ikonográfiától. A XIII. századi képek között, a toronyalj nyugati falának egyik freskóján síró asszonyok láthatók, s kissé felettük angyalok emelnek a mennybe egy lelket. A déli falon álló alakok sorakoznak, de nem papi vagy szerzetesi, hanem világi öltözékben.
A kutatók ebből arra következtettek, hogy a Ják nemzetség a templom életében az addig elképzeltnél nagyobb mértékben volt jelen. A tér nyugati felét feltehetően világi célokra, például bíráskodásra is használhatták. A lelket a mennybe röpítő angyalok pedig azt sugallták, hogy az apátságot alapító főúr temetkezésének nyomára bukkanhatnak. Ő ugyanis nem élte meg a templom felszentelését, tehát elképzelhető, hogy az épület egy korán elkészült részében kapott nyughelyet. Ez a teória évtizedeken át csak feltételezés maradt, nem nyílt lehetőség a templomtér XX. század elején kialakított padlójának megbontására. A déli toronyalj feltárására 2020 végén került sor.
Amint arra számítani lehetett a középkori templom esetében, több temetkezést is találtak, akadt azonban egy kelet–nyugati tájolású téglasír, amely a XIII. században épült falakkal egyidős, vagy annál valamivel korábbi lehetett. A sírban egy robusztus férfi csontváza nyugodott, és részben a sírhely alatt az ékszerek bizonyságaként gazdag, előkelő származású nő sírhalmára bukkantak. A sírok elhelyezkedése arra engedett következtetni, hogy rokonok lehettek. A toronyaljban előkerültek további, ennél is régebbre keltezhető temetkezések is, köztük több ugyancsak egymás fölött, illetve egymást vágva helyezkedett el. Bár genetikai vizsgálatokat még nem végeztek a földi maradványokon, feltételezhető, hogy a téglasírban az alapító Jáki Nagy Márton nyugszik, a környezetében pedig ősei, a Jáki nemzetség más tagjai, és ő éppen miattuk választotta a maga számára is ezt a temetkezési helyet. A déli toronyaljat már az építkezés korai szakaszában befejezték, így gondoskodtak az alapító méltó nyughelyéről.
Az újjászülető templom
– A belsőben folytatott régészeti kutatás befejeztével a felújítás, azon belül is a falak, kifestések tisztítása, konzerválása kezdődik – mondja Sarkadi Márton. – Célunk a Schulek-féle felújítási állapot visszaállítása, hiszen ezt tudjuk hitelesen megjeleníteni. Ugyanakkor a falkutatás jelentős új eredményeket hozott. Kiderült, hogy az egyszerűbb formákkal, de ugyanilyen alaprajzzal megkezdett épületet építés közben tagoltabbá tették, a késő román, majd inkább a kora gótika stílusának megfelelően alakították. Vélhetően az építőműhely irányítása változott, fiatalabb vezető vette át a főszerepet. Ahogy előrehaladtak az építéssel, több lépésben módosították a terveket, gazdagabb, díszesebb, igényesebb épületet hozva létre. Ezzel magyarázható a főszentély padlószintjének megemelése és a faltagolóelemek gazdagítása, amelyek a főszentélyben a bordás keresztboltozatot is előkészítették. Ezt követhette a főhajópillérek alaprajzának megváltoztatása, ami már a hosszház boltozásának szándékával állt összefüggésben. Az is tisztázódni látszik, hogy egy korábban feltételezett tervmódosítás csupán az összefüggőnek tűnő jelenségek keltette csalóka látszat, és a valóságban nem létezett. Ezek közé száműzhetjük minden bizonnyal a templom történetének egyik legrégebben felismerni vélt mozzanatát, amely szerint eredetileg eggyel több pillérpárt terveztek volna a hosszház tagolására.
Még kopottan is látványosak a déli toronyalj alakjai, illetve a hajóban megfigyelhető díszítő kifestések, amelyeknek többsége már újkori. A templom leglátványosabb festett alkotása a Szent Györgyöt és a sárkányt ábrázoló freskó a szentély keleti falán. Azaz az lett volna már korábban is, ha Schulek Frigyesék, ki tudja, miért, nem építettek volna a feltehetően első fennmaradt magyarországi oltárkép elé azt csaknem teljes egészében eltakaró új oltárépítményt. Szent György képe szerencsére meglehetős épségben megmaradt, bár részleteit egyelőre a rárakódott kosz, illetve a templomba bejutó galambok ürüléke csúfítja el.
– A múlt századfordulón elvégzett Schulek-féle helyreállítást már saját korában kritizálták, és mi sem látjuk másként – teszi hozzá Sarkadi Márton. – Hiszen az épületnek túlságosan nagy részét bontották le, és építették újjá. Az elképzelt középkori állapot visszaállításának középkori festett vakolatrétegek is áldozatul estek. Az építész-restaurátor, Lux Kálmán írta, hogy a jáki templom kőtárának gazdagsága fájdalmasan mutat rá a templom eredeti értékeinek megfogyatkozására.
A korábbi építészeti beavatkozások visszavonhatatlanok, azonban a mostani munka végeztével a látogatók megismerhetik majd az említett gazdagságot is. A templomdomb tövébe épülő látogatóközpontban és kiállítótérben láthatók lesznek a feltárások során talált tárgyi leletek, az egykori kőtár faragványai, a gazdag ornamentikájú nyugati kapuról a XX. század elején készült gipszmásolat. Bemutatják az eredeti apostolszobrokat, immár nem épületet díszítő faragványként, hanem önálló szobrászati alkotásként. Az újjászülető jáki templom a tervek szerint 2022-ben tárja ki kapuját.
