Ha esik, ha fúj, a harangot húzni kell. Hogy messze szálljon a harangszó. Óraműpontossággal jelzi az idő múlását. Emlékeztet a halottakra, szól a nándorfehérvári diadal tiszteletére, felcsendül tűzvészkor. A haranglábak harangjai a templomi harangok „kistestvérei”, sajnos egyre fogyatkozik a számuk. Leginkább az Őrségben, Somogyban és Nógrádban terjedtek el, mára néprajzi látnivalóvá váltak. Hajdanán az Alföld szívében, a gazdag néphagyományokkal rendelkező kalocsai szállásokon, ezeken a pár százas lélekszámú településeken is több helyen építettek haranglábat, mára azonban szinte teljesen eltűntek, vagy mardossa „lelküket” az idő – régen nincsenek használatban. De mi találtunk egy jó karban lévő haranglábat a Szelidi-tóhoz közeli Újtelek főutcáján, sőt többször hallottuk is a hangját.

Azt írja a lexikon, hogy „a harangláb kisebb, ácsolt építmény, melyben harang függ”, a további magyarázat szerint pedig „a haranglábak szerkezete lehet egyszerű, Y alakú ágasfa (egyoszlopos harangláb), kétoszlopos, néhány helyen ácskötésekkel rögzített építmény, vagy az ennél stabilabb, négyoszlopos struktúra”, s ennyi elég is a néprajzi értekezésből, hiszen itt áll előttünk a maga teljes valójában, a régi stílusú parasztházak sorában az újteleki harangláb, szemben vele a település híres szülötte, Gábor Lajos festőművész, a kalocsai múzeum alapítója és első igazgatója szülőháza. Ezeken kívül már „csak” a templom, valamint az annak kertjében álló első és második világháborús emlékmű a látnivaló a faluban.

Szelid felől nagy ívű kanyar visz be Újtelekre. Valóban „új” településről van szó, hiszen Résztelek és Keserűtelek egyesülésével jött létre 1986-ban. Kezdetben nem rendelkezett teljes körű önállósággal, csak öt év múlva, 1991-ben váltak önállóvá. A harangláb története viszont jóval korábbra nyúlik vissza, a múlt század derekán már állt. 1998-ban felújították, az ünnepi beszédet az akkori polgármester, Tóth Ignác mondta, a harangszentelést pedig Székely László, a helyi plébános végezte.

 

Mindezeket Török Józsefné Örzse néni meséli otthonában. Férje az 1980-as évektől volt harangozó. Ha kellett, helyettesítette, halála óta pedig ő viszi tovább a családi hagyományt. Már a régi időkben is a közelben lakók, köztük Matos Orbán és lánya, Matos Mári néni húzták a harangot. Napjában háromszor: reggel, délben, este. Aztán elmaradt a reggel hat órai ceremónia, amit a korai kelés miatt senki nem sajnált.

– Amíg bírom, csinálom – sóhajt a nyolcvannégy esztendős Örzse néni. – A hivatalban is marasztalnak, nem valószínű, hogy lenne, aki utánam folytatná a harangozást.

– Megterhelő foglalatosság?

– Figyelni kell az órát, hogy időben ideérjek. Ha kapálok a kertben, akkor rajtam van a karóra, nehogy elszámítsam magam.

Szerencsére nem kell messzire mennem, itt lakom, szemben.

– Még sosem felejtette el?

– Nem. Egyéb okok azonban közbejöhetnek. Amikor a papa bekerült a kalocsai kórházba, mentem látogatni, és nem értem haza időben. A múltkor pedig a fiam felvitt Pestre az unokámhoz és a dédunokáimhoz, na, akkor sem volt déli harangszó a faluban.

Örzse néni minden pénteken a falu közepén álló kőkereszthez is elsétál. Régi barátnőivel, a kilencvenhat éves Ilonával és a hetvennyolc éves Verával friss virágot visznek, rendbe teszik a feszület környékét, meglocsolják a növényeket és imádkoznak. Nagylelkű vállalás ez, számukra természetes. Addig jó, amíg van valaki, aki erre is figyel. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek mondta egyszer, hogy mindig felvidul a lelke, ha a vidéket járva egy útszéli kereszt tövében messziről virító virágcsokrot lát, hiszen számára ennek az az üzenete, hogy még van hívő ember, aki gondozza a területet. Ha majd többé nem lesz ott virág, abból arra lehet majd következtetni, hogy a feszülethez rendszeresen vissza-visszatérő személy útja véget ért. A harangozással is így van.

 

Tizenkettőt üt az óra, Örzse néni kézbe veszi a harang húzókötelét. Gondolataiba mélyedve, ütemesen végzi a mozdulatokat.

– Nehéz kézzel harangozni?

– Nem nehéz. Meghúzom a kötelet, fölfelé billen a harang, aztán engedek a kötélen, a harang pedig irányt változtat. Csak a ritmust kell tartani.

– Meddig kell szólnia?

– Három percig.

– Számolni tetszik?

– A plébános úr azt mondta, az Úrangyalát három perc alatt lehet elmondani, két perc nem elég hozzá. Ha egyedül vagyok, halkan el szoktam suttogni. Amikor meg valaki idejön nézni, akkor ez elmarad.

– Vannak kíváncsiskodók?

– Elég gyakran. Közel a Szelidi-tó, aki itt nyaral, az kirándul a környéken. Nem láttak még harangozót, csodálkozva néznek. Egyszer valaki megkérdezte: ez egy templom? Talán a ház oromfülkéjébe kihelyezett Mária-szobor és a harangláb láttán gondolhatta.

Örzse néni Felsőereken született, katolikus családban nőtt fel, itt járt iskolába. Nagyon régen nem járt arrafelé. Egyszer az unokái elvitték nosztalgiázni, a szülőházát is meglátogatták. Az öreg iskoláról mesél, ahol ő is tanulta a betűvetést, s ahol ugyancsak volt egy harangláb. Az osztályterem ablakából mindig látta, ahogy Mári néni délben megérkezett, és hozzákezdett harangozni. A folyosó végén volt egy oltárszoba is, Szent József- és Szűz Mária-szoborral. Örzse néni édesanyja mosta a terítőket, minden hónap első vasárnapjára kellett cserélni, akkor tartották a misét.

Most az újteleki templomban minden vasárnap délelőtt van mise, a plébános Szakmárról jár ki. Amikor az egészsége engedi, Örzse néni is elmegy. Sajnos egyre kevesebb a hívő, ám az öregek még kitartanak. A falu lakossága is fogy, sok az üresen álló ház. Annak van szerencséje, aki németeknek vagy hollandoknak tudja eladni. Amelyiknek nincs gazdája, az fokozatosan pusztul.

Irigylésre méltó az a teherbírás, ami a nyolcvannégy éves harangozót jellemzi. Kertjében egy szál gazt sem lehet találni, rendben tartja a környezetét. Háza takaros, kertjében szőlőlugasok sorakoznak, hatalmas fügefa, paradicsomültetvény, és mindenhol virágözön. Örzse néni kapál, gereblyéz, locsol. A hátsó udvarban már csak baromfi található, de régen voltak ott lovak, tehenek és disznók is. Ennyi évesen egyedül nehéz lenne nagy gazdaságot vinni. Arról már lemondott, de a harangozást nem tudná abbahagyni. Ha néha hajlott háttal, fájós lábbal, bottal a kezében is, de odacsoszog a harangláb tövéhez, és pontban megrándítja a kis harang kötelét. Megnyugtató érzés a faluban, ha mások is hallják.