Égbe törő sziklák és sötét szakadékok, ibolyaillat és fülemüleének, az áfonya íze és a puha mohaszőnyeg a lábunk alatt tanúsítja, hogy igen jó, amit Isten alkotott. Az emberiség azonban erőteljesen nekilátott a másik isteni szó valóra váltásának: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet, és hajtsátok uralmatok alá!” – és erős kétségeink lehetnek, vajon több évezredes munkálkodása eredményére is azt állíthatnánk, hogy „igen jó”.
A Prédikálószék ormáról északra nézve elámulunk a Duna-kanyar és mögötte a Magas-Börzsöny panorámáján, de csak keveset kell jobbra fordulnunk, hogy tekintetünk beleütközzön a Naszály megsebzett nyugati oldalába, lábánál a füstölgő gyárral, amelyben a hiányzó hegy mésszé s cementté változott. A Hortobágy pusztáin járva – amely maga is az ember tájátalakító működésének eredménye – nemrég még egy elhanyagolt veszélyeshulladék-tárolót láthattunk. Azóta felszámolták, de a hulladék nagyobb, elégethetetlen része megmarad, legfeljebb ellenőrzöttebb körülmények közé kerül. A technikai civilizáció jellemzésére gyakran emlegetett, elgondolkodtató tény, hogy a világűrből mindössze két ember alkotta műtárgy látszik: a kínai nagy fal és a New York-i szemétlerakó…
A pakisztáni Gadani, a bangladesi Chittagong és az indiai Alang tengerpartján életüket, egészségüket kockáztatva primitív kéziszerszámokkal bontják a munkások a leselejtezett óriás luxushajók, tankerek maradványait, jóvátehetetlenül elszennyezve több mérföldnyi partszakaszt. A ghánai Agbogbloshie gigantikus hulladéktelepén a gazdag világból féllegálisan, gyakran „adomány” címén érkező elektronikai hulladék ezer tonnái közt guberálnak a környék ágrólszakadtjai, kábelégetéssel nyerve némi színesfémet, egyszersmind halálos gázokkal mérgezve magukat és családjaikat.
Felperzselt esőerdők helyén meredező elszenesedett fatörzsek dzsungele, elárvult, rozsdamarta ipartelepek, atomszarkofág szomszédságában omladozó szellemvárosok, mérgező zagytározóktól elszennyezett folyók és kutak, műanyag szemétsziget a Csendes-óceán közepén és vízierőművek gátjainál, szmogban fuldokló városok, sivataggá legelt szavannákon jószágcsonttenger. Nincs mit szépíteni, a természetet uralma alá hajtó torz igyekezete révén az ember sok helyütt már-már pokollá változtatta az elveszett Paradicsomot.
De a leglátványosabb természetrombolások inkább csak felkiáltójelek; a pusztulás, mégha kevésbé kevésbé feltűnően is, a Föld csaknem minden zugába elér.


Némely természetes úton lebomlani képtelen méreg már az északi sarkvidéki állatok testében is kimutathatók, folyóvizeinkből lassan az ivóvízkutakba is átszűrődnek a szennyvízcsatornákba került gyógyszermaradékok, a dízelkorom a legfelső légrétegig hatol, s a légköri szén-dioxid-szint növekedése az időjárás megszokott rendjének felborulásával fenyeget.


Vezető ökológusok Johan Rockström irányította nemzetközi munkacsoportja többéves kutató- és elemzőmunka eredményeként 2009-ben összefoglaló tanulmányban (Planetary Boundaries/Bolygónk határai) vázolta fel a földi életközösségek stabilitását fenyegető főbb tényezőket, megkísérelvén számszerűsíteni is, melyek azok a határértékek, amelyek átlépésével a negatív folyamatok öngerjesztő felgyorsulása miatt a károsodások nagy eséllyel visszafordíthatatlanná válhatnak. Külön probléma, hogy a romló tendenciák egymás negatív hatásait fel is erősíthetik.
A kilenc mutató közül három (2015-re már négy) esetében úgy találták, hogy átléptük a határokat.
Legaggasztóbb a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) helyzete; a természetes élőhelyek pusztítása, szennyezése következtében az állat- és növényfajok kihalásának üteme nemcsak a természetben szokásos érték sokszorosa, de a mai tudásunk szerint még biztonságos, elviselhető szintnél is csaknem százszor gyorsabbá vált. Kevésbé kézenfekvő a másik legsúlyosabb kockázat, a természetes nitrogénkörforgás felborítása, részben a nagyarányú műtrágyahasználat, másrészt az erőművek, a robbanómotoros járművek és más, égést hasznosító eszközök nitrogén-oxid-kibocsátása miatt. Ez a városi szmog, a levegőszennyezés révén növeli az egyik legfontosabb környezet-egészségügyi kockázatot, elszennyezheti az ivóvízkészletet (nitrátos víz), veszélyezteti a talaj minőségét, hozzájárul az üvegházhatáshoz, és még az ultraibolya fény káros hatásaitól védő magaslégköri ózonpajzsot is rongálja.
Bolygónk ózonpajzsának állapota önmagában is egyike a kilenc vizsgált alaptényezőnek, s bár állapota a hűtőberendezésekben és dezodorok hajtógázaként korábban széles körben használt freongázok betiltása után javulásnak indult, de egyéb szennyezők miatt a helyzet továbbra sem megnyugtató. A levegőszennyezés másik kulcstényezője, a mikroméretű lebegő részecskék még a nitrogén-oxidoknál is súlyosabb egészségkárosító hatásúak, bár visszafordíthatatlan bolygószintű ártalommal egyelőre nem fenyegetnek. Nem így a légköri szén-dioxid-szint növekedése, amely a talán legismertebb globális fenyegetés, az egyre nehezebben visszafordíthatónak tűnő klímaváltozás fontos kiváltó oka.
Aggasztó, egyre több helyen visszafordíthatatlan és a közeljövőben a legkritikusabb tényezők közé kerülhet a területhasználat-váltás. Ez magyarán erdőirtást jelent mezőgazdasági hasznosítás vagy faanyagnyerés céljából, fajokban gazdag gyepterületek felszántását, s ironikus módon ezzel párhuzamosan termékeny területek „lebetonozását”, lakó- és iparterületekké változtatását.
Háborítatlan élőhelyeket a „fejlett” országok nagy részén (a zord időjárás miatt nehezen hasznosítható északi erdők vagy déli félsivatagok egy részét kivéve) ma már alig találunk, s a „fejlődő” országok is gőzerővel tüntetik el e páratlan értékeiket. Ráadásul a természetes vegetáció rovására mezőgazdasági művelésbe vont területekkel is rosszul gazdálkodunk: világszerte a művelt területek több mint felén már súlyosan károsodott a termőtalaj. Ahol végképp kimerül, gyakran egyszerűen sorsára hagyják, a szél és vízerózió martalékául, s újabb őserdőket irtanak ki helyette.
Ugyan a kritikus határon még innen, de súlyos gondok vannak egy másik életfontosságú, az örökítőanyagokban és az élő szervezetek energiahasznosító rendszerében pótolhatatlan fontosságú elem, a foszfor természetes háztartásával is. Körforgása a nagyvárosi szennyvízhálózatok használatával megbomlott, egyre növekvő hányada kerül a talajok helyett a folyóvizekkel a tengerekbe, a pótlására használt műtrágyák túladagolása ellenben a természetes vizek algásodását eredményezi. Ráadásul a tengerekbe mosódó foszfor egy idő után már nem tud pótlódni, mint a nitrogén a levegőből (már ha az ezt szolgáló mikrobákat el nem pusztítjuk).
A világ ivóvíz-felhasználása terén jóvátehetetlen folyamatokról még nem beszélhetünk, egyes régiókban tapasztalható aggasztó jelenségekről annál inkább. Bár esetenként milliós nagyvárosok ellátásában is történt már komoly fennakadás, észszerű takarékossággal a helyzet még kezelhető. A többi említett tényező azonban, mint a helytelen mezőgazdasági gyakorlatból és ipari forrásokból eredő szennyezés, a felmelegedés folytán esetleg majd eltűnő gleccserek táplálta óriási folyamok elapadása, a vízszabályozásban is döntő fontosságú erdőségek kiirtása vagy az elsivatagosodás rossz esetben elvezethet akár oda is, hogy e téren is megállíthatatlanná válik a romlás.
Az óceánok savasodása még az elviselhetőség határán belül maradt, de így is érezhető károkat okozott a korallok vagy a halállomány egészségében. Ami pedig a mérgező, egyebek mellett termékenységcsökkenést és genetikai károsodást is okozó anyagok által előidézett természeti kockázatokat illeti, ezt a tudomány egyelőre nem tudta számszerűsíteni, ami persze nem jelenti, hogy azok ne lennének fenyegetőek. Új, vészjósló tartalommal teltek meg Pál apostol szavai: „Az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik.” Ideje, hogy az ember, akire Isten rábízta, végre felelős gazdájává váljon.