A cseh fővárosba látogató magyar utazók kivétel nélkül felkeresik a prágai Óváros központi terét, mindenekelőtt azért, hogy meghallgassák a városháza híres órajátékát, lássák az apostolok szobrait az óramű kamrájának ablakaiban, hallják az órajáték végén a kakas kukorékolását és a csontváz kezében megcsendülő csengő memento mori figyelmeztetését. A téren szétnézve, a várakozó konflisok és az éttermi teraszok ölelésében több, a cseh nemzeti múltat idéző emlékművet is felfedezhetnek. Közülük – sokan nem is sejtik – az egyik legrégebbinek tűnő, az eredetileg a XVII. század közepén állított barokk Mária-oszlop a XXI. századi közép-európai műemlék-rekonstrukciók egyik tavaly újraállított, térségünkben nem is oly szokatlan, éles közéleti vitákat kiváltó példája.
A nemzeti emlékezet helyei Közép-Európában gyakran hordoznak elszakíthatatlanul egymásra épülő emlékezetrétegeket. Ilyen jellegzetes szimbólum a barokk Mária-oszlop is. A tér, a cseh főváros és az egész cseh államiság egyik központi tere. Azé a modern cseh államiságé, amelyet a XIX. századi nemzeti mozgalom alapozott meg, és – a hagyomány szerint – Csehszlovákia 1918-as megalakulásával állt helyre, a cseh nemzeti katasztrófa, a cseh protestánsok vereségét hozó 1620-as fehérhegyi csata utáni háromszáz éven át tartó szünet után. A téren egymással versengő emlékezethelyek idézik fel a cseh nemzeti történelem legmeghatározóbb emlékezetelemeit. Ezek egyike volt 1918-ig és 2020 után ismét az a Mária-oszlop.
Az oszlopot 1650-ben Johann Georg Bendl tervei alapján állították fel a korszakban nagy fordulópontot jelentő, mára azonban kissé elfeledett történelmi esemény az akkorra már szinte kizárólagos többségben lévő cseh katolikusok számára kedvező kimenetele iránti hálából. A harmincéves háború utolsó hadi eseményeként ugyanis a svéd protestáns csapatok Prágát ostromolták, ám a helyiek, a történeti hagyomány szerint elsősorban az akkor már jezsuita irányítás alatt álló egyetem diákjainak köszönhetően, nem jutottak át a Kőhídon, a mai Károly hídon az Óvárosba. Az oszlop azonban a katolikus Habsburgok uralkodásának utolsó évtizedeiben, a XIX. század derekán kibontakozó, a huszita és az erre épülő protestáns hagyományon alapuló cseh nemzeti mozgalom dinamizálódásával fokozatosan új, egyértelműbb értelmezést kapott a cseh közvéleményben.
Egyre többen vélték úgy, hogy nem is az 1648-as svéd betörés visszaverésére emlékeztet, hanem a Habsburgok hatalmát megalapozó 1620-as kulcsfontosságú történelmi eseményre, a fehérhegyi csatára. A döntő részben a Husz János által a XV. században megindított egyházi reformmozgalom hagyományára építő sajátos cseh protestáns felekezetekhez, a Kelyhesekhez vagy a Cseh Testvérekhez tartozó cseh nemesség végzetesen szembekerült a cseh tartományokban is a katolikus megújulás legfőbb képviselőjeként fellépő, 1526 óta uralkodó Habsburgokkal. 1618-ban kitört a cseh protestánsok felkelése, amely azonban rövidesen, a Prága melletti Fehérhegyen döntő vereséget szenvedett a Habsburgokkal szövetséges katolikus seregektől. Ennek eredménye a cseh történelmi arisztokrácia elkerülhetetlen meggyengülése és a középkori gyökerű cseh állami önállóság megszűnése lett, 1918-ig a cseh tartományok, Csehország, Morvaország és Szilézia a Habsburg Birodalom Bécsből kormányzott örökös tartományai lettek.
A XIX. századi cseh polgári nemzeti mozgalom tagjai egyre inkább magától értetődőnek vették, hogy ez a központi helyen álló Mária-oszlop ennek a meghatározó történelmi eseménynek állít emléket. Pedig az ilyen jelentéstartalmú Mária-oszlop nem Prágában áll, az a tridentinum után állított hasonló Immaculata-szobrot hordozó oszlopok egyik legismertebbike: a München központjában álló Patrona Bavariae-oszlop emlékezik a fehérhegyi csatára. A prágai oszlop újabb értelmezését azonban tovább erősítette a vele szemben, Husz János mártírhalálának ötszázadik évfordulóján, 1915-ben leleplezett, közadakozásból állított, a cseh nemzeti mozgalom sikerét hirdető szecessziós Husz János-emlékmű.
forrás: marianskysloup.cz
Az oszlop végzetét azonban nem a csehszlovák állam születésekor kitörő elementáris erejű népharag, hanem a cseh történelemben oly gyakran megnyilvánuló švejkinek is nevezhető epizód hozta el. Az 1918 októberében éppen a prágai Hradzsin fogházában csempészet miatt büntetését töltő prágai kalandor, Franta Sauer, Jaroslav Hašek jó barátja, a Švejk-történet megírásának inspirálója, a regény utolsó részeinek lejegyzője vált ekkor egy pillanatra a cseh történelem fontos szereplőjévé. Az egyébként is gyakorta botrányhőssé lett Sauer 1918 végén látványos tettel kívánta a Habsburg Birodalom végét, a cseh(szlovák) államiság születését emlékezetessé tenni. Nem is volt szüksége túl sok meggyőző erőre ahhoz, hogy szülőhelye, a prágai Žižkov negyed huszita hagyományok iránt egyébként is lelkesedő önkéntes tűzoltóit – 1420-ban az itteni Vítkov-hegyen játszódott le a husziták első, keresztesek elleni győztes csatája – megnyerje a Mária-oszlop ledöntésére. A lelkes tűzoltók persze azt hitték, Sauer a csehszlovák állam új vezetőinek utasítására cselekszik, pedig éppen ellenkezőleg, a Nemzeti Bizottság küldöttsége, kissé megkésve értesülve a történésekről, éppen azért sietett az Óvárosi térre, hogy megakadályozza az értékes barokk emlék pusztulását. Sauer azonban addig-addig irányítgatta gépkocsijukat, félve, nehogy rádőljön a tűzoltók által már gondosan körbepányvázott oszlop, hogy végzetesen elkéstek. A prágai Mária-oszlop így 1918 novemberének elején, szinte pontosan háromszáz évvel a fehérhegyi csata után, Mária Terézia pozsonyi szobrához hasonlóan, a gyűlölt Habsburg-uralom jelképeként a csehszlovák államalapítás áldozatául esett.
Az oszlop váratlanul tűnt el a térről, pusztulása szimbolikus volt ugyan, de azt mindenki elítélte, és szinte azonnal kezdeményezés indult a helyreállítására. Sauer az akciót több évvel később ismerte csak el a Rudé právo kommunista napilapban, és bírósági eljárás is indult az ügyben. Különösen a cseh katolikusok érezték ellenük irányuló durva provokációnak a Mária-oszlop ledöntését, hiszen a XIX. század második felétől már fokozatosan defenzívába szorultak, a cseh nemzeti mozgalom egyre inkább a Habsburgokkal azonosította a katolicizmust, az egyháztól elforduló, laicizálódó, polgári nemzeti hagyomány alapjává a huszita hagyományokat tette. Az oszlop pusztulását a cseh katolikusok úgy élték meg, mint jelképes kizárásukat a csehek új államából.
A helyreállítás gondolata már igen korán, 1918 novemberében felmerült, a cseh katolikusok modern írói, a katolikus értelmiség képviselői már a húszas években gyűjtést indítottak újraállításáért, igyekeztek megóvni az oszlop megmaradt darabjait, szobrait, és 1925-ben nagyszabású kiállítást is rendeztek a fennmaradt értékes részeiből. E kezdeményezés a második világháborúig azonban nem valósult meg, ám úgy tűnt, 1950-re, az oszlop felállításának háromszázadik évfordulójára sikerrel járhatnak. Ezt viszont már az 1948-as kommunista hatalomátvétel akadályozta meg. Ennek az időszaknak emlékhelyállítása pedig a Mária-oszlop XIX. századi jelentéstartalmát erősítette tovább, ekkor kerültek a tér macskaköveibe a fehérhegyi csata után az itt, a Városháza előtt kivégzettekre emlékeztető fehér keresztek.
Évtizedekig úgy tűnt, nemcsak a Mária-oszlop, hanem talán már az emléke is örökre eltűnt a térről. Az 1989-es bársonyos forradalmat követően azonban új nemzeti emlékezetréteg formálódott a Mária-oszlop története, hiánya köré. A téren emlékhely jelölte valamikori helyét, Václav Havel köztársasági elnök pedig a hívő emberekkel, a cseh katolicizmussal szembeni intolerancia emlékezetét látta elpusztításában. Az Immaculata-szobor másolata a téren álló Tyn-templom oldalában egy fémoszlopon kapott helyet, az esetleges rekonstrukció is szóba került, ám az sokáig nem merült fel komolyan. Egy 1996-ban, az elpusztult cseh emlékezethelyekről kiadott történelmi kézikönyv borítóján is a Mária-oszlop szerepelt, mint a XX. századra eltűnt, korábban meghatározó jelentőségű emlékhely. Az ezredfordulót követően azonban cseh katolikusok civil kezdeményezése már a rekonstrukciót szorgalmazta. 2007-ben a Társaság az Óvárosi téri Mária-oszlop Helyreállításáért meg is kezdte a munkát, és adományokból, Petr Váňa szobrászművész irányította önkéntes munkával meg is indult az oszlop újraalkotása. 2017-ben már az építési engedélyt is kiadta Prága város önkormányzata, és úgy tűnt, a rekonstrukció hamarosan valóra válhat. Váratlan fordulatként azonban az oszlop szerepe ismét átértékelődött, jelentése új, addig nem is létező elemmel bővült.
A prágai önkormányzathoz benyújtott petíciójukban többen az oszlop felállítása ellen foglaltak állást, arra hivatkozva, hogy a XXI. század elején, a szekuláris Európában az egyértelműen vallási emlék helyreállítása immár az intolerancia, a kirekesztés szimbóluma lenne. A rekonstrukciópárti petíciót viszont sokkal többen írták alá, az önkéntesek pedig neki is láttak az oszlop felépítésének. Végül 2020. augusztus 15-én, az oszlop ledöntése után százkét évvel került sor a Mária-oszlop újraszentelésére, a prágai érsek, Dominik Duka bíboros celebrálásával. A cseh katolikusok számára jelentős eseményt sokan úgy értelmezték, hogy ez a gesztus jelenti a cseh katolikusok teljes befogadását a sok elemében éppen a katolikus egyházzal szemben a huszita, protestáns történeti hagyományokra építő, jellemzően ateista cseh államiságba. Az esemény azonban konfliktust is szült, az újraszentelés előtti éjjel megpróbálták felgyújtani az oszlopot, a ceremóniát pedig a vallási jelképek megjelenése elleni, a XIX. században rögzült cseh történelemértelmezés katolikus- és Habsburg-ellenes sztereotípiáit hangoztató, „Prága nem Vatikán”, „Szekuláris Óvárosi teret!”, „A szégyen oszlopa” feliratokkal felvonuló ellentüntetés kísérte.
Az idei évfordulóra ünnepi koncerttel és az Óvárosi téri Tyn-templomban Zdenek Wasserbauer prágai segédpüspök celebrálta ünnepi misével készül az oszlop újraállításáért életre hívott társaság. A tér régi-új szimbóluma pedig, immár rengeteg új jelentésréteggel kiegészülve hirdeti a cseh történeti múlt sokszínűségét.
