A kelet–nyugati szembenállás ukrán és belorusz frontjai mellett ritkábban esik szó a nem kevésbé konfliktusos moldáv helyzetről, amely pedig talán minden másnál jobban sűríti magába a Közép- és Kelet-Európát jellemző sokszínűséget és egymásnak feszülő különféle érdekeket. Ez a harmad Magyarországnyi területű, negyednyi lakosságú, évszázadokon át török függésben élő, majd a nagyorosz és a növekvő étvágyú román imperializmus csataterévé vált kis ország pedig némi szerencsével egy kelet-európai kis Svájc lehetne, az együtt élő népcsoportok lokálpatriotizmus által egybeforrasztott öntudatos szövetsége, egy soknyelvű és kultúrájú, ám függetlenségéhez az erős, kétoldalú irredenta nyomás ellenére ragaszkodó kisállam.
Moldávia népei valami olyat tudnak, ami régiószerte ritkaságnak számít: öntudatosak, érdekeik védelmére a külső erőkkel és egymással szemben is készek, ugyanakkor kompromisszumra is hajlandók. Olyan nacionalisták, akik képesek egymással békében, a másik létét és igényeit respektálva együtt élni.
Lakóinak többsége hányatott történelme során és ellenére megőrizte moldáv öntudatát, a jellegzetes, ma románnak mondott nyelvjárás mellett szinte mindenki beszél oroszul, s ezt természetesnek tartja, miként némi izmozás után azt is, hogy a velük élő százezres ukrán, bolgár vagy gagauz török népcsoportok is ragaszkodnak önazonosságukhoz. A 2004-es népszámláláson az emberek hatvan százaléka mondta moldávnak a beszélt nyelvét, s csak tizenkilenc százalékuk románnak, amit később a román Akadémia ingerülten számon is kért rajtuk.
Moldáviában a régióban csodaszámba menően valódi autonóm terület létezik, amelynek kiterjedését a gagauzok önbevallása alapján jelölték ki. Külső kényszer hatására ugyan, de pro forma a Dnyeszter bal oldalán lévő hídfő lakói is autonóm, ráadásul három hivatalos nyelvvel bíró terület polgárai. Transznyisztria – a román bekebelezés veszélye miatt még a peresztrojka idején kikiáltott – függetlenségét Gorbacsov ugyan nem ismerte el, az önállóvá vált Moldávia fegyveres támadásakor ellenben az orosz utódállam annál inkább felismerte a terület stratégiai jelentőségét, s „békefenntartóként” a mai napig uralma alatt tartja. De béke van, mert minden fél hajlandó rá, ami óriási különbség például Ukrajnához képest.
A moldáv rendszerváltás a szokásos posztszovjet oligarchikus módon ment végbe, a kleptokrata elit olyan világra szóló botrányától is kísérve, mint az ország éves költségvetésének tizenöt százalékára rúgó egymilliárd euró szőrén-szálán való eltűnése a nemzeti bankból. Külön színt jelent ugyanakkor e téren is, hogy az államot évtizedek óta markában tartó fő oligarcha, az egy ízben a befolyása alatt tartott rendőrséggel a legitim kormány hivatalba lépését is fizikailag akadályozó Vladimir Plahotniuc kiszorítására két éve végül fellázadt, összezárt és egységkormányt alakítva össze is fogott a teljes, román- és orosz-orientációjú elit.
Maia Sandu, akkori miniszterelnök szerint ugyanis „semmi sem fog változni addig, amíg az állami intézményeket fogságban tartó Plahotniuc Moldáviában van”. Igor Dodon elnök is az eltérő ideológiájú pártok közös céljának nevezte Moldávia felszabadítását „a bűnöző, diktatórikus rezsim alól”.
És mintha körvonalazódna a külhatalmak csöndes háttéregyezsége is, ami egybevág a moldáv polgárok többségének távlati ambícióival is: Európai Unió igen, NATO nem. Végeredményben minden politikai konfliktus és gazdasági nehézség ellenére még mindig Moldávia az Unió keleti partnerségi programjának legsikeresebb országa, amely elsőként elnyerte a vízummentességet is, a külföldi munkavállalással és deviza-hazautalással egérutat engedve a túléléshez, talán a felemelkedéshez is.
Az eltelt évtizedekben a rendszerbe kódolt konfliktusok persze nem tűnnek el egykönnyen, amit jól mutat a tavaly megválasztott Európa- és románpárti Maia Sandu köztársasági elnök és a vele szemben álló parlamenti többség birkózása a hatalomért. Legújabban ebben a – Mizsei Kálmán, az EU volt moldáv különmegbízottja szerint az országból azóta kiszorított „Plahotniuc kezesbárányaként működő” – alkotmánybíróság sietett Sandu segítségére, az összes többi párt akarata ellenére felhatalmazva őt a parlament feloszlatására. A parlamenti többség, vezéralakja, Igor Dodon vezetésével nem habozott a leghaladóbb ukrán módi szerint visszavágni: Volodimir Zelenszkij eljárását kopírozva leváltották az alkotmánybíróság elnökét. A testület persze órákon belül érvénytelenítette e parlamenti határozatot.
Dodonnak régi elszámolnivalója van az alkotmánybírósággal, amely már több alkalommal felfüggesztette elnöki jogköreinek gyakorlását, például amikor 2018-ban elutasította két olyan miniszterjelölt kinevezését, akiknek közük lehetett az egymilliárd euró eltüntetéséhez. A következő évben a testület Dodon ellenlábasát, Pavel Filipet ideiglenes államfőnek is kinevezte, aki azután feloszlatta a parlamentet, amire az elnök nem volt hajlandó. Összecsapott Dodon és az alkotmánybíróság az oroszországi hírműsorok közvetítésének betiltásáról rendelkező, a „külföldi propagandával szembeni harcról” szóló törvény ügyében is, amelynek aláírását Dodon elnökként kétszer is elutasította, mire az alkotmánybíróság a házelnököt ruházta fel a szentesítés jogával.
Látható, hogy a világhatalmak csendes megegyezése sem feltétlenül elegendő a béke helyreállítására, ugyanis a román irredenta törekvések okozta külön konfliktust ez nem befolyásolja. Mint Gál Mária külpolitikai újságíró rámutat, a moldáv választásokon sokan nem azért voksolnak rendre az úgynevezett nyugatpárti erők ellen, mert kifogásolnák az EU-hoz való közeledést, hanem mert a nagyromán egyesülés veszélyétől tartanak. Az összes moldáviai kisebbség, beleértve az ukránokat is, túlnyomó részben az „oroszbarát” jelöltekre szavaz lassan már harminc éve, minden választáson.
Sandu személyében olyan elnöke lett Moldáviának, aki nyíltan vallja: „Lélekben és állampolgárságom szerint is román vagyok.” Igor Dodon ellenben azért akar Oroszországgal stratégiai partneri kapcsolatot kialakítani, mert enélkül „Románia bármely pillanatban felfalhat bennünket”.
Ennek realitását jelzi, hogy a romániai lakosság többsége támogatja a két ország egyesülését, annak ellenére, hogy Moldáviában csak huszonegy százalék ez az arány. Miközben – Demkó Attila, a Mathias Corvinus Collegium Geopolitikai Műhely vezetője szerint – évtizedek óta áramlik a pénz Bukarestből Chișinăuba, a román titkosszolgálatok aktivitása pedig rendkívül jelentős, az ötven százalékot is meghaladja azok aránya, akik kifejezetten ellenzik az egyesülést. Az a tény tehát, hogy a moldáviai lakosság harmada már román állampolgár, nem feltétlenül az egyesülés, mint inkább az uniós útlevél utáni vágyat tükrözi.
Demkó szerint nem vakok vagy ostobák a moldáviai kisebbségek, gazdasági téren az Európai Unió sokkal vonzóbb számukra Oroszországnál. Csakhogy Európa Moldáviában a kisebbségeknek ma a román nacionalizmus támogatását jelenti. „Az Európai Unió a (potenciális) elnyomók támogatója, bár kétséges, hogy ezt Brüsszelben felfogják-e.
A moldáv kisebbségek azért »oroszpártiak«, mert számukra Moszkva garantálja, hogy egy nap nem kell majd egy olyan országban élniük, ahol nyelvük, kultúrájuk másodrendű. Az Európai Unió nemhogy kifelé, de befelé sem tudott megnyugtató válaszokat adni a nemzeti kisebbségek problémáira. Miközben a jogvédelem elképesztő mértékben megerősödött más kisebbségek esetében, a nemzeti kisebbségek mostohagyermekek”.
Demkó Attila szerint a nagyromán egyesülés a Dnyeszter-melléki orosz jelenlét miatt rendkívül veszélyes lehet a status quóra nézve, csak az oroszok és az amerikaiak közötti megegyezés után jöhetne létre komolyabb konfliktus nélkül. Oroszországnak viszont jelenleg nem lehet olyan ajánlatot tenni, ami rábírná arra, hogy hozzájáruljon a status quo megváltoztatásához. Barabás T. János, a Külgazdasági és Külügyi Intézet vezető elemzője szerint az orosz érdek az amerikai biztonságpolitika és tőke (és az ezt képviselő Románia) terjeszkedésének akadályozása, az Odesszából Moldávián keresztül Görögország felé áthaladó, orosz érdekeltségű gáz- és villamos vezetékek biztosítása, valamint ukrajnai politikájának támogatása.
A Kreml minimális célja Moldávia NATO-integrációjának blokkolása, egy oroszbarát parlament működése, de nem kifogásolta az Európai Unió társult tagságának elnyerését. Németország és Franciaország igyekszik gazdaságilag sem sérteni az orosz érdekeket Moldáviában. Eközben a moldáv lakosság relatív többsége támogatja az uniós integrációt, a NATO-hoz való csatlakozást viszont elutasítják, s Oroszországgal és Romániával is jó viszonyt szeretnének.
