Ébert András a második világháború után, 1946-ban, Köln városában született. Innen csak édesanyja tért haza 1947 májusában gyermekével Selmecre. Akkor úgy gondolták, hogy csak ideiglenesen. Az apa, a kölni születésű építész, Herbert Ebert otthon maradt, újjáépíteni a lerombolt országot. Úgy tervezték, ha rendeződnek az állapotok Németországban, majd visszamennek majd. Még nem tudták, hogy

jön vasfüggöny, lezárulnak a határok, ami után az apával már csak levélben tarthatták a kapcsolatot.

Amikor a régi, magyarok lakta Selmecbányáról kérdeztük, a gyermekkori emlékek közül mindjárt nagyanyját, seregélyesi Kovács Arankát említette, aki magyarul tanította, és aki megismertette őt a város történetével. A város, ahogy azt a nagyanyjától is hallotta, a régi magyar világban nagyon élt, de még az 1919-től kezdődő, „csehszlovák időkben” is jó élet volt Selmecen.

A régi világ Selmeczen (1863)

 

Az impériumváltás idején a város központjában lévő, jól menő vaskereskedésükről mindenekelőtt le kellett szedni a magyar cégért. Ugyanakkor nagyapja, nagypalugyai és túrócvidéki

Platthy Antal megmaradhatott a helyi kereskedelmi kamara elnökének.

Működött tovább a majd 1974-ben leégett alsó Vigadó, no és a városi kaszinó is, amelynek tetőszerkezete pedig az idén március 18-án kitört tűzvészben semmisült meg. Ezekben az épületekben különféle bálokat, programokat rendezett a magyar közösség.

A nagyszülők Pomázon ismerkedtek meg, ahová Platthy Antal lánytestvére egy patikushoz ment férjhez. Itt szolgált seregélyesi Kovács Dániel református lelkész, akinek Aranka nevű lányán akadt meg Antal szeme. A nagyapa egyébként a selmeci városi kaszinóba járt kártyázni, ahol

a Kozák nevű tulajdonos nagyon jó konyhát vitt, mint ahogyan a Vigadóban az azt működtető Szusiczkyék is. A társalgás pedig magyarul folyt mindkét helyen,

mert nem nagyon volt szlovák értelmiségi a városban. 1919 után ez megváltozott, amikor Csehországból érkeztek tanárok a Sopronba távozó főiskola oktatóinak a helyére is. De még ezek a csehek is megtanulták a magyar csárdásokat, ahogyan azt a nagymama, a férje nevét felvevő Platthy Aranka unokájának elmesélte.

Az Óvár

 

Minden egészen jól működött itt 1945-46-ig, amikor, ahogyan Ébert András fogalmazott: „beleestünk a nagy katyvaszba”. Arra a kérdésre, hogy hová lettek, mikor mentek el a városból a magyarok, a nyugdíjas muzeológus válaszul elsőként a Monarchia szétesését említette. Ekkor a haza megadta a lehetőséget, hogy aki akart, áttelepülhetett Magyarországra. A nagyapja nem élt ezzel, sokan mások, mint például Fizély, a díszkovács, bizony elmentek.

Ébert András nagyanyja nem is tanult meg szlovákul,

csak a város piacán használta valamennyire a nyelvet, hogy a kofákkal szót értsen.

A röntgenasszisztensként dolgozó édesanya már természetesen tudott szlovákul, de otthon mindig magyarul beszéltek. Ennek veszélyeit az ötvenes években, gyermekként még nem érezte, de azzal szembesülnie kellett, hogy a Nyugaton maradt, a családdal csupán levélben kapcsolatot tartó, majd időnek előtte elhalálozó édesapa létét titokban kellett tartani.

Ébert András Selmecen mindenkit ismer, s őt is mindenki ismeri. Fotó: Görföl Jenő

 

Csúfolták természetesen az utcán is, hogy nem tud rendesen szlovákul, és egyre nehezebbé vált az élet. 1952-ben, ahogyan visszaemlékezett, a régi, a város északi domboldalán lévő házukban

házkutatást tartottak, csákánnyal verték fel a padlót (ennek nyomaiból most is látszik valamennyi, emlékül).

A nagymama nyugdíjából és édesanyja fizetéséből éltek, aki nem végezhette el az orvosi egyetemet, ezért csak asszisztens lehetett.

Beszélt András nevű nagybátyjáról is, aki Magyarországon, Pécsett szerzett orvosi diplomát. Ő még 1936-ban hagyta el az országot, amikor a szlovák fasiszták már a pozsonyi kávéházakat járták, és levetkőztették az embereket, hogy megnézzék, melyikük van körülmetélve. A nagybácsi azután a pesti Rókus Kórházban dolgozott. Selmecbányára és a családra 1953-ban, Sztálin halála után jöttek jobb idők.

Mindenkit az utcára vezényeltek a temetés napján a diktátor jelképes ravatalához,

amelyet minden felvidéki városban, így Selmecen is felállítottak. A központi levéltár főbejáratánál állt a nagy, fényképpel ellátott, vörös kelmébe burkolt ravatal, rajta az üres koporsó. Egészen addig ott álltak, amíg Moszkvában el nem kezdődött a temetés. Antonín Zápotocký államelnök 1958. novemberi temetésén aztán Ébert András már úttörőként „feszített” egy ugyanilyen utcai ravatal mellett. Az 1953-ban elkezdődött enyhülés szabaddá tette a levelezést is, így édesapja és nagybátyja levelei is rendre megérkeztek. Korábban ezeket nem kézbesítették, mert volt egy „elvtárs”, aki különösen megvetette a családot, ahogy sok más embert is.

A Leányvár

 

Arra a kérdésre, hogy az ötvenes években mennyien beszéltek magyarul a városban, a muzeológus úgy válaszolt, hogy a nagyanyja korosztálya, vagyis

az 1800-as évek végén születettek leginkább magyarul beszéltek. Amikor ezek az emberek meghaltak, az ő gyerekeik már nem akartak magyarul megszólalni.

Ébert András szerint ez a „magyarutálat” miatt volt, és neki is megfordult a fejében, hogy a szlovákot használja, de akkor a nagyanyja azt mondta neki: drága unokám, hát akkor mi többet nem fogunk beszélgetni. Magyar nyelvű iskolák a „cseh időkben” már nem voltak, anyja és nagybátyja is szlovák nyelvű gimnáziumba járt. A magyar tanárokat Trianon után elüldözték, helyükre csehek érkeztek. A német nyelvű oktatás már a kiegyezés után háttérbe szorult, amikor „a Schwarzokból Feketék lettek, a Róthokból pedig Vörösek”.

A Szent Katalin templom gótikus szentélye

 

Hogy mikor ürült ki szinte teljesen Selmecbánya történelmi városmagja, mikor váltak végképp romossá a gyönyörű épületek, ami egészen a kilencvenes évek második feléig fennállt, a muzeológus az 1970-es éveket jelölte meg fontos határként. Addig működtek ugyanis a kollégiumok (erdészeti, vegyészeti, bányászati, gimnáziumi), ahol az ezerötszáz diák egy része szállást kapott. A környező településekről is bejöttek a dohánygyárba, a textilgyárba vagy a bányákba dolgozni, a műszak kettőkor járt le, de mégse mentek azonnal haza.

Nagy volt hát a nyüzsgés, az élet. A legjobb hely a Grand Hotel volt

(ma Grand Matej), ahol élő zene volt, lehetett táncolni is a textilgyárban dolgozó lányokkal.

A középiskolások azonban csak hatig maradhattak az utcán, mert a tanárok körbejártak és feljegyezték a neveket, aztán másnap feleltették a felírt diákokat. Csak az első két évben volt kötelező a kollégium, utána a diákok magánházakhoz kerültek. Náluk, az Alsó Rózsa utcában is lakott mindig két erdészjelölt, akik segítettek a ház körüli munkákban is.

A város alsó részén aztán felépültek az új kollégiumok, és a diákok elhagyták a belvárost.

A völgyben építettek egy lakótelepet, és a belvárosiak a nehezen kifűthető, nyirkos lakásokból jobb körülmények közé kerülhettek. Így vált a központ szellemvárossá.

A Szent Katalin templom a Szentháromság tér felől

 

1990-ben aztán elhatározták, hogy felújítják a központi Szentháromság teret, így 1993-ig minden fel volt túrva, de a munkálatokkal azután évekre leálltak. Sok háznál láthatóan csak a homlokzat készült el, és a lakók sem tértek vissza. A magántulajdonban lévő líceum például,

ahol Petőfi Sándor, majd Mikszáth Kálmán is tanult,

„Potemkin-ház”, a háta mögé kerülve látszik a szomorú valóság. Ezeket az épületeket, köztük a Limbacher- és a Kachelmann-házat is egy vagyon lenne teljesen felújítani.

A tér felső részén volt egy pékség is, kitűnő áruval. A család leszármazottja, a Budapesten lakó Starke Sári minden augusztus végén Ébert Andráséknál vendégeskedett egy hetet. Ekkor mindig felment a Selmec fölé magasodó, 1009 méteres Szitnyára és megfürdött a Klingerben, a városhoz közeli bányatóban.

Arra kérdésre, hogy ezeket a régi elnevezéseket, azt, hogy melyik, milyen ház volt, hányan tudják még Selmecen, Ébert

a városi levéltár volt igazgatóját, Mikulás Čelkót említette, aki beszél magyarul és németül is,

és akinek még vannak ilyen ismeretei. Elődje, a már elhunyt Gindl József szintén mindent tudott ezekről a dolgokról. Érdeklődésünkre, hogy mikor volt az utolsó magyar nyelvű mise vagy istentisztelet, a nyugdíjas muzeológus elmondta, hogy a nagyanyja idejében az evangélikus lelkész német, magyar és szlovák nyelven is tartott istentiszteletet, ezután a nagymama korosztályával elfogytak a magyarok. De sok magyar elnevezés megmaradt még, aztán idővel elkoptak ezek is, már csak az emlékek maradtak.

 

Nyitókép: Marsigli metszete Selmecbányáról (1726)