Az ember része volt a természetnek, öntudatlanul belesimult annak rendszerébe, s javaiból ugyanúgy részesült, mint bármely más élőlény. Annyit vett el belőle, amennyi életéhez szükséges volt, sem kényszer, sem mohóság (még) nem késztette felhalmozásra vagy pazarlásra, s főként nem céltalan rombolásra.
A – később időnként félreértett – küldetés a Föld betöltéséről és uralásáról még a bűnbeesés, a lázadás előtt hangzott el, tehát nyilvánvaló, hogy a Teremtő akaratával nem ellenkezik a föld művelése, a természeti javakkal való gazdálkodás. Ennek minősége azonban az értelem elhomályosulásával és az akarat rosszra hajlásával megromlott; az ember már nem feltétlenül a gondviselő Isten „gazdatisztjeként”, a természet rendjével összhangban tevékenykedik, időnként felülkerekedik benne a türelmetlenség és mohóság.
„Már a régi görögök is”… képesek voltak nagy területen véglegesen kiirtani a természetes élőhelyeket, például hajóflottáik építése miatt tarra vágva Attika hegyoldalait, amelyek kopár szikláin a gyors talajeróziót követően máig is legfeljebb csenevész bozótok tenyésznek. Platón is elpanaszolta, hogy ami megmaradt, „olyan az egykorihoz képest, mint egy megbetegedett test csontváza”. Az ókori természetpusztítást, ugyanebből a célból, az adriai és ibériai kereskedővárosok a középkor végén megismételték. A Brit-szigeteken a juhtenyésztés, a kontinensen inkább a szántóföldek terjeszkedése tüntette el szinte teljesen az eredeti erdőtakarót.
Ahol azonban a termőtalaj nem sínylette meg jóvátehetetlenül az emberi beavatkozást, a természet ereje képes megállítani, sőt akár visszafordítani is a rombolást. Ha ellenben a talaj is áldozatul esik, például a túllegeltetésnek, lassan megszűnik (majdnem) minden élet, a kizsigerelt területeket elnyelik a könyörtelenül terjeszkedő sivatagok. Volt, s van erre példa az ősi időktől a Szahara napjainkban fenyegető délre nyomulásáig, többször és többfelé, tanúsítva, hogy a teremtés rendjét nem lehet következmények nélkül semmibe venni.
A mértékletesség vallásokon és filozófiákon átívelő erénye a kulcs a teremtett világ gondos gazda módjára történő kezelésére. Csak annyit veszek el a Föld adományaiból, amennyit természetes körforgásuk révén az élő rendszerek biztonságosan pótolni tudnak.
Az indián törzsektől a székely közbirtokosságokig a legtöbb földműves kultúrában nemzedékek sorának kollektív tapasztalataként biztos tudással bírtak erről, s a közösség ügyelt rá, hogy mindenki ennek szellemében cselekedjék. A mértéktelenség kísértésének inkább a városi kereskedelmi gazdálkodás engedett, amelynek nem volt közvetlen, nagyapáról unokára szálló jártassága a föld kíméletes gondozásáról, viszont fejlett érzéke volt – a pénzcsináláshoz.
A természetben otthonos gazdálkodó évszázadok közösségi tapasztalatán alapuló tudása a modern tudomány fényében is megállja a helyét. Az évszakok, avagy az esős és száraz időszakok váltakozása; a csíra, virág, termés, levélhullás és korhadás; a fotoszintézis, a növényevők és ragadozók; a születés, növekedés és elmúlás, a „porból lettél és visszatérsz a porba” igazsága; a gleccser, a folyó, a tenger, a párolgás, a felhőképződés, eső és havazás nagy és kis vízkörei mind-mind arra tanítanak, hogy a természet rendje leginkább körforgásokban mutatkozik meg, amelyekbe a földet művelő embernek csak óvatosan, nagy alázattal tanácsos beleavatkoznia.
Máskülönben kényes egyensúlyokat borogathat fel, amelyeknek helyreállítására azután nincsenek eszközei.
A talaj, a vízháztartás, az éghajlat, a magassági övezetek meghatározzák az adott helyen életképes életközösségek összetételét, amelyben minden, parányi vagy óriás szereplőnek megvan a maga pótolhatatlan feladata. Az egysejtűektől a gilisztákon át a vakondig a legkülönfélébb talajlakó élőlények láthatatlan munkája döntően befolyásolja a természet rendjét. Talajmikrobák milliárdjai és a gyökereken tenyésző gombafonalak tárják fel például a kőzetekből, s teszik felszívhatóvá a növények számára a minden élő szervezetnek nélkülözhetetlen nyomelemeket, lebontják az elhalt növényi maradékokat, s óriási mennyiségű széndioxidot tartanak kötött állapotban. A jól működő talajélet teszi képessé a termőföldet arra is, hogy szivacsként befogadja és megőrizze a csapadékvizet.
Az egészséges talajra épülő összetett életközösségek, az erdők és gyepek ugyanakkor meg is védik azt a kiszáradástól, és nagy területek kiegyensúlyozott vízháztartásáról gondoskodnak. A jó állapotú erdők képesek felfogni, tárolni az akár hirtelen lezúduló nagy mennyiségű csapadékot is, és patakjaikon, folyóikon át egyenletesen bocsátják ki a vizeket. Kiirtásuk ellenben, mint ezt a Kárpátalján folyó erdőpusztításokat követő több nagy tiszai áradás is jelzi, lökésszerű árhullámokhoz vezet, óriási természeti és gazdasági károkat okozva.
A természetben nincs szántás és vetés, nincs szükség öntözésre és „növényvédelemre” sem. Az érintetlen természetben nincsenek „hasznos” szervezetek és „kártevők”, finom egyensúlyok vannak az egymás életét segítő, egyben korlátozó élőlények között.
A teremtett világ szépségét és célszerűségét felismerő és tisztelő gazdálkodó próbálja ellesni e harmónia titkát, amelyre éppen elődeink gazdálkodása adott szép példát a középkorban Európa-szerte csodált és irigyelt Kárpát-medencében.
Andrásfalvy Bertalan kutatásaiból ismerjük a vizek járásához alkalmazkodó, azt okosan és kíméletesen az ember szolgálatába állító egykori fokgazdálkodás módszereit és eredményeit, és megszűnésének szomorú történetét. Az alkalmas helyen és időben folytatott halászat-pákászat, legeltető állattartás, gyümölcsészet és szántóvetés összességében hosszú távon is képes volt eltartani a korabeli magyarságot, mindaddig, amíg az európai gabonakonjunktúra a bevált rendszer felrúgására, a vízjárta térségek kiszárítására, a természeti adottságoktól függetlenül tömeges szántóföldi termesztésre nem késztette a földbirtokosokat.
Ott is gabonát akartak – s akarnak mindmáig – termeszteni, ahol ennek feltételei hiányoznak, emiatt egyre drasztikusabban avatkoztak és avatkoznak be a földek vízháztartásába, tápanyagforgalmába, és a monokultúrákban természeti önszabályozás híján óhatatlanul elszaporodó kártevők féken tartása érdekében évtizedek óta nő a vegyszerterhelés. Az egyre intenzívebbé váló, az elmúlt bő évszázad során iparszerűvé alakult, erősen kemizált nagyüzemi termelés lassan már a mezőgazdálkodás természeti alapjait kezdi felszámolni. A vegyszerhasználat elszegényíti a talajéletet, az óriási gépek fizikailag teszik tönkre a talaj szerkezetét, a „belvízvédelem” kiszárítja a földeket, az öntözés pedig szikesedéshez vezethet.
A kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a talaj pusztulásának sebessége ötvenszer nagyobb lehet, mint a képződésé, így a ma használt módszerekkel emberöltőnyi idő alatt ki is fogyhatunk létünk egyik legfontosabb biológiai alapjából. A vegyszerhasználat különleges kockázata a beporzó rovarok állományának aggasztó fogyatkozása. A következményekkel nem törődő vízhasználat veszélyezteti a felszín alatti vízkincs utánpótlását. A mezőgazdaság, még ha művelői közül sokan vonakodnak is ezt tudomásul venni, válaszúthoz közeledik: a megszokott, a „bevált” és a gazdasági ösztönzőrendszer által is támogatott, ma (még) profitábilis módszerei hamarosan folytathatatlanná válhatnak.
Ugyanakkor országonként eltérő mértékben, de léteznek már a természetszerű gazdálkodáshoz visszaforduló kezdeményezések, amelyek szerencsésen találkoznak a polgárok egészséges élelmiszereket igénylő törekvéseivel. Nem kerülte el ez az európai döntéshozók figyelmét sem, így halvány remény mutatkozik a támogatási rendszerek valamelyes áthangolására is. Az ellenállás ezzel szemben a meghatározó agrárérdekcsoportok részéről erőteljes, de talán nem teszi lehetetlenné a lassú változást.
