Meddig forog még a kerék? A közeli sédek, a Dunántúlnak ezen a részén csekély vízhozamúnak nevezett patakok néhány hétig, talán egy-két hónapig még működtetik az épületben dohogó berendezéseket. Talán az utolsó pillanatban érkeztünk a közel ezeréves malomba, ahol nemzedékek hosszú sorának őrölték az élethez valót, nemhiába nevezték a kenyeret életnek?

 

Örvényes falu – nevének eredete homályba vész – régen nem ott terült el, ahol ma találjuk. Hajdanában a malomépület fölötti fennsíkon éltek, de amikor a törökök másodjára is bevették Veszprémet, lerombolták a falut, amelyet később a tihanyi apát, a terület birtokosa az alacsonyabb részen épített újjá. Huszonkét sváb családot telepített be, Örvényes sváb jellege mindmáig megmaradt. Új templomot is kapott a falu a tizennyolcadik század végén, a kora középkori, román stílusban épült, hosszú ideig romos istenháza ma ravatalozóként szolgál a temető mellett.

A malom homlokzata az 1055-ös évet hirdeti. A legöregebb, működőképes állapotban lévő vízimalom az országban, de Európában is a legrégebbiek közé tartozik. A tihanyi apátság alapítása óta áll malom ezen a helyen – magyarázza Pál Imre, a malom tizenhetedik esztendeje szerető gazdája, minden betérőnek élményt nyújtó idegenvezetője. Egészen 1892-ig az apátság tulajdonában volt, akkor megvásárolta Gácser János helyi gazdálkodó. Az utolsó tulajdonos, Steinecker Ignác a közeli temetőből nézi, hogyan működik még mindig a malom, amelyet 1952-ben utolért az államosítás. 1985-ig a Veszprém Megyei Gabonaforgalmi Vállalat folyamatosan őrölte itt a gabonát, akkor végleg befejezték az őrlést, azóta, ahogyan Pál Imre fogalmaz, ipartörténeti remekként őrzik az utókornak.

 

Mit őröltek hosszú történelme folyamán a malomban? Az időt – mosolyodik el a bölcsek arckifejezésével Pál Imre, majd fordítja a szót. A malom kizárólag búza őrlésére alkalmas. Honnan hozták a búzát? Attól függött, hogyan bánt a molnár a vendégeivel. Ha tisztességesen, és jó minőségű lisztet készített, akkor messzi vidékről is érkeztek ide, még a Balaton déli partjáról is, nyáron ladikkal, télen pedig szánkóval a jégen.

Az őrlésért tíz százalék vámot kellett fizetni. Az ilyen kis malmokat ezért hívták vámmalomnak, pénzforgalmat ugyanis nem engedélyeztek a céhek.

A tíz százalék általában igaz volt, kivéve, ha asszonyok hozták a búzát, akkor lehetséges volt némi engedmény. Minden bizonnyal hiányzott a férfiember a családból, s ezt vette figyelembe a molnár. Túristvándiból származik a vámra vonatkozó anekdota: Kérdezi a mester az inasát: na, fiam, levetted-e kint a vámot? Igen, mester uram. Látta a gazda is? Nem, nem látta. Akkor hívd be, és vedd le még egyszer, hogy ő is lássa.

Ha viszont valaki rájött a turpisságra, nevezzük nyugodtan csalásnak, a molnár elveszítette az őrletőt, és ennek nyilván híre ment a környéken.

 

A tihanyi apátság árendába, haszonbérbe adta ki a malmot. A molnárnak mestervizsgával kellett rendelkeznie, az apátság három hónapra előre kérte a bérleti díjat. A szerződés mindig csak három évre szólt, amit meg lehetett újítani. Ha a molnár megfelelt az apátság követelményeinek, élete végéig működtethette a malmot. A törökök sem rombolták le. Akkor is forogtak az őrlőkövek, csakhogy nem a tihanyi apátnak, hanem a fehérvári bégnek folyt be az adó.

A búzát a helyiség padlóval azonos szinten lévő, mégis felöntő garatnak nevezett nyílásba öntik, ahonnan serleges, végtelenített felvonó szállítja az őrlőgép fölé szerkesztett nagy kamrába. Innen csorognak le a búzaszemek a két henger közé.

Régen malomkövek őröltek. Az egyik ilyen, mára moha lepte kőasztalnál ülünk. Ez volt az alsó, rögzített malomkő, odébb az a másik forgott fölötte. Az őrlőlapok megroppantották a búzaszemeket, az alsó kőbe vésett rémusok, mélyedések élei pedig elvágták a szemet, a liszt a kivető nyílásokon folyt ki.

A malomkőnek megfelelő keménységűnek és érdesnek kellett lennie. A búza minőségétől függően három-öthetente kifordították a malomkövet, és a molnár újrafaragta az éleket, érdesítette a felületet. A lisztbe finom kőpor is keveredett, evés közben állítólag ez végezte el a manapság drága pénzbe kerülő fogkőtisztítást.

A tizenkilencedik század közepétől a köveket felváltották az őrlőgépek. Az örvényesi malom berendezése immár százharminchárom éve folyamatosan működik, és Pál Imre reggelente elvégzi legfontosabb feladatát, a forgó fémalkatrészek olajozását. Az alkalmazott hengerszék magyar találmány, a kéregöntésű, rovátkolt hengerek fejlesztése Ganz Ábrahám és Mechwart András nevéhez fűződik.

Az első őrlés után a serleges felvonó ismét fölviszi a lisztet a padlásra, és ott egy szitával – a töretszitával – választják el egymástól a búza héját, a korpát magától a liszttől. S hogy milyen fajta liszt készüljön – kenyérliszt, finomliszt, rétesliszt vagy búzadara –, annak megfelelően akár négyszer-ötször meg kellett őrölni azt, egyre finomabb hengerkerekek között. A korpát pedig a gazda a disznóknak szánt moslékba keverte. Talán még ma is ismert a súlyos mondás, amikor valakit úgy jellemeznek: korpa közé keveredett.

Pál Imre szenvedélyes gyűjtő. A malomépület hátsó részében lakott egykor a molnár, ma ott láthatók a molnárcsaládoktól származó háztartási eszközök, berendezési tárgyak, az egykori istállóépületben pedig az aratás, a mezőgazdasági munka és az iparosmesterségek régi, ma már muzeális eszközei között vezet végig házigazdánk. Látható itt motolla, mángorló, disznópörzsölő, vizes kéziköszörű és sok más csoda.

 

Hogy Pál Imre meddig vezeti szenvedélyes örömmel a betérőket? Madách Imrét idézi a változásról. Az ember tragédiájában olvashatunk arról, hogy a háromnapos rovar éppen annyira hivatott, mint egy százéves fa. Mindkettő megszületik, elvégzi a dolgát, szaporodik, majd kimúlik. Egyiknél ennyi, a másiknál annyi a változás ideje. Ameddig ez a változás és az egészségem engedi, végezni szeretném itt a dolgomat.