Apáczai Csere Jánosnak és feleségének, a dallamos nevű Aletta van der Maetnek sírját akartuk megtalálni a Tavasz a házsongárdi temetőben című vers nyomán, de csak egy jó kétszázötven évvel később felállított emlékkő, egy fehér márvány obeliszk elé tehettük le virágainkat. Apáczai 1659 szilveszterén halt meg, 1660 januárjának második hetében temették el, és

ha volt is valaha a családnak sírköve, az minden díszítőelemet nélkülöző kőtábla lehetett

a nevekkel, a születési és halálozási dátumokkal. Olyasféle, mint a temető az unitárius kollégium növendékei által 1911-ben leírt legrégebbi, 1586-ból származó sírköve. Az ötven centiméter magas, harminc centiméter széles, lapos, tetején kissé kerekített kő István fia Istvánnak állított emléket, aki hároméves korában, Kisasszony havának (szeptember) 15. napján hunyt el.

Brassai Sámuel, az utolsó erdélyi polihisztor síremléke

 

A Házsongárdi temető megnyitása előtt a város népe a templomok, különösen a Szent Mihály-templom köré temetkezett a cintermekbe. Mikor ezek beteltek, a városfalak közötti „kőkertekben” folytatódott a holtak végső nyugalomra helyezése. Aztán Mátyás király idején a város rohamos fejlődésnek indult, végül „kincses Kolozsvár” lett belőle, ami a népesség növekedésével is járt. Lakossága magyar és szász volt, de a megmaradt korai sírköveken a szászok már magyar feliratokat használtak.

Magyar város volt Kolozsvár a fejedelmek idején is, a bíró mellett a városi tanács, a „százférfiak” és a tizenkét esküdt kormányzása alatt.

Ők döntöttek arról 1585. május 11-én, hogy a pestisjárvány miatt új temetőt kell nyitni, mert „ahol ásnak, mindenütt eleven testre találnak”, korábban eltemetett holtakba ütköznek. A magisztrátus végül a városfalaktól délre eső dinnyeföldeket jelölte ki temetőnek. A helyet már évszázadokkal korábban is Házsongárdnak hívták. Egyes vélemények szerint hajdani birtokosának, Hasinschart kolozsvári szász polgárnak a nevéből jött az elnevezés, mások a Hasengarten, vagy Haselgarten, tehát nyulaskert, vagy mogyoróskert elnevezésben vélik megtalálni az eredetet. Olyan is van, aki a „hárs” és a „bongárd” = gyümölcskert szavakból származtatja Házsongárdot.

Köztemetőnek jelölték a területet a városatyák, ahová

vagyonától és vallásától függetlenül mindenki temetkezhetett. Idekerült tehát a város bírája, a papok, tanárok, orvosok és céhmesterek mellé az inas is,

vagy éppen a „hóstát”, a külső városrész földművelői, akik élelemmel látták el a gyarapodó várost. Már az 1550-es évek elején győzedelmeskedett itt a reformáció, és igazán ekkortól indult fejlődésnek az iskolaügy és a könyvnyomtatás is. Kialakult egy új, papi és értelmiségi réteg is, melynek sírjait ott találjuk már a Házsongárdi temetőben.

Jósika Miklós sírja

 

1750-ig – jelen helyzet szerint – összesen vagy százötven sírkövet tartanak nyilván. Ezek túlnyomó többsége „ereszes hasábkő”, tehát felállított, téglalap alakú kő, amelynek tetejét úgy faragták ki, hogy egy kissé lehajlik, védve a feliratot az esőtől. Ezeket a köveket a fejrésznél helyezték el és jobbára keleti irányba néznek. Sokszor versbe szedett sírfeliratokat véstek a kövekre. Az előkelőbbek, tehetősebbek sírja fölé „tombákat”, koporsó alakú köveket állítottak az első időkben. Még harminc ilyet tartanak számon, ezek is kelet–nyugati tájolásúak, a déli nagy felületre a férfiak, az északira a nők nevét, adatait szokták felvésni.

A barokk a XVIII. század közepén jelenik meg a Házsongárdi temetőben. Legékesebb példája talán Ioannes Fabritius de Gladis ezredes dúsan faragott sírköve, melynek tetején szárnyas koponyát találunk, alatta pedig a jeles katonaember hadi szerszámokkal körülvett címerpajzsa van kifaragva. Ő volt az, aki

a város katonai parancsnokaként adományával bővítette a sírkert területét,

ebből lett 1739-ban a lutheránusok elkülönült temetkezőhelye. Ilyen külön területi egységhez aztán 1840-ben a zsidók is hozzájutottak. Ekkorra már megjelentek a neogótikus sírkövek is a temetőben. Ezeket a sokszögű oszlopokat tetejükön csúcsíves motívumokkal díszítették, ezután következett csak rajtuk a kereszt.

Itt nyugszik Dsida Jenő

 

Két évtized után pedig a neogótból eklektikusra fordult a divat, majd pedig a század közepén megjelentek az öntött vagy kovácsoltvas kerítéssel elhatárolt sírkertek is. Ezekben, már talán helyhiány miatt is, a kor divatjának (és az empire stílusnak) megfelelően márvány és gránit obeliszkeket találunk. Ez az ókori Egyiptomból származó forma sokáig, még a múlt század első felében is használatban volt Magyarországon, és meghatározza ma is a temetők képét.

A trianoni diktátumot követően azután fokozatosan román sírok is megjelentek Házsongárdon.

Amikor a múlt század közepén megindult a tömeges, szervezett betelepítés, s kialakultak a város körül a munkáslakótelepek, velük együtt a meglehetősen jellegtelen, műkő sírkövek is feltűntek a temetőben. Sokan ilyeneket állítottak fel a gondozatlan, elhagyott, régi síremlékek helyére. Ebből végül „divat” lett, mert a harminckét hektáros temető időközben megtelt, s a hetvenes években még a sírok között futó utakat is eladták temetkezőhelynek.

Reményik Sándor is itt talált örök nyugalmat

 

Éppen ezért is jött létre, kezdetben a református egyház szárnyai alatt, 1999-ben a Házsongárd Alapítvány. Felmérésük szerint a temető tizenhat hektáros történelmi részében mintegy hétszázötven-nyolcszáz védelemre érdemes sír van. Ezek felújítása mellett feladatuk még az elhagyott, megváltatlan magyar sírok megőrzése is.

Szívós munkával 2012-re el tudták érni háromszázkilencvenhat sír védetté nyilvánítását.

2013-tól pedig immár önálló, felekezetközi szervezet lett az alapítvány, amely pályázati pénzekből és adományokból végzi tiszteletreméltó munkáját.

Ami nem kis feladat, hiszen csak a legnagyobbak közül vigyázniuk kell az 1634 óta itt pihenő, zsoltárfordító Szenci Molnár Albertre, az 1702-ben eltemetett nyomdász Tótfalusi Kis Miklósra, az 1865-től itt nyugvó regényíró báróra, Jósika Miklósra. Vagy az 1876-ban idetemetett múzeumalapító grófra, Mikó Imrére és az utolsó erdélyi polihisztorra, az 1897-ben távozó Brassai Sámuelre. Az „újabbak” közül az 1938-ban eltemetett Dsida Jenőre, az 1941-től itt nyugvó Reményik Sándorra, az 1950-ben idetemetett Bánffy Miklós grófra, aki Erdély legnagyobb birtokosaként külügyminiszter és a pesti Operaház intendánsa is volt.

Vigyázniuk kell aztán Szilágyi Domokosra és Kós Károlyra is, és még hosszasan sorolhatnánk a neveket. Olyan jeles magyarok: püspökök, politikusok, katonák, kollégiumi tanárok, lelkészek és papok, művészek és mecénások nevét, akik itt várják a feltámadás harsonaszavát. Nagy és szép feladat ez, a Jóisten adjon hozzá erőt, egészséget nekik!