Valamikor a múlt század nyolcvanas éveinek elején kezdődött a történet: az Iparterv fiatal építészeit, Kőnig Tamást és Wagner Pétert osztályvezetőjük, a már akkor is jó nevű építész, Kévés György a VI. kerületi Ingatlankezelő Vállalathoz hívta egy tömbrehabilitációs tervezőcsoportba. Tanulmányterveket készítettek a kerület négy tömbjének – a Nagymező utcától a Belváros felé, az akkor még Majakovszkij (ma újra Király) és a Paulay Ede utca közötti épületegyütteseknek – átalakításához, új életre keltéséhez. A feladat izgalmas, jövőbe látó volt, de a tervek megvalósulása kétséges, s a fiatal építészek visszatértek az Ipartervbe. Vázlatterveik nyomán ott talált rájuk a Művészeti Beruházó Vállalat az akkor épp Budapesti Gyermekszínház néven ismert (korábban többek között Parisiana mulató, Művész, Jókai, Thália, Arany János, ma Újszínház) Lajta-ház rehabilitációjának javaslatával.
A hajdani Szerecsen utcában 1908-ban, Lajta Béla tervei alapján épült mulató földszintjén felhőzött szürkés márványlappal borított sík homlokzatával, hangsúlyos pártázatával simult bele az utca házsorába. A ház külső és belső megjelenése története során sokat változott. Az orfeumot kétemeletnyi páholysor beépítésével elegáns, ovális alaprajzú színházzá Vágó László alakította 1921-ben. Más volt a helyzet az ötvenes évek elején, a homlokzat mögé ugyancsak kétemeletnyi irodát helyeztek, bizonyára az építkezés során elpusztult a külső nemes burkolat, hogy azután 1962-ben elfödje a házat a főváros első függönyhomlokzata, eltüntetve a pártázatot, megsemmisítve a lemezszobrokat. A főfront így példája lett a környezetétől idegen, azt semmibe vevő építészeti megoldásnak. Két évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy értő, az eredetit tisztelő gondolkodással újuljon meg a ház.
És ahogy a művészettörténész Dávid Ferenc, aki tudományos munkájával maga is résztvevője volt az újjászületésnek, fogalmazta: „Wagner Péter és Kőnig Tamás a Parisian homlokzatának visszaállításával talán megakasztották a XX. század mindent fölmorzsoló ördögmotolláját, legalább a Paulay Ede utcában.”
Az építészpáros megvalósult álma Lajta Béla eredeti építészeti remekének visszaidézése volt, s emellett az előcsarnokot, a nyitott középlépcsőt, a közlekedőtereket úgy alakították ki, hogy az új építészeti elemek formarendszere illeszkedjék a megmaradtakhoz és a visszaépítettekhez, mindezt színek játékával, háromszintnyi tér magasából érkező fényzuhataggal hangsúlyozva. A restaurált nézőtér a Vágó László tervezte formát, s eredeti tónusait őrzi. A két építész munkájának a közönség szempontjából kevésbé látványos, de nem kisebb horderejű része volt a színházüzemi háttér megépítése, amelyre a háztömb belső területeinek részbeni kibontásával kerülhetett sor. A puritán megjelenésű, ötszintes épület a Király utca egyik lakóházának udvarába nyílik, ily módon passzázsrendszert kialakítva két utca között.
A soproni színházat Medgyaszay István építész szecessziós elgondolásához hűen rekonstruálta Kőnig Tamás és Wagner Péter
Még a Paulay Ede utcai épület munkája során találkoztak az építészek Dávid Ferenc művészettörténésszel. Ahogy mondták, lényegében általa, vele, s a későbbi közös munkák során ismerték meg a „történeti épület” fogalmát, ezeknek a házaknak a históriáját, alakíthatóságának módjait, lehetőségeit, az épületrehabilitációt.
A színház helyreállításának tervezése még az Iparterv keretében, a pálya meghatározó pillanata volt, ahogy Kőnig Tamás, aki munkájáért Ybl-díjat kapott, fogalmazta: „Ezzel váltunk a történeti épületek rehabilitációjának »specialistájává«.”
Specialista – büszke meghatározás, pedig Kőnig Tamás talán némi iróniával jegyezte meg. Mégis munkájuk lényegéről volt szó: a tudásról, az ismeretről – a korról, a helyszínről, a környezetről, a históriáról, az épületről, funkciójáról, s persze a történeti és kortárs építészetről –, amelyre minden egyes elképzelésüket, tervüket alapozták. Az együttműködés a társalkotókkal, művészettörténészekkel, restaurátorokkal, kivitelezőkkel a mindenkori munka alapja lett, annak érdekében, hogy az újjászülető műemlék méltó legyen hajdanvolt önmagához. Megtartva eredeti funkcióját, vagy más feladattal fölruházva, „csak” helyreállítva, vagy kiegészítve, de mindenkor úgy, hogy az épület, épületegyüttes újrafogalmazott művészi képében, térélményében, funkcionalitásában, mai működésében hitelesen hordozza megismert, megőrzött múltját.
Új helyzetet teremtett a rendszerváltozás, megalakult a Kőnig és Wagner építésziroda, s az alkotópáros egymás után nyerte el a műemlék épületek helyreállításának, megújításának feladatát. Az elsők között volt a kilencvenes évek derekán a Kozma utcai zsidótemetőben a Lajta Béla tervei alapján épült, temetőfalnak simuló, boglyaívű, oromfalas, kapuzatos pártázattal koronázott, a zsidó és a magyar népművészet jelképeivel díszített, türkizkék Zsolnay-kerámiával ékített Schmidl-sírbolt.
Az Andrássy úti Wahrmann-palota bejárata
Az ezredfordulón korhűen, az eredeti díszítéseket, a külső és belső homlokzatot egyaránt helyreállítva, a belső udvart üvegtetővel lezárva alakította irodaházzá az építészpáros az Andrássy úti XIX. század végi belsőudvaros, zárt folyosós Krausz-palotát, melyet Quittner Zsigmond tervezett, Lotz Károly freskói, Donáth Gyula, Róna József szobrai, Luigi Depold mozikjai díszítenek.
Freund Vilmos Andrássy úti Wahrmann-palotájának rekonstrukcióját is ők jegyezték. Rekonstruálták a kapualjat és a lépcsőházat, az utcai és az udvari homlokzatot, a kő- és vakolatarchitektúrát, s újra teljes szépségében látható az udvari sgraffito. Az utcai homlokzatokra a kőbábos mellvéd is visszakerült. Az udvart az első emeleti függőfolyosók síkja alatt acélszerkezettel hordott üvegtetővel zárták le. Az eredeti történeti architektúrát, a belső térszerkezet tágasságát is sikerrel hozta vissza a rekonstrukció. Elegánsan oldották meg a klasszikus épületek helyreállításának gyakori kérdését is, a tetőtér-beépítést, a ráépítést, amelynek rossz példái sajnos nem egy helyen hivalkodnak épp az Andrássy út környékén. Miután a zárófödémet és a fedélszéket gomba támadta meg, szükségszerű volt a bontásuk, s az új, a réginél alig magasabb, ám laposabb tetőszerkezet mögött a kétszintes irodákat úgy alakították ki, hogy az épület látványa az utcaképben nem sérült.
Hogyan lehet tisztelettel, hűségesen, mégis kemény kézzel hozzányúlni egy Alpár Ignác-épülethez? Ez volt a kérdés az 1915-ben épült Pesti Hazai Első Takarékpénztár megújításakor a 2000-es évek elején. A majd százéves ház szellempalotaként várta sorsa jobbra fordulását. A három utca közé fogott, a terepszint alatt két-, fölötte hétszintes, lekerekített sarkú, magas tetős, háromemeletnyi oszloprenddel díszített monumentális épület a Váci utcából alacsony, hengeres, bástyaszerű elemekkel fordul át a Deák Ferenc utcára.
A vasbeton oszlopos, vázas, kőburkolatú neoklasszicista, belül ötudvaros hajdani banképületet boltok, vendéglő és kávéház számára kellett átalakítani szigorú műemléki védettség közepette. Viták, csatározások kísérték Kőnig Tamás és Wagner Péter, valamint a belső díszítéssel a tulajdonos által megbízott Christian Biecher munkáját, hiszen nem csekély bontásra volt szükség a belső terekben.
S bár kétségtelenül sérült az egykori térstruktúra, az épület eredeti szerkesztési elve, közlekedési rendszere, cserébe azonban megmaradt a bank egykori főbejárata, a galériás előcsarnok, az első emeletre felvezető, s az alagsorba levezető díszlépcső, az alagsori trezor díszes előtere, a trezor, az első emeletről a másodikra felvezető díszlépcső, a galériás pénztárcsarnok, s a pénztárterem az üveg páramennyezettel. Így kialakult a mai igényeknek és az üzleti gondolkodásnak megfelelő, nagyvonalú, hajdani építészéhez és környezetéhez méltó épület.
A szegedi Új zsinagóga
A Rumbach utcai zsinagóga kupolájának sugarai az imaház belső terének nyolcszögletű alaprajzát követik
Fotó: Wikimedia Commons/Piotr Wassermann
Kőnig Tamás életművének kiemelkedő pillanata, műemlékvédelem és kortárs építészet méltó találkozása volt a Rumbach Sebestyén utca pusztuló zsinagógájának újjáélesztése. A szűk, zárt utcasorba illesztett, félköríves ablaknyílásokkal tagolt, keleties ornamentikájú, két magasra törő, saroktornyos homlokzat mögött rejtőzködő, a fal mentén íves karzattal részben kétszintessé tett nyolcszögletű tér gazdagon díszített, színes üvegablakos, kazettás mennyezetű, melyet karcsú oszlopok tartanak, s mely a maga korában statikai bravúrnak számító, acélszerkezetű kupolával fedett, a szecesszióra még csak tekingető, fiatal Otto Wagner zsinagógája. (A rekonstrukcióról az Országút 46. száma közölt írást.)
Alkotó továbbtervezés, építésztervezés történeti környezetben, revitalizáció, rehabilitáció, rekonstrukció – ezekről a gondolatokról beszélt tizenkét éve a közelmúltban elhunyt Kőnig Tamás habilitációs előadásában a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Ha úgy tetszik, ezek voltak építészeti ars poeticájának oszlopai, ezeknek a gondolatoknak fényében, az elődök tiszteletével tervezett és továbbtervezett állandó alkotótársával, Wagner Péterrel, akinek most egyedül kell folytatnia a megkezdett munkát. Kőnig talán utolsó interjújában Paul Claudelt idézte: „Mielőtt a világot tökéletesre alakítanánk, talán fontosabb lenne azt nem tönkretenni.” Ő valóban eszerint élt és dolgozott. Jó lenne tudni, hogy vannak, lesznek követői.
Nyitókép: A szegedi Új zsinagóga belső tere
