Ion Iliescu nevével – és a képernyőn keresztül az arcával – 1989 decemberében, a forradalom napjaiban találkoztam először. Ígéretes politikusnak tűnt, és ebben sokan egyetértettünk.

Hónapokkal később viszont csalódást okozott. Miért?

Iliescu a romániai forradalom zűrzavaros napjaiban került a hatalom csúcsára. 1989 decemberében, a diktátor bukása után az ország levegőért kapkodott, és ő a legjobb helyen állt, hogy a „szelep” a kezébe kerüljön. Régi pártkáder volt, aki a nyolcvanas években kegyvesztetten félreállítva várta a pillanatot – Ceaușescu tette parkolóvágányra, egyre növekvő népszerűsége miatt. Aztán a pillanat eljött. És vele együtt a rendszerváltás – vagy valami, ami annak akart látszani.

Azonban a forradalom eufóriája nem tartott soká. A demokráciát vártuk, de helyette a bányászok jöttek – mármint mentek Bukarestbe, Iliescu hívására. A köztereken már 1990 januárjában tüntetni kezdtek a hatalmat kritizáló tömegek – majd jöttek a Zsil-völgyi vájárok, hogy végképp elhallgattassák a másként gondolkodókat. A legdurvább, harmadik bányászjárás idején, 1990 júniusában a főváros utcáin vascsövekkel és dorongokkal írták a közélet új fejezetét. Nem a munkásosztály jelképeként, hanem az akkori, ottani valóság paramilitáris önkénteseiként: bakancsban, pufajkában, elszántan összeszorított állkapoccsal. Egyenesen a román főváros szívében. Megmutatták, mit jelent a rend – amely rendről akkoriban Ion Iliescu gondoskodott. A kamerák előtt, mosollyal az arcán köszönte meg a vájárok „munkáját”. Hogy ezt a munkát ellenzéki diákok és értelmiségiek csontjain végezték el, az a hatalom szemében legfeljebb mellékes körülmény volt. A képsor, ahogy Iliescu személyesen fogadja és dicséri a „rendcsináló” bányászokat, máig a romániai demokrácia egyik legmélyebb szégyenfoltja.

Iliescu mindeközben a világ másik felét is figyelte és látta: elnöksége alatt Románia belépett az Európa Tanácsba, 2004-ben a NATO-ba, és az ő elnöksége alatt indult el az EU-csatlakozási folyamat, amely végül 2007-ben, már nem az ő államelnöksége idején ért célba. Megnyíltak az ajtók a Nyugat felé – de a folyosón még mindig ott sorakoztak a múlt szellemei. Nem véletlen, hogy a forradalom és a bányászjárások ügyében is vádat emeltek ellene. Ítélet sosem született.

Ion Iliescu most meghalt. Vele együtt egy korszak egyik utolsó, élő szimbóluma távozott – egy olyan korszaké, amelyben a múlt és a jövő között húzódó határ sosem volt eléggé éles. A bányászok régóta nem mennek rendet teremteni, a Zsil-völgyében már nem negyven-, hanem csak kétezer ember fejti a szenet. Románia NATO- és EU-tagsága papíron lezárta az átmenetet. De a kérdés marad: befejeződött-e végre a romániai rendszerváltás, vagy csak most kezdődik el?

Nyitókép/forrás: Ion Iliescu az európai Bizottság plenáris ülésén Strasbourgban, 2003 szeptemberében