/galériánk a képre kattintva nyílik/

 

Szellemi útitársam, Cs. Szabó László – erdélyi naplója szerint – még így érkezett meg annak idején: „Hol kezdődik Erdély? – kérdi a vándor. Az egyik szerint már benne jár, a másik szerint még csak a kapuba ért. Azt pontosan tudjuk, hol végződik. A Keleti-Kárpátoknál. Ugyanott, ahol Magyarország… Petőfi a Szamos felől jött, s észrevétlenül bekerült Erdélybe. Nem érezte, hogy hazát cserél: csak a szülőföldtől szakadt el, nem a hazától. Más a szülőföld, és más a haza: az egyik gyerekkori emlék, a másik férfikori gond.”

Érdekes, betöltve a krisztusi kort, épp egyidősek vagyunk erdélyi kalandozásunk idején. Neki 1940 őszén adatott meg, nekem 1987 nyarán. Az én batyumat elvtársi-baráti határfrász nyomja, az övét tizenhat év kényszerű távollét. Mindkettőnk jutalma a rácsodálkozás. 

Még ma is csak pedzegetem, hogyan jöhetett létre a kádári végelgyengülés idején az az út és az a könyv, az akkori Magyar Hírlapnál. Hiába fordult jó ideje már az egypárt szlogenje, „aki nincs ellenünk, az velünk van”, azért a rend mit sem változott: mindenki szem a láncban. Mégis, megszülethetett a Magyarnak lenni (1988) című monstre vállalkozás, mely változó színvonalon, és korlátok között, de bemutatta a világ szétszakadt magyarságát. A történész Juhász Gyula előszavában ezt írta: „A magyar köztudatban a nemzeti kérdéssel és a nemzettudat problémáival összefüggésben már évek óta központi helyet foglal el a határon túli magyar kisebbségek iránti aggodalom és szorongás.” A szerző, mire a mondat végére jutott, gondolatban már hanyatt-homlok rohant vissza az alapokhoz, mert mindjárt hozzátette, hogy mindez mélységesen idegen a lenini nemzetiségi politikától. Így már bársonyon futhatott a szöveg. Összeállt a sorozat. Engem, a pártonkívülit, Tábori András főszerkesztő-helyettes jótállásával hagytak a csapatban. Mehettem Erdélybe!

Jellemző a korra, ahogyan kistafíroztak. Szalay Zolival, a kiváló fotográfussal a Pallas Lap- és Könyvkiadó nagy hatalmú vezéréhez, Siklósi Norberthez kellett mennünk eligazításra. „Siki” ötvenhat után a tisztogatásban éppúgy a párt meghosszabbított keze volt, mint később, a „békés” eltakarítások idején. Neki kellett elhelyeznie a beszántott Mozgó Világ szerkesztőit úgy, hogy puhára essenek, de eszükbe ne jusson, hogy kidugják a fejüket a sine cura langymelegéből. Siki más világban is médiacézár lett volna. Egyszer a központi nyomdapapír-elosztó értekezleten azzal próbálták lesöpörni az igényeit, hogy a bűvös pártérdekre hivatkoztak, mire Siki visszakérdezett: „melyik párt?”. Megfagyott a levegő, hisz az egypártrendszer a tabuk egyike volt. Ám Siklósi teljes nyugalommal folytatta a mondatot: „Csak azért kérdem, mert én az SZKP magyarországi lapjait is gondozom. Úgyhogy időt kérek, míg egyeztetek Moszkvával papírügyben.” Nem volt több ellenvetés. 

Egy órát előszobáztunk, mire a kommunista sajtócézár színe elé járulhattunk. Hosszan beszélt az ugribugri magatartás veszélyeiről, mert ha bevisz minket a Securitate, nem fognak diplomáciai bonyodalomba kerülni miattunk a baráti Romániával. Aztán következtek az előírások: minden szabályt betartunk, senkit bajba nem sodorhatunk. Kizárólag luxus szálláshelyeken foglalunk szobát, és oda mindennap éjfél előtt visszatérünk, bárhova visz az utunk. Legjobb, ha egy szélütött homokos párt alakítunk az út során, akik céltalanul utazgatnak. Ahhoz, hogy minderre elegendő pénzünk legyen, tekintélyes jutalmat utalt ki, amit viszont csak papíron vettünk át forintban. Átnyújtott egy halom gyorsan romló román pénzt, és jó utat kívánt. 

Embernek emberrel nincs baja

A határról szinte azonnal Nagyváradra ér az ember. Oradea – jelzi a várostábla. Ady „Pece-parti Párizsát keressük”, de még a Müllerájba, a költő kedvenc kávéházába se jutunk be, ahonnét vitriolos cikkekkel nyesegette a váradi kanonokokat, mert az épületből múzeumot csináltak, ahol állítólag néhány Ady-relikvia is látható. Szerencsés, aki beléphet ide, páros napokon délután, páratlanokon délelőtt nyit ki a ház két óra hosszára. Megejtjük az első várakozást, sorba kell állni benzinjegyekért, amit a külföldieknek akkor éppen szállodák halljában árusítanak.

Kalotaszeg felé tartunk. „Mennyi szín, mennyi szín […] / S micsoda nyugodt, nagyságos arcok”. Az út szélén karját lengeti öreg és fiatal, mert a tetőre szerelt tartályoktól búvárjárműre emlékeztető gázüzemű autóbuszokra az utazók töredéke fér fel. Ezek a stopposok lesznek utunk során a legjobb eligazítók anélkül, hogy lebuktatnánk egymást.  A magyar rendszámú kocsiban hamar megered a nyelvük. Egy Kossuth-szakállas „védőnő” például elmondja, hogy egészségügyi líceumot végzett, övé volt az utolsó osztály, amely az anyanyelvén vizsgázhatott. Fizetése éjszakai pótlékkal 2200 lej. (A Kárpátokon túlról jött románok akkoriban 30 ezer lej letelepedési segélyt kaptak.) Asszonya 112 napig maradhat otthon újszülött kisfiukkal. Nemrég költöztek, csak a törlesztés elviszi a fizetés felét. Pénzt kínál az út végén, mert itt a mozdonyvezető sem vesz fel szerelemből senkit az ütközőre. 

Marosvásárhely átható ammóniaszaggal fogad, orrfacsaró az erőltetett iparosítás. Itt is, mint minden nagyobb városban, töpörödni látszik az óváros a panelsorokhoz képest. Erdélyben a városi népesség Ceaușescu alatt – óvatos számítások szerint – csaknem egymillióval gyarapodott a betelepített románokkal. A szakállas védőnő, ha akarna se költözhetne a nagyvárosba, mert bár kérvényezi, sosincs a betelepülők listáján. Ezért ingázik naponta. 

A vásárhelyi könyvesboltokban hiába keressük Sütő András nevét, ahogyan Kós Károlyét sem találjuk, akit éppen születésének századik évfordulóján töröltek a tankönyvekből. Sűrűn változnak az utcanevek. 

A Rákóczi utcából Avram Iancu utca lett, új nevet kapott a Kossuth utca és a Bethlen sétány is. A Nyár utca pedig kitavaszodott, Primăverii-re nevezték át. 

Gyulakuta – azaz Gyula vezér kútja – Árpád korabeli település. A falu végén hőerőmű füstölög. Főkötős néne ad útbaigazítást, mikor a református templomot keressük. A Küküllő környékétől óvakodjunk, mert ki a folyót nem ismeri, könnyen belé talál nyuvadni. A falunak kétezer-ötszáz lakosa van, a román családok száma hat, gyermekeik még kicsinyek, ezért a tízosztályos iskolában csak elemiben zajlik románul az oktatás. Magyar nyelvű ötödik osztály indításához legalább huszonöt tanuló kell. Középiskolában harminchat tanulóval folyhat magyarul a tanítás, melynek nyelve már három román gyerek jelentkezése esetén a román. 

Néhány faluval távolabb, Erdőszentgyörgyön feketébe öltözött asszonyok viszik az egyházi zászlókat, mögöttük a fiatal pap és a kórus tagjai baktatnak a férficsapat élén. Özvegyasszonyt temetnek, nemrégiben jött a fiához lakni a faluba. Valaki megjegyzi: ha idevaló lett volna, háromszor ennyi a nép. Reformátust gyászolnak, mégsem csak egy harang zúgását hallani a vegyes lakosú, kétvallású községben. 

A görögkeleti templom kupolájában is megkondul a harang – errefelé így szokás. Miért? A hiteles válaszért sok száz kilométert kell még autóznunk, míg meghalljuk egy háromszéki juhásztól: Erdélyben embernek emberrel sosem volt baja. Református az ortodoxszal, román a magyarral, székely a szásszal mindig békében megfért. Kós Károly így írt erről 1934-ben: „Ezer esztendő nagy idő, még népek és kultúrák életében is. Ezer esztendő alatt Erdély földjén megtörténik a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett – illetve egymás között –, hogy mindhárom megőrzi – mert megőrizheti – a maga különvaló egyéniségét. De emellett közös és minden környező idegen s rokon néptől, kultúrától elütő karaktert is veszen fel.” 

Ferenc sógorral Farkaslakán melegedtünk össze. Segített meglelni a félreeső, meredek utcácskában Tamási Áron szülőházát. Maga is oda tartott éppen ellátni a hivatalát, merthogy a ház ezermester gondnoka volt. Amúgy távoli rokona az Ábel írójának. Tőle hallottuk, hogy mikor a két Szervátiusz elszánta magát, hogy legendás figuráit kifaragja, a környék-
beli nép a Hargitáról görgetett a falu határáig egy többmázsás gránittömböt. Megittunk, s hosszan beszélgettünk, míg ránk esteledett. Menni kellett, hogy az éjszaka a szovátai szállodában érjen minket – megegyezés szerint. 

Hazatérve megmaradt a kapcsolat, Ferenc sógorral szórványosan levelet váltottunk. Egy napon, úgy kilencvenhárom táján, elszánta magát, és unokájával felült a vonatra, hogy meglátogasson. Székely harisnyában, gyolcsingben, sujtásos kék mellényben, kurta kalapban elveszetten álldogált a Nyugati peronján. Átalvetőjéből köményes vegyes pálinkát tett az asztalra, ajándékba hozta. Nagy terveim voltak, hogy majd körbeviszem a városon, elmegyünk Esztergomba, és ha nem siet, talán a Hortobágyra is. Az unokája készséggel jött velem mindenfelé, de Ferenc sógor maradt a kis szobában, csak az esti beszélgetésekre került elő. Egyszer aztán fölkerekedett, hogy megnézze a Szent Koronát. Másnap kijelentette, hogy megy a vonata, megvolt, amiért jött. Isten megáldjon bennünket a szíveslátásért. 


/Tamási Áron szülőháza Farkaslakán Fotó: tourinfo.ro/

Szikkad a korfa

Mi volt a legnehezebb az út során? Esténként faképnél hagyni a bennünket szíves szóval, étellel-itallal tartóztató helybelieket. Páll Antit és Róza asszonyt, a híres fazekasokat Korondon vagy a Ternyák családot Magyarvistán, akik a kapros, ordás palacsinta maradékát még becsomagolták az útra, mikor nagy hirtelen szedelőzködni kellett. Muszáj volt menni, mert 3-5 ezer lej bírsággal sújtották azt, akinél idegeneket találtak éjszakára. A körzeti megbízott pedig szorgalmasan körbejárt, hogy megszolgálja a júdáspénzét. Előzetes engedéllyel maradhattunk, de olyan embert senki sem látott Erdélyben, aki megkapta volna az engedélyt. 

Legalább félszáz erdélyi út van mögöttem, de még mindig elámulok attól, hogy zötyög az ember több mint fél napot, aztán átgyötri magát a Hargitán, hogy úgy érezze, hazajutott ismét. Székelyföld apró falvaiban is román a regula, de magyar a szó, az érzés és a móres is. A gondolkodás meg olyannyira csavaros, hogy tanszéket érdemelne ideát. Cs. Szabó László pontosan fogalmaz: „Ebben a fürge, tréfacsináló népben van valami csodálatosan ódon.” A székelyekről, akik alighanem a hunok leszármazottai, azt hirdette a diktátor, hogy nem mások, mint elmagyarosodott románok. És a nyolcvanas évek közepén elindult a program a székelység „visszarománosítására”. Ha kilencvenben nem bukik az őrült elme, alighanem véghez vitte volna, akárcsak a falvak néptelenítését. 

Harsány színekben pompázik a rét a nagy hegyek között, valahol csordát hajt egy pásztor, csak az ostora pattogását hallani. Radnóti Pogány köszöntőjét mormolom:„A pásztor is lassan lejön a hegyről, / karámbazárva fehéren torlódik / a nyáj  és napbafürdött szűzek is a / dombról ringó csipőkkel lefelé jönnek / jószagúan s álmatagon, mint minden / ősszel, ha halnak fekete ég alatt a / fák; naptestü szűzek, pásztorok és nyájak / jönnek le lassan a falu felé.”

Zsögödi Nagy Imre jut eszembe még ezen a helyen, aki félméteres hóban is képes volt megfesteni a nyár virágait. Azt mondta egyszer, már túl a nyolcvanon: „Ha én nem látnék el a tavaszig, letenném az ecsetet.”

Csíksomlyón készülünk, hogy felkapaszkodjunk a vidék felett őrködő Kálvária-dombra, mikor orgonaszó csalogat a Mária-templomba. Esküvő van. 

A menyasszony, Mária aranyos pártában, a vőlegény, Levente atillában lép az oltár elé. A rokonság, a barátok csíki ünneplőben sorakoznak fel, mikor a pap a templom kapujáig kíséri az ifjú párt. Húszas éveik elején járhatnak, elfogódottan fogadják a köszöntéseket. Remélem, hogy azóta túl vannak az ezüstlakodalmukon is. Vajon hogy alakult az életük? Meg tudtak-e maradni a szülőföldjükön? És a gyerekeik? 

Nézegetem a statisztikát és az előrejelzést. Eszerint a magyar anyanyelvűek lélekszáma Romániában 2011-ben 1 millió 308 ezer volt, ez több mint 300 ezerrel kevesebb, mint Trianon idején. A magyarok részaránya persze az elcsatolás állapotához képest jóval kisebb, 6,5 százalék körül mozog, az erőszakos betelepítések eredményeként. A kutatók előre számítása szerint 2031-re a magyarság 1 millió 74 ezerre csökken, bár a részarány nem változik, mivel Romániában jelentős népességfogyás várható. A korfa ellenben a mieinknél drámai elöregedésről árulkodik. 

Így fél, aki bátor

Sepsiszentgyörgyön ha akarnánk, se tudnánk a tízemeletes panelszállodában megszállni, mert áramkimaradás van, és amúgy sincs számunkra kiadó szobájuk. Öreg este van, szállásért a Rétyi-tó partjáig autózunk. „Lakodalom van a mi utcánkban” – hallatszik az ismerős nóta. Odakuporodunk a tűz körül kucorgók közé.

Épphogy érett fiúk-lányok a dalolók. Föltűnik az „azó” nyelvjárás, mintha valahol a nyugati határszélen üldögélnénk – a túlsó végeken – egy tó partján. Ipari líceumban végzett a társaság, s mert magyarul ballagni az iskola új szabályzata szerint tilos, eljöttek ide, az alcsíki tóhoz búcsúzkodni, amíg az élelmük kitart. („Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő…”)

Gáz-vízvezeték-szerelő képesítést szereztek, nemcsak a fiúk, a lányok is. Az osztályban minden gyerek magyar, így csak nyolcadik után lett román az oktatás nyelve („Te vagy a legény, tyukodi pajtás…”). Különben mindegy, hogy milyen papírt kaptak, az a fontos, hogy végbizonyítványuk van, így felvételizhetnek. Majd mindenki jelentkezett valahová, várják az eredményt, csekély bizakodással, mert az utolsó két évben – a szakosodást követően – közismereti tárgyakat már keveset tanultak. 

(„A csitári hegyek alatt…”)

Akit nem vesznek fel, megkapja a kihelyezését. Címet, ahol elhelyezkedhet kocsikísérőnek, varrónőnek, gyalogmunkásnak, jó esetben gáz- és vízvezeték-szerelőnek. Aki a kihelyezést nem fogadja el, másutt próbálhat szerencsét, de alkalmi munkán kívül sokat nem remélhet. Hacsak más vidékre nem költözik. („Göndör hajam le akarják vágni, nem fogom a császárt kiszolgálni…”) 

Egy korabeli felmérés szerint a magyar diákok 53 százaléka nem az anyanyelvén tanult. A tizenhat megyében működő 269 technikumban a magyar nyelvű tagozatok száma tizenegy. Ceaușescu még 1974-ben kijelentette: „A román nyelv nem idegen egyetlen fiatal számára sem, aki Romániában él! Szocialista társadalmunk nyelve ez, meg kell tanulnia az összes román állampolgárnak.”

Lassan hazafelé tartunk, még kitérőt teszünk a torockói mesevilágba. Az utolsó német iparosok telepedtek le itt a XIII. században. Torockón kétszer kel fel a nap. Először, mint rendesen, aztán mintha meggondolná magát, elbújik a falu fölött magasodó Székelykő mögé. Onnan nevet ki újra, mikor már magasan jár az égen. Sokszor fenyegette vész a torockóiakat. Túlélték még azt is, mikor a vasbányákat bezáratták, mert a falu nem adott katonát a császáriaknak. Ottjártunkkor, akárcsak Kalotaszegen, az egyke végez hangtalan népirtást. Alig látni gyermeket a faluban. 

Tíz évvel később, húsvét közeledtével, a fiaimmal tértem vissza Torockóra. Ami a gyerekszámot illeti, nem sokat változott a helyzet. Fölvettünk egy idevalósi stoppost – mert ez a közlekedési forma sem veszett ki a változásokkal –, aki útba igazított: errefelé gyanakvóak az idegenekkel, de keressük Géza bácsit a domboldalban, nála biztos akad szoba kiadó. Így is történt. Ledőltünk végre, mikor Sándor fiam szólt: apa, be sem zártuk az ajtót. Megyek az öreghez, hogy elkérjem a kulcsot. Néz rám nagy szemekkel: miféle kulcsot? Itt a ruszkik kimenetele óta nem zár senki semmit.

Lépjünk vissza 1987-be. Három évvel a román forradalom előtt a belföldi autósok benzinadagja havi huszonöt liter. Jegyre adják az alapvető élelmiszereket. A megengedett áramfogyasztás havi negyvenhét kilowattóra városon, mert a falusiaknak ennyi sem jut. A városi lakások ablakaiból kályhacsövek merednek az égnek, mert a központi fűtés melegétől télikabátban hálhatnak az emberek. Ha leszáll az est, a települések sötétbe borulnak, mert utcai világítás nincs. 

Nem csoda, hogy 89 decemberében, a világ fordultával kitört a forradalom. Mentem volna én is, hogy ezúttal magyar könyvek helyett kenyeret, gyógyszert vigyek, de nem mehettem. Az erdélyi riport miatt kitiltottak Romániából. Átment viszont egy konvojjal Zelei Miklós barátom, meg is örökítette a történteket: 

„Hajnali háromnegyed négykor elindultunk Temesvárra. Aradon még teli a tér, az utcákon emberek, sztrájkol mindenki, de fűtés, világítás, közlekedés, élelmiszer van. És van fegyelem is. Sokáig vártak Románia népei ezekre az éjszakákra, és most már nem sietik el. Megmutatták a világnak, románok, magyarok, szászok és zsidók, hogy bátrak. Fegyvertelenül állnak a géppuskák elé. Falfehéren, rettegve súgja búcsúzóul egy férfi: szabadság lesz! És elindul a tér közepe felé. – Így fél az ember, amikor bátor.”

Máig őrzöm Miklós szuvenírjét, egy töltényhüvelyt, mely a feje mellett becsapódó lövedékhez tartozott. 

A riportom 1988 elején jelent meg az újságban, később könyvben is. Mivel nemcsak engem tiltottak ki, hanem az írásomat is, elkönyveltem, hogy éppen azok nem olvassák majd, akikről szól. Tévedtem. Jött a hír, hogy fénymásolatban, titokban terjesztik, és folytatásokban kifüggesztik a templomok belső falára, a hirdetmények mellé. Vasárnaponként ott betűzi az istenházából kijövő nép. 

A legnagyobb honorárium, amit valaha kaptam. 

Utószó

Klaus Johannis román államfő – pedig Nagyszebenbe valósi, erdélyi szász – kihirdeti azt a törvényt, mely a „trianoni szerződés napjává” nyilvánítja június negyedikét Romániában. „A trianoni szerződés nemcsak Erdélynek az anyaországhoz, Romániához történt visszatérését szentesítette jogilag, hanem a térség többségi román lakosságának politikai és polgári jogait is elismerte” – így szól a törvény indoklása. Időutazásunk itt véget ér: 2020 fertőzéssel terhes telében vagyunk.

/Indulókép: Nagyvárad, Széchenyi tér (Parcul Traian), Ady Endre Emlékmúzeum, előtérben Szervátiusz Tibor Ady-szobra Fotó: Sütő András örökösei/Fortepan/