Walt szerint a világ nagy árat fizet azért, hogy a világpolitika a liberalizmus hibás elméletére támaszkodik, amely a világot „jó államokra” (a liberális értékeket képviselőkre) és „rossz államokra” (nagyjából mindenki másra) osztja fel, azt állítva, hogy a konfliktusok elsősorban az autokraták, diktátorok és illiberális vezetők agresszivitásából származnak.
A liberálisok számára a megoldás a zsarnokok megdöntése, a demokrácia és a piacok terjesztése, abból a meggyőződésből kiindulva, hogy a demokráciák nem harcolnak egymással. A hidegháború után a nyugati elitek úgy vélték, hogy a globális liberális rend elérhető közelségbe került, a liberális demokrácia, a nyitott piacok, a jogállamiság futótűzként terjednek majd el.
Bármelyik „jó realista” megmondhatta volna, hogy ez az elképzelés irreális. Több neves amerikai szakértő – köztük George Kennan diplomata, Michael Mandelbaum író és William Perry volt védelmi miniszter – kezdettől fogva
ellenezte a NATO bővítését, arra figyelmeztetve, hogy Oroszország óhatatlanul fenyegetésnek
fogja azt tekinteni, ami megmérgezi a Moszkvával fenntartott kapcsolatokat.
A terjeszkedés hívei azzal nyerték meg a vitát, hogy a NATO bővítése elősegítené az új demokráciák megszilárdítását Kelet- és Közép-Európában, és egy hatalmas „békezónát” teremtene egész Európában. A NATO jóindulatú szándékait magától értetődőnek tekintették, és úgy vélték, Moszkvát könnyű lenne rávenni, hogy ne aggódjon, miközben a NATO egyre közeledett az orosz határokhoz. Walt szerint ez a nézet a végletekig naiv volt, mert a kulcskérdés nem az volt, hogy a NATO-nak mi volt a szándéka. Még ha az orosz vezetők meg is győződhettek volna arról, hogy a NATO-nak nincsenek rossz szándékai, soha nem lehettek biztosak abban, hogy ez mindig így is marad.
Moszkva kénytelen volt beletörődni Lengyelország, Magyarország és Csehország NATO-csatlakozásába, az oroszok aggodalmai mindazonáltal a bővítés folytatódásával egyre nőttek. A bővítés ellentmondott James Baker amerikai külügyminiszter Mihail Gorbacsovnak 1990 februárjában tett szóbeli ígéretének, hogy
ha Németország újraegyesülhet a NATO-n belül, akkor a szövetség nem fog „egy hüvelyknyit sem” keletre mozdulni.
Gorbacsov ostoba módon elmulasztotta ezt írásban kodifikálni.
Oroszország kétségei fokozódtak, amikor az Egyesült Államok 2003-ban – a nemzetközi jogot szándékosan figyelmen kívül hagyva – megtámadta Irakot, s még inkább akkor, amikor az Obama-kormány az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatában foglalt jogkört túllépve segített megdönteni Moammer al-Kadhafi líbiai vezető hatalmát. Oroszország 2011-ben tartózkodott, amikor az ENSZ BT engedélyezte a líbiai civilek védelmét, de nem a rendszerváltást. Robert Gates volt amerikai védelmi miniszter szerint „az oroszok úgy érezték, balekoknak tekintették őket”. Ezek és más incidensek segítenek megmagyarázni, hogy Moszkva miért ragaszkodik most az írásos garanciákhoz.
az Egyesült Államok ismételten kijelentette, hogy a nyugati féltekére más nagyhatalmak nem léphetnek be,
A hidegháború idején például a Reagan-adminisztrációt annyira riasztotta a nicaraguai forradalom, hogy lázadó hadsereget szervezett a szandinisták megdöntésére. Ha az amerikaiak ennyire aggódtak egy olyan apró ország miatt, mint Nicaragua, miért volt olyan nehéz megérteni, hogy Oroszországnak komoly aggályai lehetnek a világ leghatalmasabb katonai szövetségének határai felé történő folyamatos közeledésével kapcsolatban? A realizmus megmagyarázza, hogy a nagyhatalmak miért rendkívül érzékenyek a közvetlen szomszédságuk biztonsági környezetére, de a bővítés liberális tervezői ezt egyszerűen nem tudták felfogni. Ez az empátiahiány mélyreható stratégiai következményekkel járt.
A hibát tovább tetézi, hogy a NATO ragaszkodik ahhoz, hogy a bővítés „nyílt végű folyamat”, és bármely ország, amely megfelel a tagsági kritériumoknak, jogosult a csatlakozásra. A NATO-szerződés egyébként nem egészen ezt mondja. A 10. cikk csupán azt mondja ki: „A Felek egyhangú megegyezéssel a Szerződéshez való csatlakozásra hívhatnak meg minden más európai államot, amely képes arra, hogy elősegítse a Szerződés elveinek továbbfejlesztését, és hozzájáruljon az észak-atlanti térség biztonságához."
A kulcsszó itt a „lehet” – egyetlen nemzetnek sincs joga csatlakozni a NATO-hoz,
és semmi esetre sem, ha a belépésük más tagok számára kevésbé biztonságos. Bármely katonai szövetség felvehet új tagokat, ha a meglévő felek beleegyeznek, és a NATO ezt többször meg is tette. De a keleti bővítés melletti aktív és korlátlan elkötelezettség nyílt kinyilvánítása tovább fokozta az orosz félelmeket.
2008-ban sem Ukrajna, sem Grúzia a közelében sem volt annak, hogy teljesítse a tagság kritériumait,
ráadásul több NATO-tagállam ellenezte a felvételüket.
megerősítette Moszkva azon nézetét, hogy a NATO a bekerítésére készül.
Nem csodálható, hogy Ivo Daalder, az Egyesült Államok volt NATO-nagykövete a 2008-as döntést a NATO „főbűnének” minősítette.
2014-ben, az Euromajdan idején az amerikai tisztviselők láthatóan a tüntetőket támogatták, és aktívan részt vettek Janukovics elűzött elnök utódjának kiválasztásában, hitelt adva ezzel az orosz félelmeknek, hogy ez egy Nyugat által támogatott színes forradalom. Európában és az Egyesült Államokban a tisztviselők soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy Oroszország esetleg kifogásolhatja-e ezt a fejleményt, vagy tehet-e valamit ennek kisiklatására. Emiatt váratlanul érte őket, amikor Vlagyimir Putyin elrendelte a Krím elfoglalását, és támogatta az orosz szeparatista mozgalmakat Ukrajna keleti tartományaiban.
Nem valószínű, hogy újabb és szigorúbb szankciók miatt behódol a nyugati követeléseknek. Bármilyen kellemetlen is, az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek fel kell ismerniük, hogy
Ukrajna geopolitikai igazodása létfontosságú érdeke Oroszországnak, amely ennek érdekében hajlandó erőszakot is
alkalmazni. És ez nem azért van, mert Putyin történetesen egy autokrata, aki nosztalgiát táplál a régi szovjet múlt iránt.
Putyin megnehezítette a probléma megoldását azzal, hogy fegyverrel próbált engedményeket kicsikarni. Még ha követelései teljesen észszerűek is voltak (némelyikük nem az), az Egyesült Államoknak és a NATO többi tagállamának jó oka van arra, hogy ellenálljon a zsarolási kísérletnek.
A realizmus ismét segít megérteni, miért: a zsarolhatóság új követelésekre ösztönözheti a zsarolót.
A probléma megoldásának logikája egyszerű: nem szeretném megadni neked azt, amit szeretnél, ha megfenyegetsz, mert ez aggasztó precedenst teremt. De esetleg hajlandó leszek adni valamit, amit szeretnél, ha beleegyezel, hogy adj valamit, amit én is szerettem volna. A Biden-kormányzat valami ilyesmivel próbálkozik azzal, hogy megállapodást javasol a rakétatelepítésekről és egyéb másodlagos kérdésekről.
Walt mindazonáltal nem gondolja, hogy ez a megközelítés beválik, mert Ukrajna geopolitikai igazodása létfontosságú érdeke a Kremlnek. Az Egyesült Államok tárgyaló küldöttsége ennek ellenére láthatóan még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy a jövőben valamikor
megtartsa a NATO-csatlakozás lehetőségét, amit Moszkva éppenséggel ki akar zárni.
Ha az Egyesült Államok és a NATO ezt a konfliktust diplomáciai úton akarja megoldani, akkor valódi engedményeket kell tenniük, és előfordulhat, hogy nem kapnak meg mindent, amit akarnak. Ez az ára a NATO észszerű határokon túli bővítésének.
A békés megoldás legjobb esélyét az jelenti, ha az ukrán nép és vezetői ráébrednek: országuk számára katasztrófa, ha Oroszország és a Nyugat azon harcol, hogy melyik nyeri el végül Kijev hűségét. Ukrajnának be kell jelentenie, hogy semleges országként kíván működni, amely nem csatlakozik semmilyen katonai szövetséghez. Formálisan vállalnia kell, hogy nem lesz a NATO tagja, és nem csatlakozik az orosz vezetésű Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez sem. Továbbra is
szabadon kereskedhetne bármely országgal, szívesen fogadna befektetéseket,
és külső beavatkozás nélkül szabadon választhatná meg vezetőit. Ha Kijev maga megtett volna egy ilyen lépést, akkor az Egyesült Államokat és NATO-szövetségeseit nem lehetne azzal vádolni, hogy orosz zsarolásnak engedtek.
Az ukránok számára nem ideális helyzet Oroszország mellett semleges államként élni. De földrajzi elhelyezkedését tekintve ez a legjobb eredmény, amire reálisan számíthat. Ez minden bizonnyal sokkal jobb, mint a mostani helyzete. Érdemes emlékezni arra, hogy
Ukrajna gyakorlatilag semleges volt 1992-től 2008-ig – addig, amíg a NATO ostobán bejelentette, hogy csatlakozhat
a szövetséghez. A 2008 előtti időszakban soha nem fenyegetett komoly orosz invázió veszélye. Az ukrajnai oroszellenes hangulat erősödése azonban valószínűtlenné teszi ezt a kiutat.
A legtragikusabb az egész szerencsétlen történetben az, hogy elkerülhető lett volna. Ám amíg az Egyesült Államok döntéshozói nem vonják le a realizmus kényelmetlen, de létfontosságú tanulságait, addig valószínűleg a jövőben is hasonló válságokba fognak belebonyolódni.
