Szinte minden üzletben magyarul beszélő alkalmazott is várta az alanyi joggá tett turistaellátmánnyal bevásárlókörútra induló hazánkfiait, lányait és nagymamáit. Mondhat a politika bármit, reméltem,
a magyarok koronája, leje ugyanannyit ér, mint a szlovákoké és a románoké,
és senki sem ellensége önmagának, hogy lemondjon egy jelentős vásárlói rétegről. A hétköznapi életben ilyen módon elterjedő kétnyelvűség pedig óhatatlanul hatni fog a közéletre is, nem hagyva túl nagy teret az uszítókedvűeknek.
Bár időről időre jöttek hírek magyarokat magyar beszédük miatt ért atrocitásokról, nyelvünk Kárpát-medence-szerte a hétköznapokban, majd a jogi szabályozásban is lassan polgárjogot nyert.
Pavol, a rózsahegyi panziós vagy a pádisi móc kürtőskalácsárus is próbált félszavakból megérteni minket
– ennyit tudtak magyarul, de készségesek, kedvesek voltak.
Az összkép persze nem idilli. Peter Hatina érsekújvári vállalkozó például egy szót sem hajlandó magyarul kiírni a boltjában: „Szlovákiában élünk. Akinek ez nem tetszik, az menjen el innen!” Pedig 2011 óta a kisebbségi nyelvtörvény értelmében azokon a településeken,
ahol legalább tizenöt százalék kisebbségi polgár él, a nyilvános tudnivalókat a nemzetiség nyelvén is kötelező kiírni.
Az Érsekújvár én így szeretlek közösségi csoport kitartóan igyekszik erre felhívni a helyi vállalkozók figyelmét, és sokan együttműködőnek is mutatkoznak. Ha azonban a szép szó nem használ, panasszal fordulnak a kisebbségügyi hivatalhoz. A civilek szerint ugyanis béke nem akkor lesz, ha a felvidéki magyarság száműzi önazonosságát.
Nyitókép: Érsekújvár főtere (forrás: Markocska1916, CC BY-SA 4.0 Wikimedia Commons)
