Ha Bécsben állna, biztosan teljes pompájában fogadná a vallástól, felekezettől függetlenül csodájára járó érdeklődőket. Pedig akkoriban csak sejteni lehetett, mit rejt a felső szintjein már részben helyreállított, különleges, félköríves ablaknyílásokkal tagolt, keleties ornamentikájú, két saroktornyos homlokzat, amely még így részben elzárva, magára hagyatottan is kiemelkedett a zártsorú beépítésű, keskeny utca lakóépületei közül. Akarva-akaratlan magára vonta a tekintetet, felkeltve, de titokzatosságáva nem kielégítve az érdeklődést. A „Rombach”, ahogy sokan, nem gúnyolódva, de korábbi korszakot idézve nevezték. Rombach, hiszen valaha ez volt a neve a kicsi, névtelen utcának, mígnem hivatalosan dr. Rumbach Sebestyénről, Pest tisztifőorvosáról, a „szegények gyógyítójáról” nevezték el a XX. század elején.
Nos itt, ebben a keskeny utcában vásárolt telket az a néhány tucat neológ zsidó család, amelyik úgy érezte, hogy a tíz évvel korábban, 1859-ben emelt Dohány utcai nagyzsinagóga talán túlságosan is nagy és pompázatos számukra, hosszhajós elrendezésével nem ad alkalmat az intim imádságra, a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga pedig távol áll szemléletüktől. A vágyott új templom megépítésére a megbízást a még ismeretlen bécsi építész, Otto Wagner nyerte el. A fiatalember akkoriban Ludwig Förster irodájában dolgozott, mestere tervezte a méltán világhírűvé lett nagyzsinagógát, s Wagner munkájának stílusában őt követte, a későbbi szecessziós jegyek még csak részben tűntek fel az 1868-as keltezésű terveken, melyeknek nyomán a másodtervező, Kallina Mór és Buzzi Bódog építőmester 1872-re megépítette a kívülről a felületes szemlélő számára talán csak díszes lakóháznak látszó zsinagógát.
Otto Wagner valószínűleg jól értve és értelmezve a megrendelők óhaját a háromszintes, háromosztatú utcai traktusba helyezte el a rabbilakásokat, a tantermeket, a többi kiegészítő, funkcionális helyiséget. Mögöttük, az előcsarnokon átérve bontakozik ki a lenyűgöző, miniatűr pontossággal gazdagon díszített, színes üvegablakos, kazettás mennyezetű, karcsú oszlopok által tartott, a maga korában statikai bravúrnak számító, acélszerkezetű kupolával fedett, a fal mentén íves karzattal részben kétszintessé tett nyolcszögletű tér – maga a zsinagóga.
A történethez hozzátartozik, és ez pontosan érzékelteti a templom születésének históriáját, hogy a hívek igazi kifogása a nagyzsinagóga ellen a centrális imatér hiánya volt. Ezért, ragaszkodva a hagyományhoz, Otto Wagner – nyolcszögletű kiképzéssel – a csillagos kupolával fedett tóraszekrény elé, középre helyezte a kovácsoltvas korláttal körülvett, négykandeláberes tóraolvasó-állványt, a bimát.
A zsinagóga a vészkorszakig szolgálta híveit, ám 1941-ben a magyar hatóságok méltatlan szerepre ítélték, udvarát gyűjtőhelyként használták abban az országos razziában, amelynek során a mostanában egyes történészek által „rendezetlen állampolgárságúnak” mondott húszezer zsidót az országból kihurcolták, majd Kamenyec-Podolszkijben a nácik lemészárolták. A német megszállás után a ház a pesti gettó része lett. A légitámadások idején ablakai betörtek, az utcai front felső emeletét találat érte. A károk tessék-lássék javíthatók voltak, a templomot 1947-ben újraavatták, de a megfogyatkozott számú hívők már nem tudták élettel telíteni. Az épület egyre inkább megrokkant, a kupola állapota is kétségessé vált, ezért 1960 táján bezárták. Amikor aztán 1979 őszén beszakadt a tető épp a tóraszekrény fölött, lesodorva annak kupoláját, végleg lakat került a kapura.
Hosszú évek, évtizedek teltek el, a ház egyre romlott, a hitközség szabadulni igyekezett tőle. A korabeli műemlékvédelem és különösen annak munkatársa, a ház avatott ismerője, dr. Czétényi Piroska építész fontosnak tartotta, hogy legyen tulajdonosa az épületnek, de legalább annyira lényegesnek ítélte, hogy strukturális változtatásokat ne tervezzenek az egykori zsinagógán. Nem így történt. Annak ellenére, hogy a vevő, az Alba Regia építészeti vállalat 1988-ban ígéretet tett arra, hogy megóvja a műemléket, nekilátva a munkának, és valószínűleg fölmérve, hogy nem éri meg számára a valóságos és hiteles műemléki helyreállítás, megkezdte az „átalakítást”, és tett néhány megbocsáthatatlan, de mindenesetre visszafordíthatatlan lépést. Ezek közé tartozik a homlokzat mögötti teljes utcai traktus elbontása, a női karzatra vezető feljárók befalazása, új, a korábbinál szélesebb lépcsőházak építése, a karzat lépcsős lejtésének megszüntetése, és annak az üveghídnak a megépítése, amely a karzaton keresztül halad a két szélső utcai épületszárny között. Hozzáláttak a bima és a tóraszekrény teljes bontásához is, ez utóbbit a belső tér mostani helyreállításának értő szakembere, a belsőépítész Baliga Kornél próbálta megakadályozni. Sajnos, sikertelenül, de az ő bontás előtti rajzai alapján készülhetett most el a tóraszekrény és a tóraolvasó-állvány rekonstrukciója, akárcsak a kutatások és a megmaradt töredékek nyomán a tér lehetőségek szerint eredeti állapotának megteremtése. A tóraszekrény előtti terület mozaikburkolatát darabokban mentette és őrizte meg Haraszti László restaurátor, aki most a helyreállítást is vezette.
Dávid Ferenc részletes és pontos művészettörténeti dokumentációja alapján dolgozott a ház megújulását tervező két építész, Kőnig Tamás és Wagner Péter. Különleges építészeti érzékenységgel és fogékonysággal, tervezői gondossággal, az értékek megőrzésének szándékával nyúltak az épülethez.
A korábbi beavatkozásokat nem kívánták meg nem történtté tenni, tehát nem kezdték – újabb szokás szerint – visszaépítgetni az első traktust, a régi lépcsőházat, nem állították vissza, talán nem is lehetett volna a karzat lejtését, ám ami a többit illeti, az valóban eredeti varázslatos szépségében tárul most a látogatók elé. A rekonstruált üvegkupolás tér előtt elhelyezkedő tóraolvasó-állvány alapja különleges műszaki szerkezet, amelynek egítségével, ha a tér színházi előadás vagy koncert színhelye, a bima a padlósík alá süllyeszthető (tervező: Strack Lőrinc). Az egykori padok helyén ma mobil széksorok állnak, módot adva a terem különböző használatára. Fontos és kiemelkedő munkát végeztek a restaurátorok: Herling Zsuzsa (festő), Osgyáni Vilmos (kő), Zágoni Péter (fa) és Lehoczky Tivadar (fém). Ha az épület eredeti berendezéséből megmaradt egyetlen műtárgy, a szószék is visszakerülne, méltán mondhatnánk, ennél többet aligha lehetett volna tenni az újjászületésért.
A karzaton az egykori ülések helyén látható Klein Rudolf kurátor henger alakú, lightbox-elemekre helyezett kiállítása a zsinagógát építtető közösségről, Otto Wagnerről és az épületről.
Az utcai szárnyba – a közfalak elbontásával – letisztult, kortárs formanyelvű kávézó, illetve a harmadik emeleten kiállítási tér került. Az első tárlat, a Politzer–Misner család majd háromszáz évét felölelő históriája a magyarság és a zsidóság közös múltjáról mesél képben, szövegben és kisfilmen is nyomon követve.
A Rumbach utcai zsinagóga megújulása a műemlékvédelem és a műemlék-helyreállítás szép példája, amely jól mutatja, miként él együtt restaurálás és rekonstrukció meg a kortárs építészet. Megférnek egymás mellett, akárcsak – a remények szerint – az épület régi és új hivatása.
Borítókép: Színes üvegkupola fedi a nyolcszögletű zsinagógateret. Fotók: Mohai Balázs/MTI
