Egy idegen nyelv tanulása vagy egy külföldi utazás elsősorban valami új és eddig ismeretlen ígéretét szokta jelenteni, pedig az igazi katarzist sokszor az adja, ha otthonélményt találunk az idegenben.

Krakkói ösztöndíjas tanulmányaim idején az egyetemi könyvtárhoz közeli menza előtt egy punk fazon másolt kazettákat árult. Olcsón adta őket, és mesélt is egy-egy legendás lengyel együttesről, így hát párszor vásároltam is nála. Megesett, hogy más volt a kazettán, mint amit rákörmölt a borítóra, de ez elhanyagolható veszteségnek tűnt amellett, hogy alulnézetből mutatta meg a nyolcvanas évek Lengyelországát. A lengyel punk már első ránézésre is ismerős volt, hiszen olyan világnézetet tükrözött, amely csak olyan országban tud kialakulni, ahol az állam folyton szembefordul a polgáraival.

„Kegyetlen napok múlnak / A remény haldoklik / Már senki nem néz a múltba / De jövője sincs senkinek” – énekli a KSU az 1986-ban kiadott Árral szemben című lemezének Halott év című számában. Tavaly decemberben emlékeztek meg világszerte a lengyel hadiállapot bevezetéséről. Az 1981. december közepén bevezetett katonai diktatúrát követő reménytelenség többféle módon is megnyilvánult a lengyel társadalom életében és a lengyel kultúrában, bár a punknál jobban aligha adja vissza bármi is az elnyomástól fuldokló társadalom légkörét. Persze a punk egyáltalán nem lengyel találmány. A jövőnélküliség ugyanúgy megjelenik a hetvenes évek brit punkszámaiban is. Mégis azt hiszem, a műfaj és a tartalom jobban egymásra talált ott és akkor Lengyelországban, mint a világ más pontjain. KSU, Dezerter, Moskwa, Kobranocka… egymás után születtek a sötétebbnél sötétebb szövegű és zúzós zenét játszó együttesek, amelyek a maguk módján szintén történelmet csináltak. Tanulságos, hogy bár a lengyel kommunista diktatúra bukása meghozta az elitváltást és a szabadságot, a punk ugyanolyan hiteles maradt itt a kilencvenes, sőt a kétezres években is.

A KSU-nak az ezredforduló után, 2004-ben jelent meg új albuma Ki véd meg téged, Lengyelország címmel, amely ugyanúgy egy kifosztott, megalázott nemzetről szól, mint a negyedszázaddal előbb kiadott gyűjtemény. A hadiállapot kezdetén alapított Dezerter pedig országos koncertkörúttal idén ünnepli negyvenéves jubileumát. Az együttes, amely A jövő felé című, 1983-as dalában még az optimista kommunista szlogeneken gúnyolódik, melyek szerint már csak pár év és eljön a Kánaán, 2010-ben a Hülyeséghez való jog számában már a piaci viszonyokon élcelődik, az adóhivatal hatalmát és a globalizációt ekézi. A punk tehát továbbra is él és virul, és ugyanaz élteti, mint a nyolcvanas években: az emberek egy részének az a meggyőződése, hogy élni csak az állammal szemben, állandóan védekezve lehet.

A nyolcvanas évek elnyomó rendszere elleni lengyel mozgalmak közül a tömeges ellenállást megszervező szakszervezet, a Szolidaritás került a történelemkönyvekbe, amelynek története Magyarországon is köztudott. Alig kevesebb tanulsággal szolgál azonban a nálunk kevésbé ismert Pomarańczowa Alternatywa (Narancs Alternatíva) mozgalom története, amely nem a közvetlen ellenállás, a sztrájkok, a blokádok és a cigarettafüstös bizottsági ülések eszközével küzdött a rezsimmel, hanem az abszurditással.

Bár a mozgalom első, ma már igencsak ártalmatlannak tűnő akciója 1982-ben volt, amikor egy manót festettek fel egy wrocławi transzformátorállomásra, az általuk szervezett happeningek többsége a nyolcvanas évek második felére tehető. A manó egyébként nem véletlenszerűen bukkant fel a falon és terjedt el aztán az egész városban, hanem rendszerint azokra a fehér festékfoltokra került, sokszor százszorszéppel a kezében, amelyeket a hatóság festett fel, hogy eltakarja a falon levő ellenzéki jelszavakat.

Persze a manó igencsak mély jelentéssel bírt. Rendőrségi kihallgatásán Waldemar „Major” Fydrych – a mozgalom vezetője – azt vallotta, hogy amennyiben a falra eredetileg felfestett szöveg tézisnek tekinthető, és a szöveg rendőrség általi letakarása annak antitézise, akkor a manó feltétlenül mint szintézis értelmezendő a hegeli, illetve a marxista dialektikának megfelelően.

A Narancs Alternatíva tevékenysége főleg happeningek szervezéséből állt, amelyek mögött indítékként egyszerűen az állt, hogy képtelenek voltak elviselni, hogy a társadalom beletörődik a szürkeségbe. A szorongató áruhiányt kifigurázva nőnapon az utcán tisztasági betéteket osztogattak, de szerveztek Mikulás-tüntetést is, amelynek során a túlbuzgó hatóságok két mit sem sejtő valódi Mikulást is a rács mögé dugtak. Sőt, még a nagy októberi szocialista forradalmat is megünnepelték: a hadiállapot Lengyelországának igencsak abszurd eseménye volt, mikor a Narancs Alternatíva bolsevik forradalmároknak öltözött tagjait a kommunista diktatúra lengyel rendőrségének csapatai üldözték az utcákon, ők pedig az októberi forradalom jelszavait kiabálva menekültek, feje tetejére állítva egy pillanatra a világot.

A mozgalomnak – amely a nevét arról kapta, hogy a narancssárga szín a vörös és a barna között félúton, tehát valamiféle ideológiai vákuumban van, és színével, ha hinni lehet a legendáknak, más közép-európai ellenzéki mozgalmakat is inspirált – ma saját internetes múzeuma is van. A múzeum emlékei között utána lehet olvasni a mozgalom történetének, ami egyszerre ad szép példát a tehetetlenségből fakadó kreativitásra és arra, hogy a hagyományos jó–rossz felosztás mellett létezik egy másik is, amelyben a hivatalossággal szemben az abszurd helyezkedik el, a mindenkori hatalom nagy bánatára.

A punkegyüttesek mellett a mozgalomalapító Fydrych sem vonult vissza a kilencvenes években. Az egykori ellenálló ma is aktív, jellegzetes manósapkájában rendszeresen bejelentkezik például Varsó polgármesteri székéért, festőművészként pedig természetesen továbbra is manókat fest. A lengyelek körében nagy támogatást élvező ukrán narancsos forradalom idején, talán a színválasztás miatt is, a manóvezér személyesen is tiszteletét tette Kijevben 2004-ben.

Az abszurd és a punk hangja nemcsak hogy nem halkult el Lengyelországban a diktatúra 89-es bukásával, hanem új lendületet vett. A már említett együttesek mellett punkzenekarként futott fel a kilencvenes években még Pidżama Porno néven a Strachy na Lachy, amely ma az underground zene legmeghatározóbb együttese. A kétezres években írt Egy olyan országban élek című dal például ugyanúgy az állampolgár állammal szembeni védtelenségéről szól, mint a két évtizeddel korábbi punkdalok.

A műfaj legjobbjait 1980 óta a Jarocin fesztiválon hallhatja a közönség. A nyugat-lengyelországi kisváros főterén egy punkokra igencsak jellemző bakancs szobra áll, amelybe a fesztivál első napján ünnepélyes keretek között befűznek egy cipőfűzőt, annak jeléül, hogy a punk nem halt meg.