Mesélt arról is, hogyan zajlott a „reszlovakizáció”, amit 1948-ban a velük baráti kapcsolatot ápoló városi jegyző javasolt a családnak. Ő intézte el Ébert András meghamisított születési anyakönyvét is, amely szerint a valójában Kölnben született, akkoriban kétéves gyermek Selmecen látta meg a napvilágot. A nagymamának Arankából Zlaticává kellett volna válnia, amibe azonban ő semmiképpen nem egyezett bele, ezért javasolták neki végül az Auréliát, amibe azután már beletörődött.

Platthy Antal, a vaskereskedést vezető nagyapa korábban meghalt, szerencséjére, különben Ébert szerint a kommunisták 1945 után felakasztották volna.

Mivel Selmecbányán már Csehszlovákia létrejöttével megszűntek a magyar nyelvű iskolák, Ébert András magyarul kórházi röntgenasszisztensként dolgozó édesanyjától tanult, még inkább nagyanyjától, az 1975-ben, kilencvenévesen távozó seregélyesi Kovács Arankától, aki férje nevét felvéve Platthy Arankaként, majd Auréliaként élte le az életét.

A család járatta a Magyarországon kiadott Színházi Életet, aminek évfolyamai most is ott vannak az Alsó-Rózsa utcai, kétszintes ház padlásán. Elsőként 1916-ban született Bandi nevű nagybátyja olvasta e lapot, majd a nagymama ebből tanította meg a kisfiút magyarul olvasni; a vicceket vették előre.

A szerző és Ébert András, az (egyik) utolsó selmeci magyar (fotó: Görföl Jenő)

 

Szlovákul az utcán tanult meg a kis András, akiről sokszor meg is jegyezték, hogy magyaros akcentussal beszél. Később, Magyarországra utazva már az volt a baj, hogy a szlovák kifejezéseket keverte a magyarral. Végül a helyes magyar nyelvhasználatot saját bevallása szerint Száraz Miklós György írótól tanulta meg, aki Beszéljünk szépen magyarul nyelvhelyességi kurzust tartott neki, amikor Selmecen gyűjtötte az anyagot 1997-ben megjelent regényéhez, Az Ezüst Macskához.

A kamarában álló káposztáshordóról kezdett beszélni (Gál János kádármester engedélyével)

 

A kérdésre, hogy mit főztek otthon, voltak-e Selmecen magyaros ételek, vagy inkább a német, esetleg a szlovák konyha volt az uralkodó, Ébert András a kamarában álló káposztáshordóról kezdett beszélni, aminek mindig gondot okozott a megtöltése. Hiszen az Alsó-Rózsa utcában nem volt konyhakert, a zöldséges pedig sokszor „ritka”, tehát kevés levelű káposztát adott. A „mamival” azután legyalulták a káposztát, jól megsózták, és alulra kerültek azok a levelek, melyeket majd a töltelék készítésénél használtak. Végül a hordót lezárták, rátették a prést, és a „pimpót” leszedve

minden héten szorítottak rajta egyet. Novembertől már lehetett is főzni belőle.

A nyugdíjas muzeológus sokáig maga is savanyított káposztát, mostanában azonban inkább már Budapesten jártában a Széna téri piacon vásárolja meg, s vödörben szállítja haza.

Novembertől már lehetett is főzni belőle (illusztrációk a Pixabayről)

 

A régi vasárnapi ebédekről szólva először természetesen a húsleves került szóba. Mégpedig a marhahúsból főtt, amiben borda és velős csont is volt, és zöldségek, zeller, póréhagyma, de sárgarépából kevés, nehogy édes legyen. Három órán át „bugyogott”, a habját leszedték, aztán jött a leszűrés, és a nagymama sokszor májgaluskát készített bele. Karácsonykor a böjt miatt mindig üres káposztalevest ettek, a főfogás pedig a hal volt.

Pelsőczy és Nikola városi húsboltjaiban

az ötvenes években nagyban folyt a pult alatti árusítás,

így jutottak időnként húshoz Éberték is. Amikor Nikola felesége beteges lett, a remélt kiemelt kórházi ellátásért cserébe szép árut kaptak. Borjú csak a Városháza alkalmazottjainak jutott, így csak nagy ritkán ehettek igazi bécsi szeletet. De marhahús általában kapható volt Selmecen. Ez volt a „spanyol madár” alapanyaga is, ami Ébertéknél is gyakran került az asztalra. A szeletre vágott, kiklopfolt marhafelsált megtöltötték főtt tojással, kolbásszal, esetleg savanyú uborkával. Aztán összetűzték, és nagyon lassan megpárolták, olyannyira, hogy szinte villával lehetett vágni.

András-napra gondolva még a nyáron kacsákat vettek, melyeket a csirkékkel együtt a ház udvarán tartottak. Estére ólba kerültek, ám itt is megtalálta őket a „kuna”, azaz a menyét. A szomszédos ház régi kéményében élő ragadozók kártétele ellen András csapdával védekezett. Fogott is vagy tízet belőlük,

a prémjükből Zólyomban sapkát és gallért készíttetett az édesanyja számára.

Előfordult az is, hogy Ipolyságról vettek tömött kacsát az ünnepre. A nagyi általában dobostortát készített az unokájának, amivel nagyon sokat kellett dolgoznia.

Ébert András kifejezetten selmecbányai ételt nem tudott említeni, de a brynzove haluški, a brinzás haluska vagy a sztrapacska a bányavárosra is jellemző. Náluk azonban ezek nem voltak az étlapon, hasonlót viszont készített a nagyi lebbencstésztából, amire juhtúró került tejföllel és friss kaporral, s természetesen pirított szalonna is bőségesen.

A sztrapacska a bányavárosra is jellemző

 

Kolbászt a káposztalevesbe, ahogy a töltött paprikához való paprikát is, a legjobb volt Magyarországról beszerezni, de a kolbásztöltéssel maguk is megpróbálkoztak.

A nagymama ma is meglévő receptkönyvében ott olvashatók a disznóvágás teendői is,

az elejétől a végéig leírva. Disznót nem tudtak tartani, de sokszor vettek, és jött hozzá a mészáros, aki feldolgozta. A padláson még ott vannak a kampók, melyeken a füstölt húsok lógtak.

Mivel a család evangélikus volt, csak a nagypénteki böjtöt tartották meg, amikor hal és tésztaételek voltak terítéken. A pulykát, mint karácsonyi eledelt, kipróbálták, amikor András még gimnazista volt, de nem aratott nagy sikert az Amerikából ide került szárnyas.

Selmecen általában sört ittak az emberek. A szomszédos Vihnye sörgyárát a kiváló helyi vízre alapozva szerzetesek hozták létre a XVII. században. A magyar idők végén a sörgyárat a Kachelmann család birtokolta egy itteni vasúti gépgyárral együtt, manapság az ismert Steiger sört gyártják itt. A csehek megérkezése után Kachelmann gépgyára megrendelés híján tönkrement, ahogyan a sörgyár is, ezért a család végül kénytelen volt megválni itteni érdekeltségeitől.

A borkultúrát Selmecen, már csak az éghajlata miatt is, a ribizlibor jelentette, amit sok háznál készítettek a városban. Üvegballonokat használtak erre a célra, és náluk, az Alsó-Rózsa utcában egészen addig készült a hamar az ember fejébe szálló ital, ameddig Ébert András nagymamáját a magas vérnyomása miatt el nem tanácsolta az orvos a fogyasztásától. Lehetett persze bort és pálinkát is kapni a selmeci kocsmákban,

nem véletlenül kapta Selmec a „részegváros” jelzőt. Körmöcöt ellenben, ahol sosem történt semmi, „álmosvárosnak” hívták,

míg a rátarti emberek által lakott Besztercebányát „büszkevárosként” emlegették.

Öreg mama Lavorovicája napjainkban

 

A ribizlibor erjesztése mellett otthoni pálinkafőzés is folyt a városban, a szilvacefréből, leginkább a konyhában készült végterméket lavorovicának hívták. Platthy nagyapa, gyomorfekélye ellenére, forró pogácsával szerette fogyasztani ezt a kemény italt, ahogyan ezt a nagyi sokszor elmesélte Ébert Andrásnak.

 

Nyitókép: A selmeci Kálvária (fotó: Krómer István)