A MOL Campus tornya. A mi leendő felhőkarcolónk. A Duna-partról aztán teljes a kép, együtt a Gellért-heggyel, amelynél valóban nem magasabb. Legalábbis ma még nem, hiszen ha rákerülnek a műszaki felépítmények és az antennák, könnyen meghaladja majd a hegy vonulatának magasságát. Kétségtelen, tömegével nem vetekszik, csak épp a folyó kanyargása miatt a távoli torony optikailag közeli.

De nemcsak a pesti Duna-partról ilyen remek a látvány, látszik a budai oldalról éppúgy, mint a hegyek felől, a Margit-szigetről és a háztetők fölött még a Nagykörúton túlról nézve is. A Nagy-Kevélyről fényképezve látványa mellett eltörpül a Parlament és a Budavári Palota.

Az ég felé törő magasházak építési láza Budapestet eddig elkerülte, bár már sokszor esett szó róla. Jó néhányan vélték, vélik úgy, a toronyház hozzátartozik egy város presztízséhez. Erre halad a világ, és a MOL Campus nem a történelmi Belvárost feszíti szét. Ám visszavonhatatlanul megváltoztatja Budapest sziluettjét, megváltoztatja azt a látképet, amelyért Budapest elnyerte a világörökségi címet. Mert ne feledjük, annak idején a Világörökség Bizottságának indoklásában nemcsak az épületek, épületegyüttesek, majd a kiegészítéskor az Andrássy út és környéke szerepelt, hanem Budapest panorámája is, amelyet most megzavarni látszik a torony. A tervezők csodás, különböző pontokról megmutatott látványtervvel bizonygatták, nem fog látszani, nem fogja zavarni a panorámát, „megbúvik” a Kopaszi-gát remek városnegyedében. De hogyan is gondolhatta bárki, hogy a sztárépítész Norman Foster épülete – még ha nem is ő személyesen, de az irodája jegyzi a tornyot – nem fog látszani. Ő nem az az építész, akinek önmagukban briliáns házai egyszerűen „megbújnának”. Gondoljunk csak a londoni Swiss Re Buildingre, népszerű nevén a Gherkinre, azaz Uborkára, és sorolhatnánk nagyszerű alkotásait. Van persze, ahol az igények szerint építészete tisztelettudó: a Reichstag üvegkupolája úgy illeszkedik a környezetébe, hogy megteremti a távolságot múlt és jelen között. S ha a Foster + Partners a kétezres évek elején nem építhette meg Zeppelinjét Budapest Belvárosában, a Bécsi utcai századfordulós – sajnos, ma is szellemház – Fischer-ház tetején, megépítette a tornyot, kívül a historikus területen, de jól észrevehetően. És persze nem a tervező felelőssége, amit a megrendelő kíván...

Lesz tehát magyar felhőkarcoló, ma még csak egy, azután jön több is, talán távol a historizáló Belvárostól, amely épületeivel, tetszik, nem tetszik, Budapest jellegzetessége. Nem a toronyház a baj, hiszen ha az 1870-es években Andrássy Gyula gróf kezdeményezésére a Király utca szerepét csökkentve nem alakítják ki az új sugárutat, ha a zegzugos utcácskák földszintes, egyemeletes házait nem bontják le, hogy helyükön, a majdani Andrássy úton és a környező utcákban megépülhessenek az eklektikus-neoreneszánsz paloták, ha a millennium és az 1900-as évek elején nem alakul ki a belváros, nem fejlődik a Duna pesti oldala, ma nem lenne mit csodálni, világörökségnek tekinteni.

A baj az, hogy épp a világörökséget nem veszik figyelembe a mai fejlesztések.

Fittyet hányva a címre, a Világörökség Bizottsága, az ICOMOS szakmai figyelmeztetésére, semmi tiszteletet nem éreznek az épített örökség iránt. Ezt mutatják a bontások, a kibelezett épületek, a pusztulásra ítélt, magukra hagyottak, másutt a megemelt szintek és tetők, a „dobozok” a háztetőkön, amelyek emeletráépítést sejtetnek.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne a régi épületeket korszerűsíteni, XXI. századi színvonalú funkcióval megtölteni, inkább arról, érdemes lenne a megújításkor a szakemberekre figyelni, a szakembereknek pedig megszólalni, és tisztelet a kivételnek, nem csak a mammon szellemében bólintani. És azt se várjuk, hogy majd a Világörökség Bizottsága Párizsból orvosolja a hibás döntések következményeit, a Bizottság esetleg útmutatást ad, javasol, ám a magunk dolgait magunknak kell megoldanunk.

Borítófotó: Felhőkarcoló és világörökség  Grafika: Sz.Eszteró Anett