A Szent Vencel-i Korona jelenkori, megszakítás nélküli, szertartásos, a cseh államiság történeti múltján alapuló, de pszeudohistorizáló elemeket is tartalmazó tisztelete figyelemre méltó, hiszen a cseh államiságot a XX. században, Csehszlovákia 1918-as kikiáltásától elkötelezett republikanizmus jellemezte, a második világháború végétől 1989-ig pedig a szovjet blokkhoz tartozott az ország.
Közép-Európa három középkori, történeti királysága közül kettőben teljes épségben fennmaradtak a koronázási ékszerek. Ezeket – a köztársasági államforma ellenére – különös tisztelet övezi, az államiság ősi szimbólumaiként.
A lengyel koronázási ékszerek azonban nem élték túl a történelem viharait. A lengyel–litván állam XVIII. század végi felosztásakor a poroszok ugyanis eltávolították a drágaköveket a lengyel koronázási ékszerekből, majd az aranyat – pénzverés céljából – beolvasztották. A koronázási jelvények közül csak a kard maradt fenn.
A cseh királyi korona a cseh állam patrónusának, Szent Vencelnek nevét viseli, bár a cseh fejedelem négy évszázaddal a koronázási ékszerek elkészülte előtt élt. A királyi koronákat persze nemcsak azokról az uralkodókról volt szokás elnevezni, akiknek a nevéhez fűződött az elkészítésük, hanem azokról is, akiknek szimbolikusan felajánlották a koronákat, akiknek tisztelete összekapcsolódott az államisággal. A hagyomány sokáig a magyar Szent Koronát is Szent István koronájaként tartotta számon, és idegen nyelveken manapság is sokszor emlegetik Szent István-i Korona néven (Stephanskrone).
A prágai Várban őrzött cseh koronával 1347-ben koronázták meg az első uralkodót, Luxemburgi Károlyt, aki német-római császárként, IV. Károlyként vonult be a történelembe.
IV. Károly nevéhez fűződik az önálló cseh egyháztartomány létrejötte, a Szent Vencel-kultusz megújítása, a Szent Vencel-i korona elkészíttetése és annak elrendelése, hogy a cseh királyt a prágai érsek koronázza, nem a Mainzi Egyházmegye – ahová a X. században alapított prágai püspökség is tartozott – érseke, mint korábban.
A koronázási ékszereket a prágai Várban, majd a IV. Károly által építtetett császári és királyi reprezentatív székhelyen, Karlštejn várában őrizték, a császári ékszerekkel együtt. A harmincéves háború idején döntött az uralkodó úgy, hogy a koronát uralkodói székhelyére, a biztonságosabb Bécsbe viteti, ahonnan II. Lipót 1791-es prágai koronázásakor térhetett vissza. Ugyanebben az évben hozta létre az uralkodó – a cseh rendek kérésére – a koronaőrök intézményét. Egyikük a főúri, másikuk a lovagi rendet képviselte. Eskütételüket követően megkapták a korona őrzőhelyének egy-egy kulcsát. A koronázási ékszereket együtt őrizték az öt kulccsal záródó Szent Vencel-i Levéltárral, így hamarosan kialakult a hagyomány: a koronázási ékszereket hét kulccsal őrzik. A fent említett két hivatalos koronaőrön kívül így jutott egy-egy kulcs a prágai királyi várnagyhoz, a tartománygyűlés elnökéhez, továbbá a prágai érsekhez, a Szent Vitus-káptalan espereséhez, az országos főbíróhoz és Prága polgármesteréhez. Az ékszerek a Szent Vitus-székesegyház Szent Vencel-kápolnájába kerültek. A XIX. század első felében az uralkodó határozta meg a kulcsok elosztását. Az utolsó, a Szent Vencel-i koronával 1836-ban megkoronázott uralkodó Ferdinánd volt. 1864-ben a cseh tartománygyűlés saját javaslata azt akarta elérni, hogy a két egyházi méltóságon és Prága polgármesterén kívül további két őrről a király, kettőről a tartománygyűlés döntsön. Végül 1868-ban született új szabályozás. Ám az őröknek már nem volt dolguk: az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó két uralkodója nem koronáztatta magát cseh királlyá.
A Csehszlovák Köztársaság létrejötte új helyzetet teremtett. Az államforma köztársaság lett, a Szent Vencel-i Korona fennhatósága alá sosem tartozott országrészekkel (Szlovákia, Kárpátalja).
Az új állam identitását a republikanizmus határozta meg, a koronázási ékszereket azonban továbbra is nagy becsben tartották, hiszen azok a cseh államiság folytonosságát képviselték. 1929-ben a Szent Vencel-i millennium alkalmából a következő méltóságok nyitották fel a korona őrzőhelyét: a kormányfő, a cseh tartomány elnöke és alelnöke, a tartományi bizottság ülnökei, a prágai érsek és a város főpolgármestere. A német megszállás idején négy kulcs a cseh-morva protektorhoz került, három pedig az államelnök, Emil Hácha birtokában volt. Az ékszerek épségben átvészelték a világháborút. Azt követően a kulcsok a belügyminisztériumhoz kerültek. Javaslatuk szerint az egyes kulcsokat a Csehszlovák Nemzetgyűlés, az államfő, a kormány, a cseh tartományi Nemzeti Bizottság, Prága főváros, a prágai érsek és a Szent Vitus-káptalan kapta, az ezt kimondó 1945. október 8-i kormányhatározatot követően a prágai Vár tróntermében át is adták nekik a kulcsokat. A kommunista hatalomátvétel után csak apró változásra került sor – a megszüntetett Tartományi Nemzeti Bizottság kulcsát a belügyminiszter vette át. A Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánya 1962-ben a koronázási ékszereket a második számú nemzeti kulturális emléknek nyilvánította, és a köztársasági elnöki hivatal gondjaira bízta. Az államszocializmus alatt utoljára 1970-ben foglalkoztak e kérdéssel. 1969-ben Csehszlovákia szövetségi állam lett. A koronaékszerek őrzésének szabályozása a Cseh Szocialista Köztársaság hatáskörébe került, hiszen a Szlovák Szocialista Köztársaság területe történelmileg a magyar Szent Koronához kötődött. A kulcsokat birtokló „koronaőrök” között azonban szövetségi tisztviselők is maradtak: a csehszlovák köztársasági elnök és a Szövetségi Gyűlés elnöke. Mellettük a Cseh Szocialista Köztársaság kormányának elnöke, továbbá a Cseh Nemzeti Tanács elnöke, a prágai fővárosi Nemzeti Bizottság (a tanács) elnöke és a prágai érsek volt még a korona őre. E megosztásban is megnyilvánult némileg az a tény, hogy a Szent Vencel-i Korona mégiscsak a cseh és nem a csehszlovák államiság szimbóluma volt. A maga módján az is imponáló, hogy a kommunista hatalomnak a prágai tavasz leverése és az ország megszállása után röviddel – az országos méretű politikai tisztogatás közepette – milyen kifinomult érzéke volt ilyen történeti és folytonossági szimbólumokhoz.
A bársonyos forradalom és Csehszlovákia felbomlása után az immár független és demokratikus Cseh Köztársaság kormánya 1993 januárjában, az önálló állami lét első napjaiban foglalkozott a koronaőrök kérdésével. Az első kulcs a cseh államfő megőrzésébe került, a második a kormányfőhöz, a harmadik a prágai érsekhez, a negyedik a képviselőházhoz, az ötödik a szenátusi elnökökhöz, a hatodik a Szent Vitus-káptalanhoz, a hetedik pedig a prágai főpolgármesterhez.
Sorban állás Prágában a koronázási ékszerek 2013-as kiállításához
A korona(kulcs)őrök tradíciója a modern Csehország egyik legerősebb történeti hagyományának tekinthető.
A prágai Várban kiállított királyi korona másolat, az eredetit a Szent Vitus- (koronázó) székesegyház Szent Vencel-kápolnájában őrzik, és csak ritkán, évfordulók idején, vagy államfőválasztások alkalmával lehet megtekinteni. Ezek az események mindig tömegeket vonzanak. Európa egyik legkevésbé vallásos és leginkább laikus önképpel rendelkező országában az sem jelent problémát, hogy az államiság szimbólumát a cseh katolikus egyház főtemplomában őrzik, az érsek és a káptalan védelme alatt. A prágai érsek kormányhatározati nevesítése 1970-ben, a husáki antireformer „normalizációs” rezsim kellős közepén sem okozott gondot. Csehszlovákia Kommunista Pártja főtitkárainak többsége pedig előbb vagy utóbb köztársasági elnök is lett, noha a szocialista államjogtudomány eredetileg nem kedvelte ezt az intézményt. A többségüket a Hradzsin Ulászló Termében választották meg, ahol régen a koronázások utáni lakomákat tartották. Sőt, Csehszlovákia első kommunista elnöke, Klement Gottwald megválasztásakor, 1948 nyarán még Te Deumot is mondattak Prága érsekével, mivel azt hitték, hogy az az államfői beiktatási ünnepség szerves részét képezi, pedig csak a mélyen katolikus Emil Hácha 1938. évi beiktatásakor került rá sor.
A hatalmát megszilárdító Gottwald természetesen úgy gondolta, hogy Prága „megér egy misét”.
A szerző történész, alkotmányjogász, az NKE tanára
Nyitókép: A cseh koronázási ékszerek a 2018-as kiállításon.
