Székelyudvarhely város vezetői elegáns visszafogottsággal, némi iróniával fűszerezve teljesítették a december 1-jei állami ünnep, az Erdély és a Román Királyság egyesülését kikiáltó 1918-as gyulafehérvári román nemzetgyűlés évfordulója megünneplésének kívánalmát. „Önt is meghívjuk a Románia hivatalos nemzeti ünnepe alkalmából szervezett ünnepségekre” – áll az udvarhelyi városvezetés és a Székelyudvarhelyi Művelődési Ház román nyelvű felhívásában, s nem is bajlódtak magyar fordítással, joggal feltételezve, hogy az esemény iránt érdeklődő közönségnek erre semmi szüksége.

A közösségi médiában létrehozott poszttal népszerűsített programból kiderül, hogy megkoszorúzzák a Kuvar-tetői román hősök sírjánál található emlékművet, este pedig klasszikus zenei koncertet tartanak a székelyudvarhelyi városháza dísztermében. Az emlékműnél a Székelyhon képriportja szerint a katonákon kívül lehettek vagy ötvenen, azok egy része is gyanúsan iskolai osztálynak tűnt. Gálfi Árpád polgármester a béke, a barátság és a tolerancia fontosságát hangsúlyozta, s a gyulafehérvári deklarációt annak idején felolvasó Iuliu Hossu görögkatolikus püspök nevét megemlítve, közvetve utalt az évszázada teljesületlen ígéretekre. Daniel Mocanu alezredes arról beszélt, hogy a gyűlölet és az uszítás egyetlen államot sem vitt előbbre. Gyertyát gyújtottak a frissen sült ünnepi kalácsokon, a pópa megáldotta, tömjénezve körbejárt, s békében véget ért az emlékezés.

Kulcsár-Terza József, a Magyar Polgári Párt RMDSZ-listán megválasztott háromszéki országgyűlési képviselője nyilatkozatban okolta meg az erdélyi magyar nemzeti közösség tartózkodását a román állami ünnepnappal szemben. Számukra december elseje semmilyen okot nem ad az ünneplésre, hangsúlyozta, sőt

gyásznapnak tartják mindaddig, amíg nem teljesülnek a Gyulafehérváron annak idején hangoztatott, a „teljes nemzeti szabadsággal” együtt járó jogok alapján megfogalmazott követeléseik.

„Mi tiszteletben tartjuk mások ünnepét, de elvárjuk, hogy az önmagát jogállamként meghatározó Románia érvényesítse a már több mint száz évvel ezelőtt tett ígéreteket, és biztosítsa a területén élő magyar nemzeti kisebbség jogait. Mindaddig, amíg az erdélyi magyarság az élet minden területén nem használhatja szabadon anyanyelvét, valamint saját jelképeit, amíg az anyanyelvhasználatot tekintve továbbra is komoly hiányosságok mutatkoznak az oktatás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás területén, amíg akadályozzák a kommunista államhatalom által orvul elrabolt javak visszaszolgáltatását, nem lehet ránk kényszeríteni december 1-je megünneplését.”

„Az ország törvényeit tiszteletben tartó magyar nemzetiségű állampolgárokként jogos igényünk, hogy

Románia ismerje el a területén élő nemzeti kisebbségeket államalkotó tényezőként,

és alkotmányában szavatolja az őket megillető teljes nemzeti szabadságot, amelyre 1918-ban a gyulafehérvári nyilatkozat is ígéretet tett.”

A teljes nemzeti szabadság ügyéről Gálfi Árpád sokat tudna mesélni. Például arról, hogyan zaklatták a román hatóságok és az igazságszolgáltatás pusztán amiatt, hogy kitűzette hivatalára „a kék-arany színű, Székelyföld zászlójának is nevezett lobogót”. Ilyen körmönfontan kell még megnevezni is a teljes nemzeti szabadság halvány vágyképét szimbolizáló jelképeket „az úgynevezett Székelyföldön”, mert amiről nem beszélünk, az ugye, nincs is. Mármint Székelyföld. Autonómiáról pedig, ami a teljes nemzeti szabadság adekvát közjogi megjelenése, nemcsak elméletben, nemcsak Európa több államában működő intézményként, de még a kommunista Romániában is létezett szervezeti formaként, szintén szó ne essék, vagy ha igen, Gyulafehérvár mai buzgó ünneplői pártkülönbség nélkül, teljes nemzetállami egységben szavazzák le még a napirendre vételét is.

Ehhez képest, gondolhatnánk, szóra sem érdemes, hogy a kolozsvári karácsonyi vásár megnyitójára az idén sem kerültek ki a rendezvénytérre a magyar feliratok, ám az ottani magyarság számára ezek a szimbolikus ügyek is fájdalmasak, mivel újból és újból másodrendű állampolgári (bár elsőrendű adófizetői) állapotukra emlékezteti őket. Oláh Emese RMDSZ-es alpolgármester megbeszélést kezdeményezett a szervező céggel, de számon nem kérhette, legfeljebb a jóindulatára apellálhatott, mivelhogy a polgármesteri hivatal által kötött

négyéves keretszerződésben „nem szerepel elvárásként” magyar nyelvű feliratok feltüntetése.

Mihai Oprean, a szervező cég képviselője szerint „túl kevés idő állt rendelkezésükre”, de a magyar nyelvű táblák, feliratok nyomdai előkészítését már elkezdték. Rácz Béla Gergely, a kolozsvári önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője bízik abban, hogy rövidesen megoldódik a probléma, mivel a szervező részéről „jóindulatú hozzáállást” érzett. Telt-múlt az idő, magyar feliratok azonban még mindig nincsenek.

A foter.ro publicistája keserű iróniával karikírozza, hogy mennek ezek a dolgok a kolozsvári városházán. „Te, Escu, figyelj, küldöm hozzád ezt az RMDSZ-es tanácsost, írjátok oda valahová, hogy a karácsonyi vásár költségvetésébe bekerül a magyar feliratok legyártása és kihelyezése, »a lehetőségek függvényében«. Így írjátok, oké?” Amikor azután »már nem fért bele«, »Majd sírnak egyet, séfu, aztán elhallgatnak, mint mindig«. A kolozsvári magyarok úgyis tudnak románul.”

Ezért, bár a kolozsvári karácsony hivatalos Facebook-oldalán az esemény leírása háromnyelvű, a napi programok csakis román nyelven olvashatók. Az RMDSZ kolozsvári frakciója fogadkozik, hogy

a jövőben nem támogat olyan városházi programot, amely nem vállalja a magyar kommunikációt is.

Most azonban, bár a cég november 29-ére ígérte a hiányzó magyar feliratok pótlását, ezek a december elsejei állami ünnep napjára sem kerültek fel. Talán éppen amiatt, hogy ne zavarják az egységes nemzetállam ünneplését.

Ám a magyar feliratokat nemcsak a magyar politikusok és a magyar sajtó hiányolja. Cristian Marchiș közismert kolozsvári aktivista Facebook-bejegyzésben hívta fel a figyelmet arra, hogy a városvezetés semmibe veszi a város etnikai sokszínűségét, történelmét, épített örökségét. Marchiș Emil Boc polgármestert elődjéhez, Gheorghe Funarhoz hasonlította, aki „buta szélsőséges” volt, aki „lefestette a padokat, a kukákat, nagyjából mindent, amit talált, pirosra, sárgára és kékre. Aztán még a legtöbb román is kinevette”.

Most ellenben „egy akadémikus polgármesterünk van. És lehet, hogy ez a variáns veszélyesebb”. Míg „az első túl heves volt, és mindent túl bután és túl nyilvánvalóan csinált, az új polgármesternek sikerült egy szisztematikus és lopakodó tervvel befejeznie a régi tervet”. „Észre sem vesszük, hogy lassan-lassan, de

szisztematikusan minden magyarokra vagy osztrákokra utaló jel eltűnik a városból.

Vagy zsidókra utaló. Vagy bármely másik etnikumra, mely nem a dákok közvetlen leszármazottja.”

Miután beperelték a városházát, emlékeztet Marchiș. Emil Boc többnyelvű táblákat helyeztetett ki a város bejáratánál. Pedig egy ilyen nagy múltú és sok névvel rendelkező városban az lenne a normális, hogy nem kell bírósági végzés ahhoz, hogy ezeket a neveket a bejáratnál megjelenítsék. Ám Boc ezzel együtt „borzalmas emléktáblával” emlékeztet „Napoca város dicsőséges latin múltjára”.

„Turizmust akarunk, de nem vagyunk hajlandók többnyelvű táblát kihelyezni. Turizmust akarunk, de tönkretesszük a kolozsvári zsidóság emléktábláját. Turizmust akarunk, de szisztematikusan romboljuk a város történelmét. Úgy tűnik, idén nem lesz magyar feliratunk a karácsonyi vásáron. Bár apró gesztus lett volna, de olyan gesztus, amely megmutatta volna, hogy a város, a polgármester nem akarja feladni a város történetét.” A bejegyzéssel sok román is egyetértett, rámutatva: a szomorú jellemzés nemcsak Kolozsvárra, hanem sok másik erdélyi és bánsági városra is ráillik.

Marchiș egy másik posztjában maga is arról ír, hogy nem tud december elsején ünnepelni, amíg szisztematikusan semmisítenek meg mindent, ami nem a románoké. Nem tud szemet hunyni afölött, hogyan tűnnek el napról napra Erdély értékei. „Amíg a legnagyobb gondod a Székelyföld, de elfeledkeztél a román földekről, mint Bukovina, addig nem tudok veled ünnepelni.” Marchiș rosszallja, hogy senki nem emlékezik 1918. november 28-ára, amikor a Bukovinai Főtanács elfogadta az 1774 óta a Habsburg Birodalomhoz tartozó, Kelet-Európa Svájcának is nevezett Bukovina és a Román Királyság egyesüléséről szóló indítványt. Románia Iancu Flondor bojárnak köszönheti, hogy Suceava (Szucsáva) és Nagy István kolostorai ma a területén találhatók.

„Elegem van a bukaresti politikai osztályból” – fakad ki Marchiș, visszhangozva Sabin Gherman, az erdélyi regionalizmus ismert képviselőjének nevezetes kijelentését, aki szerint a román politikai elit évek óta a régiók nagyobb önállóságáról beszél, ám amikor ezt valahol meg is akarják valósítani, azt az „ország egysége elleni támadásként” értelmezik és elutasítják.