Vilim Kati – Öt lépés

Hiszen, nem a geometria és nem is az absztrakció jut eszembe először Vilim Kati képei láttán. Sokkal inkább a vászon kétdimenziós felületén kiterülő formák képezte terek illúziója, és ezen keresztül látásunk azon tudattalanul működő sémái, melyek percepciónkat az európai művészetben az évszázadok örökségeként meghatározzák. Az egyazon színek tónusai által keltett eltérő mélységek játéka, a transzparens és fedő színsávok egymásra rakódásából születő rétegek a kép felületétől látszólag eltérő távolságban való elhelyezése elbizonytalanítja a szemlélőt olvasatának helyessége felől, ugyanakkor felkínálja az eltérő nézőpontok egyenjogúságának felszabadító élményét.

Korábbi sorozatain Vilim bátran eltér a szigorú geometria formarendtől, és bár egy-egy színmezőn belül homogén felületeket képez, az összhatás sokszor organikus formákra emlékeztet. Legújabb, a Három Hét Galériában látható sorozatán az organikus összhatást felváltja a mértani formák ismételt használta. A szabályos, metszéspontok által kijelölt középpont köré rendeződő kompozíciók kiindulópontja szimmetrikus, de az alatta/mögötte felvonuló formarétegek kibillentik és ezáltal mozgásba hozzák azt, sőt a befejezetlen formák megnyitják a korábbi műveken még zárt képteret a végtelen felé. A színgazdag paletta most egyazon szín különböző tónusárnyalataira korlátozódik, és bár az összhatás komplex színélményt nyújt, a formák kevésbé lépnek elő a térbe, inkább különböző síkok egymás mögé rendeződéseként értelmeződnek.

Vilim festészetében a szigorú geometriát egyfelől a szabálytalan formaképzés öröme, másfelől a színtársítások játékossága és az ebből származó illuziórikus térélmény oldja. A harsány színek intenzitását az új sorozat képein a pasztellek visszafogottsága és egy szabályosabb kompozíció váltja. Miközben megmaradnak a jól elhatárolható színmezők és a formákhoz való ragaszkodás, a transzparens rétegek fedéséből új tónusok születnek.

Képei esetében semmiképp sem beszélhetünk a látványvilág absztrakciójáról, hiszen formái nem a látható dolgok elvonatkoztatásából születnek, hanem a különböző szélességű, hosszúságú és eltérő színű síkok éleinek látszólag véletlenszerű egymás mellé illesztéséből, valamint az elmében ezek hatására megszülető térformákból. A rendezés azonban korántsem véletlenszerű, hiszen a művész tudatosan megmutatja és megkérdőjelezi azokat a tanult optikai sémákat, melyek a sík felületen a tér és a mozgás élményét keltik. Ilyen értelemben nevezhetnénk művészetét konceptuális op-artnak, amennyiben a percepció kérdéseit az érzéki csalódások ábrázolásával, majd egyazon képen való leleplezésével mutatja be. Ugyanakkor képei nemcsak az elmét, hanem színkontrasztjuk, intenzitásuk és otthonosságuk révén az érzelmeket is célba veszik.

Formáit a művész nem absztrahálja, hanem a képzeletéből teremti, játékos kedve, szabadságvágya, dinamizmusa számos alkotásán újra meg újra megjelenik. Festményei olyan vizuális világot teremtenek, amelyben rövid idő alatt otthonosan kezdünk mozogni. Bár mimetikusan nem kötődnek a tárgyi világhoz, harmonikus elrendezésükkel és kontrasztos színeikkel formái ismerős, karakteres alakzatokként köszönnek vissza. Ezt az ismerős érzést erősíti a klasszikus hard edge művészettel fennálló látványos rokonságuk, illetve a képernyők és reklámgrafikák harsány színvilágával fennálló kapcsolatuk is.