Mint ismeretes, szeptember elején Szászországban és Brandenburgban a szélsőjobboldaliként nyilvántartott Alternative für Deutschland (AfD) a második helyen végzett a kereszténydemokraták (CDU), illetve a szociáldemokraták (SPD) mögött, míg Thüringiában lekörözte valamennyi másik pártot és a mandátumok több mint egyharmadát megszerezte. Ezzel a puszta ellenzéki szerepen túlmenő hatalmi pozícióhoz jutott, mert meg tudja akadályozni a tartományi alkotmány módosítását, valamint új bírák alkotmányosan előírt kétharmados parlamenti megerősítéséhez is szükség van hozzájárulásukhoz. Nehéz megjósolni, hogy ennek milyen gyakorlati következményei lesznek.
A friss Magyar Szemle teljes cikke.
Az AfD erős szereplése jóformán borítékolható volt, viszont annál meglepőbb volt a néhány hónappal korábban még a Baloldal (Die Linke) színeiben politizáló Sahra Wagenknecht saját magáról elnevezett pártja (Bündnis Sahra Wagenknecht – BSW) erős, tíz százalék fölötti eredménye. Noha furcsán hangzik, de mindkét párt a szélsőjobb- és szélsőbaloldali elemek – kissé eltérően súlyozott – keverékével szórakoztatja a nagyérdemű választóközönséget, az idegenellenességtől az oroszbarát beállítottságon át a radikális újraelosztási fantáziákig. Lényegibb különbség a két párt között gyökereikben található. Az AfD soraiban valóban számos volt neonácit vagy legalábbis azok szimpatizánsait találjuk. A thüringiai pártvezér, Björn Höcke tudatosan provokatív formában játszik olyan jelszavakkal, melyeket a nácik is használtak, mint pl. az SA által használt „Alles für Deutschland” („Mindent Németországért”) szlogennel, ami önmagában a történelmi összefüggés nélkül egyszerű patrióta megnyilvánulás lenne, de az SA „jóvoltából” egyszer s mindenkorra mérgezetté vált. Ezért kétszer is elítélték, annak ellenére, hogy a bíróság előtt azt állította: nem volt tudatában a fordulat náci eredetének – Höcke polgári foglalkozásában történelemtanár, az állításnak tehát nehéz hitelt adni. Egy további megnyilvánulása szerint az USA Európában „térségidegen hatalom” („raumfremde Macht”), amelynek Európában semmi keresnivalója nincs – szintén nem lehet tudni, hogy ezzel tudatosan idézte-e Carl Schmitt, a nácik udvari jogfilozófusának tételét, vagy csak kevésbé tájékozott szélsőjobboldali hallgatóinak antiamerikanizmusa alá adott lovat.
Wagenknecht viszont a 90-es években az utódpárt tagjaként ortodox kommunista nyilatkozatokkal tündökölt és az 1989–90-es békés forradalmat „ellenforradalomnak” minősítette. Pozícióinak idegenellenes pontjaiban valószínűleg férje, Oskar Lafontaine is befolyásolta, aki már a 90-es évek elején hasonlókat hangoztatott, és akinek sikerült az a háború utáni Németországban példátlan művelet, hogy először az SPD elnöke volt, majd – összekülönbözve Schröder akkori szocdem kancellárral annak reformpolitikáján – konkurens mozgalmat alapított és azt a kommunista utódpárttal egyesítve (ez a mai Die Linke) annak társelnöke lett, végül feleségével együtt ezt is elhagyta.
A két szélsőséges párt sikerét nem tudom részleteiben elemezni, de kétségtelen, hogy ebben komoly szerepet játszott a szövetségi kormány teljesen elhibázott, a közbiztonság eróziójával bizonyítható statisztikai összefüggést felmutató migrációs politikája, ami többé-kevésbé Merkel kancellár katasztrofálisnak bizonyult 2015–16. évi politikájának folytatása volt. A CDU azért nem tudott a jogalapjaiban tartományi szintű, de lényegében a szövetségi kormányt támogató pártok gyászos szerepléséről szóló választásokból jobban profitálni, mert a választóközönség nem felejtette el, hogy melyik párt által adott kancellár volt felelős az egész csődtömegért. Friedrich Merz CDU-elnöknek az utóbbi időben érezhetően sikerült a párt Merkel-féle balratolódását korrigálnia. Úgy is lehetne fogalmazni: a Merkel-korszak most ért igazán véget, az egész politikai légkörön érződik, hogy ma már valamennyi alkotmányos alapú és hagyományú párt több-kevesebb intenzitással, de gyökeres változást akar.
A megoldatlan migrációs helyzet egyre inkább átüt a német mindennapi életre akkor is, ha nem olyan szélsőséges formában mutatkozik, mint a migránsok által elkövetett mannheimi és solingeni halálos kimenetelű merényletek. A napokban egy politikai talk show-ban szerepelt többek között Boris Palmer, Tübingen főpolgármestere, a gyakran inkább Scholz-szerűen szürke német politikusok közül elevenségével, nonkonformizmusával kiemelkedő figura. Palmert a zöldek „politikailag inkorrekt” álláspontjai miatt kiutálták soraikból – pechjükre, mert független jelöltként 2022-ben fölényesen újraválasztották a nagy hagyományú egyetemi város vezetőjévé. Palmer beszámolt arról, hogy hosszú évek óta először a városi költségvetés súlyos, mintegy 40 millió eurós deficittel küzd, amit jórészt a migránsok elhelyezésének, ellátásának költségei okoznak. A moderátor kérdésére, hogy milyen intézkedéssel lehetne egyensúlyba hozni a büdzsét, Palmer azt válaszolta: például bezárathatná az egyik városi uszodát – ez még a legendásan takarékos svábok között sem igazán vezet örömujjongáshoz, úszni azért ők is szeretnek... Noha ez persze csak anekdotikus evidencia, de jól szemlélteti a konfliktust.
Szerepet játszott a zöldek gyenge eredményében a paternalista stílusú környezetvédelmi politika is, ami hozzájárult a német autóipar európai szintű szükségtelen gyengítéséhez is, nem is beszélve az ún. fűtési törvényről, amely eredeti, a lakosságot mindenféle költséges beruházásra kényszeríteni hivatott formájában ugyan megbukott, de a köztudatban a zöldek számára katasztrofális bizalmi válságot okozott. E helyen már többször utaltam arra, hogy a keletnémetek rossz történelmi tapasztalataik alapján érzékenyen reagálnak arra, ha azt látják, hogy a hatalom semmibe veszi a véleményüket. Külön, estét betöltő téma lenne a keletnémetek furcsa és – mint azt amatőr pszichológusként szintén említettem (lásd „Korszakforduló” – Németországban is? Magyar Szemle, 2023/3–4.) – ellentmondásos, kissé a „Stockholm-szindrómára” emlékeztető hozzáállása az Ukrajna elleni orosz agresszióhoz. Ez főként a CDU-nak mint a nyugati elkötelezettség hagyományosan meggyőződéses pártjának okoz fejfájást. Mindhárom tartományban látványosan összeomlottak a liberálisok, akik már alig mérhető, 1% körüli „eredménnyel” végeztek – mégis csak a zöldek vonták le eddig a konzekvenciát: a párt két társelnöke az egész pártvezetőséggel együtt lemondott.
Nem sokkal jobbak a szociáldemokraták aktuális ötletei sem. Említettem már a szélsőségesek újraelosztási fantáziáit, kevésbé helyezve előtérbe azt a banalitást, hogy amit el akarunk osztani, azt nem árt meg is termelni. Ennek elhanyagolására az SPD is hajlamos: egy gazdaságpolitikai javaslatban többek között az szerepel, hogy a személyi jövedelemadót a havi 15.000 eurónál magasabb jövedelműek terhére meg kell emelni, akik a szocdemek szerint a társadalom 1%-át teszik ki, viszont ezen többletbevétellel az adófizetők 95%-ának terhét lehetne csökkenteni.1 Azon sajtókérdésekre, hogy milyen számításon alapul a javaslat, az SPD mindeddig nem tudott választ adni.
A pártok – különösen az SPD és az FDP – közötti ellentétek áthidalhatatlannak bizonyultak. November 6-án kormányválság tört ki, amelynek előzménye Lindner szövetségi pénzügyminiszter október 31-én eredetileg Scholz kancellárnak megküldött, de a szerző eredeti akarata ellenére (legalábbis ahogy ő állította) november 2-án nyilvánossága hozott, Gazdasági fordulat Németországban – koncepció a növekedés és a generációs igazságosság érdekében című, 18 oldalas javaslata2 volt. Lindner többek között a vállalkozói adók csökkentését (2029-ig 25%-ban maximálva) és bürokratikus intézkedések visszanyesését javasolja, különös tekintettel a szállítói láncra vonatkozó szabályozásokra (ez utóbbiaknak szememben némi neokolonialista íze is van, mert eleve feltételezik, hogy a déli félteke államai nem képesek megfelelő szabályok megalkotására vagy azok betartására – lehet, hogy ez esetenként igaz, de akkor sem harmadik fél feladata ebbe beavatkozni). Továbbá az európai szintű emisszió-kereskedelem – mint már bevált piaci eszköz – erősítését mindenféle hazai szabályozással szemben. A szociális és munkaügyi kérdésekben Lindner szerint több rugalmasságra van szükség, pl. a munkaidő heti maximálására az eddigi napi helyett, valamint csökkenteni kell az idén aránytalanul felszökött, eufemisztikusan „polgárpénz” („Bürgergeld”) néven folyósított szociális segélyt, ami bizonyos esetekben arra vezet, hogy fizetett munka helyett vonzóbb a segélyből élni. Hasonlóan szükségesnek tartja a menedékjogkérőknek folyósított segélyek csökkentését. E két ponttal valószínűleg telibe találta a társadalom derékhadának morgolódását, amely értetlenül szemléli mind a fizetett semmittevést, mind a segélyek migrációs húzóhatását – csak éppen a szocdemek és a zöldek ideológiai fenntartásai miatt az eddigi koalícióban semmi esélye nem volt javaslatai sikerére.
Mindez – drámai, háborús nemzetközi helyzetben és csak egy nappal Donald Trump újraválasztása után – a szövetségi kormány válságához és előrehozott választáshoz vezetett. Scholz kancellár november 6-án este elbocsátotta Lindner pénzügyminisztert, arra hivatkozva, hogy nem tudtak megegyezni az aktuális politikai kérdésekben. Lindner röviddel ezután a kancellárt azzal vádolta, hogy eleve nem is akart megegyezést, mert a kancellár már előkészített beszéddel ment az esti koalíciós tárgyalásra. Lindner elbocsátása valószínűleg ahhoz fog vezetni, hogy a többi liberális miniszter is elhagyja a kormányt. Scholz jelezte, hogy 2024. december 16-án a parlamentben bizalmi szavazást kezdeményez, amit – mintegy tervszerűen – el fog veszíteni. A Bundestagnak nincs önfeloszlatási joga – okulva a weimari kaotikus állapotokból az alkotmány 68. cikkelye csak erre az esetre irányozza elő, hogy a köztársasági elnök a kancellár javaslatára 21 napon belül feloszlathatja a parlamentet, utána a 39. cikkely alapján 60 napon belül választást írnak ki, amely 2025. február 23-án esedékes.
A CDU/CSU most jobb helyzetben van, mint 2021-ben: az akkori végtelen – és bőségesen asztal alatti rúgásokkal kísért – vita helyett már néhány hete gyors megállapodás született a kancellárjelöltségről. Friedrich Merz, a CDU elnöke és a közös frakció vezetője és Markus Söder CSU-elnök, bajor miniszterelnök zajtalanul megállapodtak abban, hogy Merz lesz a közös jelölt. Ezzel azonban a keresztény pártok problémáit még korántsem sikerült megoldani, különösen, ha országos szinten is az a konstelláció következne be, ami most Szászországban és Thüringiában fennáll: a CDU egyik tartományban sem tud kormányt alakítani anélkül, hogy valamilyen formában kooperáljon a BSW-vel – hacsak nem akar az AfD-vel koalícióra lépni, márpedig ezt a választások előtt kategorikusan kizárta. Érthető, hogy a CDU/CSU számos választójának és politikusának a háta borsódzik attól a gondolattól, hogy közösködjön ezzel a félig kommunista, fasisztoid elemekkel tarkított képződménnyel, amelynek egész ideológiája homlokegyenest ellentmond minden olyan értéknek, amit a CDU/CSU képvisel. A BSW gyakorlatilag átvette a Baloldal, az eddigi kommunista utódpárt szerepét. Sovány vigasz, hogy az „eredeti”, a német újraegyesülés óta először, kiesett egy keletnémet tartományi gyűlésből Brandenburgban, ahol a szocdemek viszonylag jó eredményt értek el, a kampányban gondosan eldugva a saját pártjuk által adott kancellárt. A szerepváltást Thüringia szemlélteti a legjobban, ahol a Baloldal 17,9 százalékpontot vesztett, amely veszteség szinte teljes egészében – 1,1 százalékpont híján – a BSW eredményeként jelenik meg. Ezen az eddigi, kisebbségi kormányt vezető baloldali miniszterelnök, Bodo Ramelow fecsegésre hajlamosan joviális fellépése sem segített.
Nem jó előjel, hogy Michael Kretschmer (CDU) szász és Dietmar Woidke (SPD) brandenburgi, jelenleg ügyvezetőként hivatalban levő miniszterelnök, valamint Mario Voigt, a bársonyszékre kacsintó thüringiai CDU-elnök biztonság (magyarul: a hatalom megőrzése, illetve megszerzése) kedvéért sürgősen rituális hasraesést hajtottak végre Wagenknecht oroszbarát pozíciója előtt. Egy hármuk által jegyzett cikkben a Frankfurter Allgemeine Zeitung október 3-i számában3 – stílszerűen a nemzeti ünnepre időzítve – azt írják, hogy „szorosan egyeztetve az európai szomszédokkal és partnerekkel Németország aktívabb diplomáciai szerepét akarjuk” ahhoz, hogy Oroszországot a tárgyalóasztalhoz sikerüljön hozni. Mintha Németország már réges-régen nem tett volna meg mindent ezért és mintha az oroszok a dolgok jelenlegi állása szerint erre egyáltalán hajlandóak lennének. Merz CDU-elnök erre úgy reagált a Süddeutsche Zeitung-ban, hogy „Ukrajna a puszta túlélésért küzd. Saját érdekünkben továbbra is támogatnunk kell. (...) Oroszország csak akkor lesz hajlandó megbeszélésekre, ha Putyin rezsimjének fel kell ismernie, hogy az Ukrajna elleni további katonai fellépés kilátástalan.”4
Mindenesetre Szászországban és Thüringiában a CDU erős szakítópróbának van kitéve: jó eséllyel megbukhat egy nonszensz-koalíció élén és elveszítheti a hatalmat. A kísérlet először Thüringiában ölt konkrét formát: egy Szondázási eredmények címen október 18-án nyilvánosságra hozott anyag5 már nagyon hasonlít egy koalíciós egyezményhez. Az anyag jó része meglepően banálisan hangzik (címszavak például: „Az innováció és transzformáció erősítése”, „A mezőgazdaság tehermentesítése” stb.), ami annyiban nem csoda, hogy így lehetett elkendőzni az ellentéteket, a külpolitika pedig közismerten nem tartományi hatáskör, noha az oroszbarát pozíciók érvényesítését a BSW mindhárom tartományban koalíciós tárgyalások előfeltételéül szabta. Mindössze a migrációs politikánál található – a jogállamiság hangsúlyozása mellett – egy-két konkrétum, amely valóban változásra utal: „A migrációs politikában irányváltásra van szükség”, új, a migrációs ügyeket egybefogó hatóság lesz hivatott az eljárások jobb koordinációjára, „egyúttal gondoskodunk a menedékügyi eljárások gyorsításáról és a kiutasítási érdek következetes érvényesítéséről büntetett külföldieknél.”
Az ügynek van egy nagy bökkenője: a három pártnak pontosan egy mandátuma hiányzik az abszolút többséghez (44 képviselőjük van a 88 tagú parlamentben), tehát külső támogatásra szorul. Az AfD-ről és a Baloldalról az anyag így nyilatkozik: „Nincs együttműködés az AfD-vel, a zárókisebbség [az AfD egyharmados frakciója – BJ] alapján kell a parlamenti döntésekhez és eljárásokhoz szükséges megbeszéléséket folytatni. Nincs szükség külön megállapodásra a Baloldallal, ami nem zár ki megbeszéléseket tárgyi kérdésekről”. Hogy az amúgy is nagyon heterogén csapat ilyen körülmények között hogyan akar stabilan kormányozni, az egyelőre a tárgyalófelek titka marad. Brandenburgban az SPD lenyelte a BSW nyugatellenes és oroszbarát álláspontjának felvételét a készülő koalíciós egyezménybe, amellyel szégyenletes módon (és hagyományosan szabadságpárti szocdemek ellenállásával szemben, akik még nem felejtették el, hogy Németország nyugati fele elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhette a szabadságot) az NDK bukása óta első német kormányként agresszív idegen hatalom érdekeit képviseli. Thüringiában a hírek szerint konfliktus van kialakulóban a realistább tartományi BSW-szervezet és Wagenknecht fundamentalista pártvezér között. Wagenknecht állandóan belebeszél a tartományi egyeztetésekbe és pártjának a „szocialista centralizmus” elveit erősen idéző szervezésével egész biztosan vét a pártok tevékenységét szabályozó törvény (Parteiengesetz) szelleme, de egyes közjogi szakértők szerint annak betűje ellen is, mivel a törvény – némi egyszerűsítéssel – a pártoknak az államhoz hasonlóan föderatív felépítését írja elő, világosan elválasztott szövetségi és tartományi szintű jogokkal és kötelességekkel.
A német politika továbbra is minden bizonnyal erős megrázkódtatásokon fog átmenni, a mai – Donald Trump visszatérése után amúgy is bonyolult helyzetben – váratlan kormányválságon túlmenően. A korábbi, Merkel nevével fémjelzett, bár már részben Schröder alatt is körvonalazódó, meglehetősen parazita jellegű „üzleti modell” összeomlott, amely nagyjából így hangzott: olcsó orosz gáz mint energiaforrás, amely az óriási kínai piac megfizethető ipari termékekkel való ellátását segíti elő, miközben az egészet nem igazán terhelik saját biztonsági erőfeszítések, mert azt ingyen és bérmentve úgyis elintézik az amerikaiak – nem kell Trump hívének lenni, de érdemes elismerni, hogy ez utóbbi pontban kétségkívül igaza van, ha azt mondja, hogy az amerikai adófizetőknek ebből elege van. Ugyanakkor nem kétséges: a demokratikus és republikánus berendezkedés Németországban elég erős ahhoz, hogy ne kerüljön veszélybe. Politikai megfigyelők körében az utóbbi hónapokban divattá vált a jelenlegi helyzetet Weimar végnapjaival összehasonlítani és pánikot kelteni. Erre azonban semmi racionális ok nincs: ellentétben az akkori helyzettel, nincs olyan gazdasági világválság, amivel Németország a vesztes háború után különösen súlyosan küzdött – a német gazdaság teljesítménye jelenleg nem fényes és bőven van olyan hosszú távú probléma a migrációs válságon kívül is (mint pl. a közlekedési infrastruktúra gyenge állapota vagy a nagymértékű lakáshiány), amivel az eddigi kormány szemlátomást nem volt képes megbirkózni, de nincs tömeges munkanélküliség, ami akkor a nácik és a kommunisták malmára hajtotta a vizet. Ezenkívül az alkotmány alapján álló pártok – a weimari Németországgal ellentétben – országosan változatlanul szilárd többséget alkotnak, nincs „demokraták nélküli demokrácia”, viszont nagyon össze kell szedniük magukat elpártolt szavazóik visszanyeréséhez, mert a választóközönségnek elege van a dilettantizmusból és paternalizmusból. A februárban esedékes választás fogja megmutatni, hogy ez az újrakezdés mennyire sikerült.
1 https://www.zdf.de/nachrichten/politik/deutschland/spd-vermoegensteuer-klausurtagung-100.html
2 https://www.fdp.de/sites/default/files/2024-11/wirtschaftswende-deutschland-kurz_0.pdf
4 Idézi: https://www.tagesschau.de/inland/innenpolitik/kretschmer-voigt-woidke-ukraine-verhandlungen- 100.html (Idézetek ford. BJ.)
5 https://www.mdr.de/nachrichten/thueringen/cdu-bsw-spd-regierung-sondierung-100.html#sprung0
