Milan Kundera világhírű cseh író. Mondja mindenki, talán éppen a csehek kivételével. A hatvanas évek csehszlovák újhullámának, a sztálinista diktatúra természetét kortársai közül a legplasztikusabban ábrázoló Tréfa című regényével egy csapásra híressé lett írója az 1968-as prágai tavasz bukása és a husáki normalizáció korszakának megindulása után, 1975-ben, negyvenöt évesen emigrált Csehszlovákiából. Párizsban telepedett le, franciául kezdett írni, művei fordításának elmaradásával pedig a csehek lassan el is vesztették őt szem elől. A nyolcvanas évek második felében mindenki cseh írónak tartotta, csak maguk a csehek nem hallottak már franciául megjelent műveiről.
A fordítókkal se vergődött zöld ágra
Többször is felmerült a kérdés, Kundera nyert vagy vesztett emigrációjával? Elhagyta az egyre szürkébbé váló normalizációs Csehszlovákiát, de eltávolodott anyanyelvétől is. Viszont a szabad világban élhetett, ismertsége, nyelvtudása miatt azonnal befogadta Párizs és New York értelmiségi világa. Cseh volt? Közép-európai emigráns? Európai? A nyolcvanas évek végén már ő maga is kijelentette, franciául nemcsak ír, hanem álmodik is, alig ismeri a csehek világát, és igen, mindenki cseh íróként ismeri, olvassa rengeteg nyelvre lefordított műveit, csak a cseh fordítások maradtak el. Sokan szerették volna anyanyelvére fordítani műveit, de ezt a jogot az utolsó pillanatig magának akarta fenntartani, pedig ő is sejthette, sosem lenne ideje lefordítani saját műveit csehre. De nem bízott a fordítókban. Általában szeretett is személyesen találkozni velük, hogy megbizonyosodjon nyelvtudásukról. Gyáváknak tartotta őket, mert nem merik lefordítani a szokatlant, az eredetit. Ha ilyenbe ütköznek – a magyar nyelv esetén például az annyit kárhoztatott szóismétlésbe – rögtön javítani akarják. Elárulják a szerzőt, és létrehoznak egy semleges, de a szabályoknak megfelelő szöveget. Panaszkodott is, mennyi energiát vesztegetett el egy-egy műve rosszul sikerült fordításának javítgatásával. Persze a fordítók sem kedvelik a magát náluk okosabbnak tartó, művét elengedni nem képes szerzőt. Így aztán nem cseh nyelven született művei szinte máig ismeretlenek maradtak szülőhazájában, alig hatottak a cseh irodalomban.
Távol maradt a rendszerváltozás után is
A bársonyos forradalom után sem tért vissza, nem vett részt a cseh közéletben. Csak néha-néha látták, annál is többször csupán látni vélték Prágában. Nem is szeretett nyilvánosan megjelenni. Ennek is csak találgatni lehetett az okát. Talán közismert visszahúzódottsága miatt. Ahogy Philip Rothnak mesélte, gyerekkorában arról álmodozott, feltalálnak majd egy láthatatlanná tevő kenőcsöt, amivel bekenheti magát. Talán azért, mert tartott attól, hogy fiatalkori, lelkes kommunista énjét olvassák majd a fejére, ami aztán meg is történt. De talán azért is, mert morva regionális identitása erősebb volt a csehnél, ezért nem is érezte magát otthon Prágában, inkább szeretett városában, Brünnben, hagyatékát is ennek a városnak ajándékozta.
Igaz, Nyugaton sem érezte teljesen otthon magát, hiszen számára a diktatúra és a szabadság kérdése volt a fontos. Az ottani bal–jobb vitákat provinciálisnak érezte, intellektuálisan steril, de szórakoztató közegnek látta az emigrációban választott hazáját, zavarta a harsány reklámok és az üres fiatalságkultusz világa.
Szamizdatban magyarul is azonnal megjelent
Azon akadt fenn talán leginkább, hogy környezete egységes Keletként tekint a vasfüggöny mögötti világra. Ez inspirálta esszéje megírására. Az először 1983 novemberében, franciául Un Occident kidnappé, la tragédie de l’Europe centrale címmel jelent meg a Le Débat című lapban, majd sikere miatt szinte azonnal angolra fordítva 1984-ben. Hatása pedig felmérhetetlennek bizonyult. Nem is tudnánk eldönteni, Nyugaton vagy Keleten hatott-e inkább. Hiszen a francia szöveg fordítása a vasfüggöny túloldalán is szinte azonnal megjelent, magyar nyelvű szamizdat kiadása már 1984-ben.
Kundera esszéje visszahozta Közép-Európa 1945 után fokozatosan teljesen eltűnt fogalmát a köztudatba. A nyugati értelmiség körében villámgyorsan népszerűvé váló szöveg az addigra már egységesen Keletnek, szovjetnek látott térség nyugati felét, Közép-Európát egy csapásra visszahelyezte a nyugati mentális mátrixba. Sokan mondták: ahogy Gabriel García Márquez a hatvanas években Dél-Amerika, úgy a nyolcvanas években Milan Kundera Közép-Európa fogalmát adta vissza Európának. Furcsa már belegondolni, de rengetegen csodálkoztak rá ekkor, hogy a Nyugat nem a Checkpoint Charlie-nál ér véget, és azon túl nem Szibéria kezdődik, a nyugati gondolkodás, a keresztény Európa, az ezekhez kötődő művészet, társadalmi mintázat még száz kilométerekkel keletebbre is élő, bár elnyomástól szenvedő, ezért tragikus valóság. Ez a tér nem a Kelet része, de a Nyugattól is különbözik. Európa saját önképpel bíró régiója: Közép-Európa.
Kundera esszéje szerencsés pillanatban született. II. János Pál megválasztása és az 1981-es lengyelországi események miatt amúgy is érdeklődéssel figyeltek erre a vidékre, az esszé sikerét követően pedig megindultak azok a változások, amelyek néhány év alatt elvezettek az 1984-ben még teljesen elképzelhetetlennek, lehetetlennek gondolt változáshoz, a diktatúrák közép-európai összeomlásához. Senki sem tudta 1984-ben elgondolni, hogy alig hat évvel Kundera írása után leginkább azok fogalmazzák majd az 1990-es, szabadon választott kormányok külpolitikai doktrínáját a visszatérésről Európába, akik – még ha több mindenben vitatkoztak is vele, mint például Václav Havel – annak idején hitetlenkedő, lelkes olvasói voltak.
A szerző történész, műfordító, az ELTE docense
Nyitókép: Milan Kundera
