Szászmagyarós, avagy szászul Nassbich alapítása talán még a Német Lovagrend műve volt, első említése mégis 1377-ben, Nagy Lajos királyunk idejében történik. Ekkor még latinul, „villa nucum”-nak írják, majd a későbbiekben jobbára már a Mogyorós név különféle formái szerepelnek. Az is biztos, hogy valamikor a 14. század végén és a rá következő század elején emelt gótikus templomának méreteiből már a község gazdagságára következtethetünk. Ami pedig nem éppen a környező földek minőségéből adódott, mert azok tekintélyes hányada azt sem teremte meg, amit belevetettek. Ezért

a parajdi só kereskedelme mellett még az aranymosással is próbálkoztak

patakjukban a mogyorósiak, Orbán Balázs szerint meglehetős sikerrel.

Gótikus templomának méreteiből a község gazdagságára következtethetünk (a szerző fotói)

 

A lakosság többsége azért mégis földművelő volt, 1504-ben már malmuk is volt az Olton, és épülgetett az a templom is, amely mai formájában 28,5 méter hosszú és 9,5 méter széles; ezek a méretek tehetős közösségre utalnak. A többségében szász lakosság aztán buzgó katolikusból szépen luteránussá lett, amikor annak eljött az ideje. De még előtte, a XV. század derekának török betörései miatt hat-nyolc méteres, szabálytalan négyszög alakú, bástyákkal megtűzdelt falakkal vette körül a templomát. Minden bizonnyal

ide menekült a közösség, amikor 1599-ben és 1600-ban Vitéz Mihály kétszer is kirabolta és felgyújtotta

a falut. Itt lelhettek menedéket 1611-ben is, amikor a Habsburgok és a brassói szászok Radu Serban havasalföldi vajdával igyekeztek megfegyelmezni a törökkel is tengelyt akasztó Báthory Gábor fejedelmet. (Aki aztán mindenkit magára haragítva, rossz véget ért, utána pedig Bethlen Gáborral eljött Erdély aranykora.) 1658-ban Szászmagyaróst a török által Erdélyre szabadított tatárok sem kímélték, majd 32 esztendő múlva

a Buda visszafoglalása után maguknak sok mindent megengedő császári seregek fosztották ki.

Hogy aztán eme „incidensek” során esetleg a vártemplom védelmét is sikerült-e feltörni, arról nem írnak a krónikák.

A gótikus főbejáratot már rég nem használják

 

Tudni lehet viszont, hogy az impozáns toronyra 1549 és 1551 között kerültek fel a máig is látható reneszánsz ablakok. 1573. július 29-én, egy elsöprő erejű tűzvészben azután porig égett minden, csak a puszta falak maradtak. A torony 1632-ben, Mechel Lörentz tiszteletes alatt kapja vissza sisakját, 1754-ben pedig felkerül rá az a mai szemmel eltúlzottan nagynak tűnő toronyóra is, amely kilométerekről mutatta az arra néző embereknek a pontos időt. 1791-ben és 1793-ban is kiadós földrengés tépázta meg a falakat, a helyreállítással egy felirat szerint Kirres mestert bízták meg, aki a szentély kárára megnyújtotta a templom hajóját. Amelyet akkoriban vélhetően meg is töltött a vasárnapi istentiszteletre ünneplőt öltő közösség.

A közösség, amit a fegyverek mellett,

1718-19-ben a pestis is megtizedelt, így aztán a Moldva felől Erdélybe felszivárgó románok is otthonra leltek Szászmagyaróson.

Sőt, nemsokára a cigányok is letelepedtek a faluban. Egy időben Brassó vármegyében itt élt a lakosság számarányát tekintve a legtöbb roma: az 1312 lakosból 170-en. A szászok pedig egyre fogytak az amúgy is kevés magyarral együtt, ráadásul

1945-ben „málenkij robotra” is elvitték az oroszok a kollektív bűnösként kezelt német anyanyelvűeket.

Később pedig, ahogy arra lehetőség nyílt, jobbára Bajorországba költöztek a magyarósi szászok. 2002-ben az 1600 lakosból már csak 110-et találtak a számlálók belőlük, így aztán nem véletlen, hogy ott jártunkkor csak a központban, a templomhoz közeli kocsma környéke volt hangos.

A parókia

 

Végül úgy jutottunk be az épületbe, hogy hosszasan dörömböltünk a nyolc, tekintélyes méretű ablakkal az utcára néző, 2010-ben új ruhába bújtatott ódon parókia kapuján. Idővel egy morcos, de valamit magyarul is tudó, borzas néni került elő, aki némi ráhatásra kinyitotta a templomot is. No, nem a torony melletti, gótikus főbejáratot, mert azt már rég nem használják. A szentélyhez ragasztott sekrestyén keresztül jutottunk be az 1842-ben új, nagyobb ablakokat kapott, stukkókkal díszített síkmennyezettel ellátott épületbe. Amelynek az evangélikus szokás szerint az oltár részeként, 1907-ben készült el a ma is használt orgonája. A barokkosan díszített sípok alatti oltárképen az Olajfák hegyén imádkozó Krisztust látjuk.

Az oltár részeként készült el az orgonája

 

Ma már hiába is keresnénk az erőd északi falait, de a déli rész még áll, az erre a torony közelében vágott kapun lehet eljutni a szigorú rendben szervezett evangélikus temetőbe. Ahol azért a sírok jelentős részét senki sem gondozza már. Az 1912-ben, a templom alá épült, nagy, kétszintes iskolába sem igen járnak már német gyerekek. Csak a brassói Fekete templomból szokott kéthetente eljönni a tiszteletes az alig húsz főt számláló nyájhoz. Akkor kifújják a port az orgonasípokból is, és egy röpke órácskára felébred a napjait jobbára szunyókálással töltő templomépület.