A megnevezés egyik esetben sem pontos. A mai Horvátországhoz tartozó tengerparton ugyanis legalább három tájegységet különbözetnek meg. Az Isztriai-félsziget és Dalmácia között, amely nagyjából Zadarnál, a magyar történelemből ismert Záránál kezdődik, találjuk a Karner(Kvarner)-öblöt vagy Karner-vidéket. Horvátország ezeregyszáznyolcvanöt szigete közül idetartozik a legnagyobb kiterjedésű Krk szigete, területében Cres vetélkedik vele. Persze nem vetélkednek, hanem csodás látványt nyújtva emelkednek ki a tenger elbűvölő, áttetsző, tiszta kékségéből; a látványhoz, gondolom, hozzájárul a viszonylag magas sótartalom. De ez nemhogy zavarna minket, jólesően szívjuk magunkba a sós-párás levegőt.

Csupasz fehérség áttetsző, tiszta kékségből (a szerző fotói)

 

Megérkeztünk. Elértük az ezernégyszázharminc méter hosszan, két hatalmas ívelt nyílással, középütt a Szent Márk-szigeten megpihenő hídon, amely összeköti a szárazföldet Krk szigetével, és már nincs messze célunk, a sziget délkeleti végén két, csupasz fehérségében borzongató, mégis elragadó látványt nyújtó sziklahegyvonulat közötti öbölben Baska.

Megérkeztünk – visszatértünk. A szépség, a nyaranta nyüzsgő nyaralóhely, a meghitt táj és a több kilométer hosszan félkörívben végighúzódó kavicsos-homokos tengerpart visszahívott. És visszahívtak a történetek. De előtte még jobbra tekintünk a hídról, távolabb a hegyoldalhoz tapad Rijeka, amelyet Fiume néven ismerünk a magyar történelemből.

Két magyar miniszterelnök ott fejezte be életét, idősebb Andrássy Gyula, illetve Fiume nyaralórészén, Abbáziában Szapáry Gyula.

Óhatatlanul eszembe jut egy másik ember neve is, aki ott született egy szobalánytól (cselédtől?), miután a magyar baka hűtlenül elhagyta a lányt, még a gyermek világra jötte előtt. Évtizedekkel később egy somogyi faluban találkozott az akkor már felnőtt korú férfi az apjával, a második téeszesítés idején, az 1950-es évek végén. A férfit Kádár Jánosnak hívták. A sziget pedig, amelyre léptünk, a Frangepánok ősi birtoka volt, akik a tizennyolcadik század elejéig jelentős szerepet játszottak a magyar történelemben.

Megérkeztünk – visszatértünk

 

Összefonódnak korok és személyek, politikai-hatalmi szándékok és megrendítő sorsok. A baskai öböllel szemközti távoli hegyvonulat sziklaormai mintha hófoltok lennének, csörögnek-sodródnak a kavicsok, a víz kifut és visszahúzódik, s kezdődik elölről. Évezredek óta így van ez, ha szelek támadnak, de akkor is békességet áraszt a természet a maga erejével. Mintha a békétlenség csak az ember sajátja lenne.

A sziget néhány öblével odébb küzdött meg egymással a hatalomért Pompeius és Julius Caesar Krisztus előtt 49-ben, majd jöttek a népek és hadak, mindenik a magáénak szerette volna tudni a vidéket. Róma után Bizánc, majd Velence, később Napóleon is uralta néhány évig, azután az osztrákok, az olaszok és az 1990-es évek eleji délszláv háborúban kivívott függetlenség előtt korábban a királyi, majd a titoista-kommunista Jugoszlávia kebelezte be. És persze mi, magyarok sem maradtunk ki, úgy tanítják – és jó lenne, ha ennek szellemében gondolkodnánk is –, hogy 

Szent László, de még inkább Könyves Kálmán idejétől társult országként éltünk Horvátországgal, egészen 1918-ig.

A Frangepánok és persze a Zrínyiek hozzánk (is) tartoznak – közben óvjuk magunkat a gondolkodás félresiklásától, miszerint mai képzetekkel és politikai fogalmakkal közelítünk múlt korokhoz. Mert hamis következtetésekre jutunk így.

A víz – máris a testet és lelket felszabadító megmerülés, s ott a régi mondás: a víz látványa – és most a víz érzete, amikor eggyé válik vele az ember – mindig megőriz valamennyit a boldogságból. Már nyár elején vízpartra vágyók sokasága lepi el a partot. Napbarnító zarándoklat: vissza az őselemhez. Pedig még Horvátországban, s főként Németországban nem is ért véget a tanév, amikor majd elárasztják – jótékony áradással – a családok a partvidéket. Séta a tengeröböl vonalát kísérő korzón, nyugodt arcok, senki nem siet, mintha csak valamennyi gond odamaradt volna valahol a messzeségben.

Senki sem siet

 

A parton – és mindenfelé – szobrokra lesz figyelmes a látogató. Közelebb lépve azonban kitisztul a tekintet: nem kőből faragott térformákat lát, hanem az ősi horvát nyelv, a glagolita írás betűit szemléli. És éppen

Baskán találták meg a legrégebbi horvát nyelvemléket.

A fiatal állam identitásteremtésének természetes gesztusa ez: megerősödni a múltban, amelyre a jelen támaszkodik. Erőltetés nélkül élnek ezzel a tudattal – a fürdővendég legalábbis így látja. Friss ország, friss szellemiség.

Az egyik nap kifutunk a vízre a Bura nevű hajóval. A fedélzeten végiglebbenő szél enyhíti a parti hőséget, a vízen minden más… Szikrázik a felszín, csillognak a hullámok, olykor a hajó túrta sós permet felszáll a fedélzetig. Csöndesek vagyunk, alig néhányan, osztrákok, hollandok, vannak köztünk horvátok is. Hátunk mögött még látszik az emberfüzéres part, ott az önfeledt, de természetes öröm és jó érzés – köztünk, amint egyre inkább haladunk, mélyül a csönd.

Csupasz sziget előttünk, fehér sziklák, vízbe szakadó kőfalak, mintha másból sem állna a világ. Kikötünk. Alig néhány csenevész fenyőféle izzad ki magából illóolajat. Kő, kő, kő – mindenütt. Megrendülten lépek partra. Elképzelni sem tudom, csak érzem a súlyt – azoknak a köveknek a súlyát. Nyáron forróságban, télen a bora süvítésében hordták az asszonyok – a sziget egyik részéből a másikba.

A magyar gondolkodás számára „félnyugatnak” számító szocialista, titoista Jugoszláviában a női politikai rabok szigetén

járunk. Korábban lakatlan volt, és a rabtartás 1988-as (!) megszűnte óta megint csak lakatlan.

Sétálunk a romos kőépületek között, és a képzelet szinte kevés hozzá: itt éltek anyák, feleségek, virágzó leányok! Éltek – ha életben maradtak. Ma sincs megbízható adat sem a rabok, sem az elhunytak számáról…

Sétálunk a romos kőépületek között: itt éltek anyák, feleségek, virágzó leányok! (fotó: Bíró Balázs)

 

Közbevág az emlékezetem. Jó néhány éve, inkább évtizedben mérhető már, a baskai óváros egyik szűk utcaterén vacsoráztunk. Szeretik a vendéget, és nemcsak azért, mert vendégfogadásból élnek. Asztalunktól nem messze, évszázadok alatt fényesre koptatott kőlépcsőn pillantottam meg a férfit. Ült, lábát kényelmesen az alsóbb lépcsőn nyugtatta, két kezét összefonva maga elé ejtette, mellette boros pohár, benne a sziget adta fehérborral. Úgy ült ott, mintha maga lenne az állandóság. Napszítta arcán erős ráncok. Leültem mellé. Hosszan ültünk, azután elindult a szó. Látta talán, hogy méltó vagyok hozzá? Elcsöndesedve a turistazümmögésben. És előkerült a történet, Petar története. Így hívták az öreg halászt. Akkor még fiatal volt. A női börtönsziget, Grgur őrei távolról megismerték a néhány helyi halász bárkáját. Petar az estében remélt jó fogást. Rám nézett, rövid, szikkadt szavakkal annyit mondott:

az az asszony leugrott a szikláról, hogy az áramlat kisodorja a nyílt vízre, és ott haljon meg. Petar kimentette, nem vették észre,

évekig a házában rejtegette.

Hajónk továbbmegy, látni a következő csupasz szigetet. Oto Goli – szépen hangzik, ez volt a férfiak börtönszigete. Börtön? Koncentrációs tábor? Nevezik így is, úgy is, mondják jugoszláv Alcatraznak is. A kikötőben a kőépület egyik felét (itt is minden kő és kő) vadnyugati hangzású névvel vendéglőnek alakították át, másik fele romokban. Fölfelé a szigethegyen csupasz falak, beomlott tetők, rozsdás alkatrészek. Senki nem törődik a városnyi omladozással. Jugoszlávia bomlása idején a délszláv háború elterelte a figyelmet innen.

Ma sem tudni, hány ezren, hány tízezren raboskodtak – egymástól messze eső számokat hallani –, nem tudni arról, mi folyt ott valójában.

Azt sem tudni, köztük mennyien voltak Tito kommunista ellenfelei. Sajátos fricska: a sztálinisták számítottak a kommunista Tito ellenségeinek. És ma sem tudni, mennyien szenvedtek és haltak meg a kommunisták üldözése következtében, tartozzanak azok akár egyik, akár másik ideológiai szörnytáborba.

Műhelysor a férfi börtönszigeten (fotó: Elmer István)

 

Este ugyanannál az asztalnál vacsorázunk, ahol egykor észrevettem Petart. Nem látom őt, üres a lépcső. Az élet számtana nyilván elvitte őt. Azért én most is leülök a lépcsőre, magam mellett egy pohár fehérborral. Az összeragasztott házak között kilátok a vízre. Csöndes, békés, elült az esti szél, egészen kisimult a felszín. Csak bennem viharzik valami, az jár az eszemben: ilyen nehéz dolog a békesség? Másnap fürdőzés. Úszom, órák hosszat, úgy érzem, kölcsönvéve Hernádi Gyula verssorát, hogy kiúszom a lét végső határáig.

Átkelésre várva

 

Az újabb nap Punat faluba vezet minket. Átkelésre várunk a közeli Kosljun parányi szigetére. A kör alakú föld sehol nem szélesebb háromszáz méternél. Adorio Badrić, pécsi fiatalember, édesapja horvát, visz át kishajójával. Bécsben és Grazban zenetudományt tanult, de ma ebből él: négy hónapon át szállítja a turistákat a ferences kolostorszigetre. Nikica atyával találkozunk, négyen vannak szerzetesek.

Pax et bonum – béke és jóság a fölirat a bejáratnál, glagolita írással.

S valóban: itt minden a békességről szól.

A ferencesek olajfái

 

A százötven, gondosan ápolt olajfa a kertjük – Gecsemáné-kert –, odabent történelmi, néprajzi és természettudományi kiállítás. Éppen gyermekcsoportot fogadnak (őket egy másik kishajó hozta), máskor lelkigyakorlatra várják a partjukra lépő, az önmaguk életének mélyáramát kereső embereket. A diktatúra idején a katolikus egyházat itt sem kerülte el az üldözés – mint ahogyan az ortodox egyházat sem. De túléltük, mondja mosolyogva Nikica atya. Az elődökre gondol, ő már a független Horvátországban nőtt fel.

A fák között meditációs utak. Fények, madárhangok, távolabb kabócák csattogó hangja. A délszaki növények illóolaja ünnepélyes hangulatot teremt. Megbeszéltük, Adorio mikor jön értünk. Az adott időpontra összeverődik kis csoportunk a kikötőben. Halkan vagyunk, tűnődve várakozunk, csönd ülepedik köztünk. De mennyire más csönd ez, mint a börtönszigetek csöndje! Még visszatérünk Baskába egy utolsó fürdésre, és közben megfürdöm a gondolatban: ugye eljöhet egyszer még közénk könnyű szárnyon a békesség?

 

Nyitókép: a fák közötti meditációs út