Az ukrajnai háború kapcsán elengedhetetlennek tartja az orosz szándékok, motivációk megértését is Gyóni Gábor, az ELTE Bölcsészettudományi Karán működő Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszékének docense. Ehhez pedig ismernünk kell őket és a történelmüket. Az első nyomtatásban megjelent orosz történelmi mű, az ismeretlen szerző által írt, 1674-ben kiadott
Kijevi Szinopszisz című könyv a mai napig meghatározza az orosz történelmi gondolkodást.
E mű legfőbb mondanivalója szerint az orosz történelem Kijevben kezdődik, és egyvonalú (Kijev–Vlagyimir–Moszkva); a „kisoroszoknak” nevezett déliek (akik akkor még nem ukránnak hívták magukat) és az oroszok egy nép; Kijev Oroszországhoz kerülése pedig egyfajta történelmi igazságot testesít meg. A Kijevi Szinopsziszt a XVIII–XIX. században több tucatszor kiadták, s ez a narratíva vált az orosz történelemszemlélet fundamentumává, főleg miután az oktatási rendszerbe is beépült.
A következő évszázadban, mintegy válaszul a Kijevi Szinopsziszra, azzal vitatkozva készült el A ruszok története című, szintén ismeretlen szerzőjű mű, amely ugyanúgy az ukrán történelemszemlélet alapvetése, mint a Kijevi Szinopszisz az oroszé. A ruszok e mű értelmezésében nem az oroszok, hanem azok, akik később ukránnak nevezik magukat.
A ruszok története szerint a Kijevi Rusz igazi örökösei a ruszok („ukránok”),
Oroszország nem a Kijevi Rusz örököse.
Az úgynevezett Déli Rusz a középkorban lengyel–litván fennhatóság alá került, amit A ruszok története a tatárok uralma alóli felszabadulásként interpretál, és a lengyel–litván uralmat egyfajta aranykornak tekinti. E korszaknak az 1596-os breszti unió, vagyis a görögkatolikus vallás megalapítása, az ellenreformáció korával együtt járó erőszakos katolizáció, polonizáció vetett véget. Mindez a
Bohdan Hmelnickij vezette kozák felkeléshez, s végül az oroszokhoz való csatlakozáshoz vezetett.
Az orosz történetírás ezt felszabadulásnak, a Kijev fölötti korábbi lengyel–litván uralmat viszont megszállásnak tekinti.
Noha A ruszok története nem kapott olyan hivatalos megerősítést, mint a Kijevi Szinopszisz, ukrán értelmiségi körökben mégis rendkívül népszerű volt, és hatása kimutatható Gogoltól kezdve Sevcsenkóig, valamint az ukrán történetírásban Kosztomarovtól Hruscsevszkijen át napjainkig. Gyóni Gábor szerint a több száz éve elágazó ukrán és orosz történeti gondolkodás hatásai ma is meghatározók, jelentőségük a mostani konfliktusban is felismerhetők.
az egységes orosz nemzet a fehér-, a kis- és a nagyoroszokból tevődik össze.
Amikor Putyin arról beszél, hogy az oroszok és az ukránok egységes nép, lényegében ehhez a narratívához tér vissza.
Mint ma többen is emlékeztetnek rá, Alexander Szolzsenyicin is úgy tartotta, hogy „az csak nemrég kiagyalt hamisítás, hogy szinte a IX. századtól létezett önálló ukrán nép, a maga sajátos, nem orosz nyelvével. (…) Mi valamennyien a kincses Kijevből származunk, ahonnan a kereszténység fénye felragyogott ránk.”
Mezei Bálint, Gyóni Gábor kollégája szerint
Ukrajnában az 1920-as évek viszonylagos szabadságában az ukrán kultúra rengeteget fejlődött,
a közoktatás elsöprő többsége ukrán nyelvű volt, színházak és egyéb kulturális intézmények jöttek létre, az írástudatlanságot pedig szinte teljesen felszámolták. Sztálin hatalomra jutásával azonban megindult az eloroszosítás, a nemzetiségi kultúra visszaszorítása.
Borisz Jelcin orosz elnök környezetében 1990-ben dolgozták ki azokat az elképzeléseket, amelyek szerint a Szovjetunió helyén a négy legjelentősebb és egymáshoz kulturálisan is közeli köztársaság: Oroszország, Belarusz, Ukrajna és Kazahsztán szoros integrációját valósítják meg (a többiek meg menjenek, úgysem tudnak messzire futni, de legalább most már nem Moszkva tartja el őket).
Gyóni Gábor szerint abban egyetérthetünk az orosz elnökkel, hogy
Oroszország számára Ukrajna nemcsak egy a szomszédos régiók közül
(mint a Baltikum, a Kaukázus vagy Közép-Ázsia), hanem egészen különleges viszonyrendszer fűzi őket egymáshoz. Ezt a speciális viszonyrendszert nemcsak az oroszok és ukránok közötti rokoni, emberi kapcsolatok sűrű hálózata jellemzi, hanem történetileg is értelmezhető, és az a lényege, hogy nemcsak Oroszország van hatással Ukrajnára mintegy „nagy testvérként”, hanem Ukrajna is meghatározza Oroszország sorsát.
igazolhatatlannak érzem azt, hogy államhatárokkal szabdaljunk szét sok millió családi és baráti köteléket.
De már ebben a cikkemben mindjárt hozzá is tettem, senki sem merészelheti erőszakkal visszatartani az ukrán népet, ha el akar különülni, csak emellett maradéktalanul biztosítani kell a kisebbségek jogait is.”
Lehet igazság Gyóni Gábor szerint Moszkva érveiben, hogy a Nyugat Ukrajnából egy Anti-Oroszországot akar létrehozni, s Ukrajna NATO-tagsága fenyegetés Oroszország számára. Hogy Ukrajnában nacionalista rezsim van, s amikor a Donbaszt lőtte az ukrán hadsereg, senki nem tiltakozott civil áldozatok miatt. Hogy a 2014-es odesszai tömegmészárlás felelőseit nem büntették meg. Hogy Kijevnek esze ágában nem volt betartani az egyetlen békés rendezési tervet, a minszki megállapodást, ezért a háború elkerülhetetlenné vált, ami
Gyóni Gábor szerint inkább az orosz vezetés sarokba szorítottságát demonstrálja.
Ezért van az, hogy az oroszországiak kétharmada támogatja a totális és nyílt katonai agressziót, amit most Moszkva alkalmazott Ukrajnával, egy nem pusztán szomszédos, hanem testvérinek mondott országgal szemben, és csak negyedük ellenzi azt.
Nyitókép: Viktor Vasznyecov: A varégok meghívása (Wikipedia)
