Zugló–Párizs

 A főiskolai művészettörténet-oktatás a posztimpresszionizmus koránál véget ért. Néhányan az ötvenes évek végén Molnár Sándor zuglói lakásán összegyűlve Hamvas Béla szellemi vezetése alatt fordították, olvasták, értelmezték és stencilezve terjesztették Európa szabadabb felének progresszív művészeti szakirodalmát. A fiatalok a vaskalapos főiskolai képzés ellenpontjaként itt, a később Zuglói Kör néven emlegetett önképzőkörben szerezték meg ismereteiket a XX. század művészetéről, és ebben az időszakban hozták létre azokat a műveket, amelyek valódi tanulóéveik dokumentumai. Molnár mellett a Zuglói Körben indultak az úgynevezett neoavantgárd generáció legnagyobb alakjai, többek között Bak Imre, Deim Pál, Hencze Tamás, Hortobágyi Endre, Molnár László és Nádler István, hogy később mindnyájan más-más irányba fejlesszék tovább egyéni látásmódjukat.

 A kiállítás gerincét az a két tucat grafikai mű adja, melyet Molnár a hatvanas és a hetvenes években készített. A korai grafikákon erőteljesen érződik Jean René Bazaine festészetének és teoretikus műveinek hatása. Megértésükhöz hozzásegíthetnek a francia teoretikus festő gondolatai: „Egyetlen formán belül két lehetséges magyarázat lebegése: ez az intervallum, ez a hasadás, amelynek éles tudatára ébredünk, (amely) végül is hatalmába keríti a tárgyat. A tárgy helyébe lépnek maguk az értelmezések, azok válnak legfőbb realitásává, és egysége ezekben valósul meg. (…) Ha mindkét jól megkülönböztetett realitásnak egyenlő esélyt adunk ugyanazzal a formával felruházva, ez a forma egy univerzálisabb és függetlenebb formát követel a két realitásénál, és ez az új, egyetemesebb alakzat mindkét előbbi formát magában foglalja majd.”

 Másik csoportja a műveknek a saját maga által később festőjógának hívott életprogram első szakaszára esik, amely a Föld elem elnevezést kapta. Ebben a szakaszban – Molnár szerint – a festő legfőbb feladata, hogy megteremtse az alkotás (teremtés) szilárd alapjait, azaz főként a természet, a jelenségek, a régi mesterek és az ember megfigyelésén és leképezésén alapulnak. A tárgyak megformálása során elsődleges a saját festői nyelv kialakítása, majd a forma belső szerkezetének megtalálása és leemelése, geometrizálása, azaz végső soron absztrahálása.

 A műveken erőteljesen jelen vannak a tárgyi világ redukált formái és harmonikus struktúrákba szervezésének igénye, valamint a tiszta színek kontrasztjaira és komplementereire épülő harmónia. Ne gondoljunk azonban valódi geometriára, hiszen a képek sokkal inkább organikus, természeti formákra, olykor légi felvételekre emlékeztetnek, melyek a látható forma esszenciáját sűrítik egy totális, minden felületet kitöltő látvánnyá. A kubisták több nézőpontot egyesítő kompozíciói a testek természetes formáit idézve, kubusokra való redukció nélkül köszönnek vissza. Maurice Estève látásmódja érződik a patchworkszerű, primer színeikkel jól elhatárolt felületekből építkező kompozíciókon.

 A művész számára a látvány lehet ugyan inspiráció, vagy kiindulópont, de a mű valódi értelmét és súlyát a személyes valóságnak és a dolgok mélyebb megértésének szintézise során születő új realitás adja – vallották a francia kortársak. Talán nem véletlen, hogy Magyarországon a realizmusnak hazudott hivatalos művészet mindent átható közegében éppen a magasabb realitás keresésének igénye hatott legerősebben a fiatal festők művészetére. Ez segített megtalálni azokat az ösvényeket, amelyeken elindulva ki-ki megtalálta önkifejezésének legmegfelelőbb formáját.

 Bak és Nádler már a hatvanas évek második felében a geometrikus absztrakció és a nyugatnémet közvetítéssel érkező amerikai hard edge painting hatása alá kerülnek. Első szitanyomataik már ebben a szellemiségben készülnek. A tárlat kísérletet tesz arra, hogy Molnár Sándor és a Zuglói Kör művészeinek szerepét és jelentőségét újabb árnyalatokkal színesítse, és elhelyezze az Európai Iskola és az Iparterv között a magyar absztrakció történetében.