Amikor a Mozambik-szerte ma is nagyon ismert iskola a XIX. század végén a semmiből, pontosabban a misszionáriusok merész víziójából megszületett, a távolság még nagyjából egynapi járóföld volt, gyalog vagy szamarak vontatta szekéren. A szekerek ma sem ritkák, kalandos az út a krokodiloktól és vízilovaktól hemzsegő Zambézi folyó mentén fölfelé, hatalmas majomkenyérfák és mindenféle „zöld csemege”, szelídítetlenül burjánzó áldott, kincses tájon át.
2022. október 26-án hatodszor tettük meg egy hét alatt ezt az utat a forgatócsoporttal. Köszönni és ünnepelni mentünk. Köszönni, mert tizennégy helyi férfi és nő vállalta az elmúlt napokban, hogy
XIX. század végi állapotot idéző öltözetben és eszközökkel jeleníti meg a negyven fok feletti hőségben, tűző napon a misszionáriusok szervezte mezei munkát,
ismételve a jeleneteket újra és újra, míg a rendezőnek tetsző anyag megszületik. És mert huszonnégy fiú és lány vállalta, hogy szintén a korabeli körülményeknek megfelelően, akkor még épület híján, tanul egy hatalmas fa alatt a szabadban, majd pedig osztályteremben, rendezői utasításra, ugyancsak hosszú, fárasztó ismétlésekkel. A misszionáriusokat két magyarországi színész alakította. A szóbeli köszönet mellett az áprilisban történt megállapodás szerint húsz kilogramm kukorica és némi készpénz járt fejenként a felnőtteknek, iskolatáska, füzet és toll pedig a diákoknak.
Ünnepelni is mentünk, mert az iskola aznap megalapította a Czimmermann István Könyvtárat. A tankönyv ezen a vidéken fehér holló a diákok kezében. Túl drága. Amint az iskolatáska is. Jó, ha egy van belőle a családban, amelyet a gyerekek közül az használ, akinek éppen a leginkább szüksége van rá. Az iskolaigazgató által kért harminckétféle tankönyvből indulásul öt-öt példányt tudtam megvenni, valamint többféle térképet. Tete iskolai könyvesboltjának vezetője a vásárláskor úgy nyilatkozott:
nincs még egy iskola a városban, amelynek tizedannyi könyve lenne, mit amennyi már most van a boromai iskola könyvtárában.
Ráadásul a vékonyka tankönyvek ára átlagban ötezer forint körüli, vagyis egyáltalán nem olcsók, mozambiki viszonylatban különösen nem. Sok iskola csak a tanítási idő alatt adja kézbe a könyveket.
... egy hatalmas fa alatt a szabadban
A hivatalos tankönyvek nyelve portugál. A helyiek anyanyelve a nyungwe. Mozambikban mintegy félmillió ember beszéli ezt a bantu nyelvet. Czimmermann István egyike volt azon keveseknek, akik legelsőként készítettek nyungwe szótárt, írták le és rendszerezték nyelvtanát, vagyis akik megteremtették a nyungwe írásbeliséget. Mindössze négy évvel azután, hogy a számára addig teljesen ismeretlen Zambézi világba érkezett,
Czimmermann 1890-ben kiadatta Lisszabonban az első nyungwe nyelvű könyveit.
Mindegyiket gyönyörű külsővel nyomtattatta és ajándékozta az első nyungwe nyelven írni-olvasni tudó generáció ifjú tagjainak, hogy jobban megbecsüljék, megőrizzék, és főleg, hogy örömmel és büszkén használják. A magyarországi könyv- és levéltárakban föllelhető eredeti, nyungwe nyelvű könyvek tőle származnak. Ő hozta-küldte azokat a sok magyar adományozó jótevőnek hálából – és biztatásul újabb adakozásra.
Mozambik Tete provinciájának területe a Közép-Zambézi mentén nagyobb Magyarországénál. A főváros, Tete közelében lévő boromai missziót nagy összefogás hozta létre. A portugál vezetők a XIX. század vége felé úgy látták, hogy a rendnek és a közállapotoknak jobbításához kevés a nyers erő. Ehhez nagyobb szellemi és spirituális kapacitásra is szükség van. Legfelsőbb szinten kérték a jezsuiták segítségét is az 1870-es évek végén. Megkapták.
A jezsuiták a megbocsátás teremtő erőket felszabadító, gyógyító fátylát borították a múltra, és bizalmat szavaztak az akkori jelennek.
1885 nyarán letették a boromai misszió alapkövét a Zambézi partján.
Mikor a missziót a folyópartról a dombtetőre áttelepítették, legyőzve a halottak hegyen lakó lelkével kapcsolatos helyi hiedelmeket, akkor indult meg igazán a fejlődés. 1892-ben már olyan jól kiépült és működött a település, hogy vezetője, a magyar jezsuita Czimmermann István új misszió alapítására kért és kapott engedélyt a négyszáz kilométerre lévő Zumbo körzetében. Rendtársára, a szintén magyar jezsuita Menyhárth Lászlóra bízta Boromát. Még Afrika előtt, már Kalocsán jól megértették egymást, egy évben születtek Magyarország egymástól távoli településein. Czimmermann hatására engedték el Menyhárthot az afrikai portugál misszióba 1889 végén.
1892-ben tehát Zumbó környékén, Ricicóban Czimmermann elkezdte szervezni az új missziót. Ő nem oda tervezte, de ott engedték meg neki. 1894 január végén azonban meghalt. Menyhárth Lászlóra bízták a folytatást. Ő áthelyezhette az új missziót a Zumbótól bő negyven kilométerre lévő magaslatra. Ott a környezet egészséges volt, a talaj kiváló, a krokodil és víziló nélküli víz egész évben veszélytelenül rendelkezésre állt az ültetvények öntözésére.
Évi több aratásra nyílt így lehetőség, az éhínség a misszióban és távolabbi körzetében is megszűnt.
Továbbá messzebb voltak az európaiak, erkölcstelen életük rossz példájával, ez hatékonyabbá tette a lelki missziót, ami minden maradandó fejlődés záloga.
A hely neve Miruru lett, az ott bőven található kiváló milulu fák nyungwe nevének többes számú formája. A milulu erdőség ma is megvan, bár erős a kirabló, rövid távon gondolkodó üzleti alapú irtása, amint azt a saját szemünkkel nemrég megtapasztalhattuk. Menyhárth László közel öt évig, 1897 végén bekövetkezett haláláig vezette nagyon hatékonyan a missziót. Az ottani dzsungeltemetőben ma is látható a sírja, Czimmermann sírjával együtt.
Boroma mellett ez a misszió is méltán lett híres messze túl Mozambik határain. Szervezettsége, hatékonysága, kiválóan megépített iskolája, kollégiuma, műhelyei, temploma és kiszolgáló épületei, valamint erős
szellemi és spirituális hatása miatt másfél évtized alatt kivívta nemcsak a portugálok, hanem a szomszédos Rhodesia révén az angolok irigykedő csodálatát is.
Az óriási eredmények a misszionáriusok hitének, elképesztő erőfeszítésének, felkészültségének és odaadottságának köszönhető. Czimmermann és Menyhárth, valamint kiváló rendtársaik rengeteg adományt, támogatást, mindenféle segítséget gyűjtöttek a misszió javára Magyarországon és szerte Európában. Alapos természettudományos és humán képzettségük garancia volt a misszió magas színvonalára.
Az éppen negyedszázados nagyszerű történet 1910-ben véget ért. A gyarmatbirodalom központjából kiindulva újabb egyházüldözés kezdődött.
Százötven évvel korábban a virágzó dél-amerikai redukciókból rabláncon hurcolták Pombál börtöneibe a misszionáriusokat, köztük magyar jezsuitákat is. 1910-ben a szomszédos országokba menekültek. Az 1901-től Mozambikban tevékenykedő három magyar jezsuita – Longa Jakab és Rodenbücher István testvérek, valamint Moskopp Gáspár atya – Észak-Rhodesiába ment át folytatni munkáját. A boromai és mirurui csoda a múlt emléke lett, fokozatosan rommá vált.
Az elmúlt száz évben voltak kísérletek Boroma föltámasztására, az egykori misszió helye hosszabb-rövidebb ideig használatban volt, de idei áprilisi, a forgatást előkészítő látogatásunk idején még nagyon romos állapotot mutatott. Fél év alatt a romokon megjelent az élet. A közeli falu iskolája a használható állapotba hozott épületekben elkezdett működni, szerzetesnők érkeznek éppen a számukra megújuló részekre, hogy segítsék a nevelőmunkát,
a templom ismét a spirituális megújulás forrása lett. Mindezek mögött újra a Jézusnak kitartóan odaadott emberi élet van.
Diamantino püspök három és fél éve vette át a hatalmas püspökség irányítását rendtársától, a mostani nampulai érsektől. Folytatja és továbbálmodja a rábízott sok ember fejlődését szolgáló munkát. A magyar jezsuiták is vállalták az inspiráló múltat, ennek jegyében anyagilag, a jelentős könyvadománnyal is segítik a mozambiki falu fölemelkedését.
