Amilyen kevesen méltányolták Van Gogh művészetét életében, olyan sokan szerették meg halála után, hiszen mindenki másnál kifejezőbben ábrázolta az emberi érzelmeket. Hozzá képest Gauguin népszerű figura volt, kezdetben mint vagány matróz, később mint sikeres tőzsdeügynök. Festőként azonban egyformán sikertelenek voltak, ám haláluk után meredeken emelkedni kezdett az „árfolyamuk”, s idővel a világ legdrágább festői lettek. December lévén, vallási tárgyú képeik közül válogattam.
Bár Van Gogh eredetileg teológusnak tanult, alig festett vallásos képet, számos képén azonban megjelennek vallási motívumok, ilyen a Millet után festett Magvető is, amelyen az egész égbolt fényárban úszik, mintha az égre költözött volna minden kéve, az ég kékje pedig ott ragyogna a tarlón, ahol a krisztusi példázatból jól ismert magvető serénykedik.
Érdemes ezt a ragyogó művet Gauguin Arany Aratás című képével összevetni. Első pillantásra hagyományos aratást látunk, ám tüzetesebben szemügyre véve a képet, felfedezhetjük Krisztus – a legfőbb Arató – rejtett képét a szénakazal mélyén. Ebben a kontextusban a fatörzsnek támasztott létra úgyszintén szimbolikus, míg Van Gogh vásznán a fekete varjukat szükséges külön kiemelni: mindegyik egy-egy mágikus Vincent van Gogh-szignó: VV…
Noha Gauguin alapvetően nem volt istenfélő, számos vallási tárgyú képet festett, eklektikusan válogatva a különféle világvallások szimbólumai közül, amivel megelőlegezte a szecessziót és sokkolta kortársait, Van Goghot pedig lenyűgözte. Sokszor festette meg magát krisztusi pózban mint a művészet egyik megváltóját. Kiváló kolorista lévén igyekezett felszabadítani a színt természetes korlátai alól. Sárga Krisztus című képe csupa napfény és energia, mintha egy belső Nap világítaná meg Krisztus testét, akárcsak Rembrandt Golgotáján, de teljesen elszakadva a valóságtól, pusztán a színek erejével, fények és valőrök használata nélkül, így a festmény magas érzelmi hőfoka kizárólag a meleg színek tobzódásának köszönhető. A kép egyébiránt egy bretagne-i feszület alapján készült, mai szemmel nézve is meghökkentően „modern”, ugyanakkor „neogótikus” felfogásban. Krisztus hasát például hasábformájúnak látjuk, ami alig különbözik a háttérben látható házikók alakjától, s ami Cezanne képeire rímel, akinek Gauguin személyes ismerőse és egyik legelső gyűjtője volt. Tehát a Sárga Krisztus mai fogalmaink szerint egy neogótikus stílusú, szimbolikus-posztimpresszionista festmény, expresszionista és kubista elemekkel.
Van Goghra olyan elementáris hatással volt Gauguin művészete, hogy amikor vendégül látta arles-i otthonában, a ház külső falait citromsárgára festette, belső falait pedig saját napraforgó-csendéleteivel dekorálta, melyeket Gauguin is legjobb munkáinak tartott. Az idősebb mester eredményei láttán Van Gogh színhasználata egyre merészebb lett, motívumrendszere pedig komplexebb, talányosabb. A 12 Napraforgó lényegében egy újragondolt flamand virágcsendélet, klasszikus „virágóra”, amelyen a 12 óra magasságában lévő szárakból sugárzik még az életerő, ám 6 óra felé haladva a virágfejek egyre hervadtabbak. Ráadásul miután Van Gogh kiszakította őket természetes környezetükből, többé nem képesek egyetlen irányba nézni, hanem összevissza, mintha még mindig kétségbeesetten keresnék a Napot – vagy inkább riadtan néznének szembe az elmúlással. A virágok természetesen nem képesek ilyenformán reprodukálni az emberi érzelmeket, mi mégis érző és érzékeny lényeknek látjuk őket, talán a napraforgók „nézése” miatt.
Az emberi szem és a napraforgók közti analógiát erősíti az emberi szem sajátos struktúrája. Közvetlen közelről tükörbe nézve ugyanis két „napraforgót” látunk pupillánk fekete mélyén: a két szemünk tehát napraforgók! De az emberi-virágszemek nézése mellett legalább ilyen fontos e virágok egy-egy gesztusa is. Mintha a 12 Napraforgó, Leonardo da Vinci Utolsó vacsorájának modern parafrázisa lenne, amelyen minden tanítvány a maga vérmérsékletének megfelelő módon reagál – „áriázik” –, amidőn Krisztus szavai felhangzanak: „Egy közületek elárul engem.” Az alábbi kollázson hozzárendeltem a Leonardo által megfestett apostolok híres gesztusait a virágokhoz, továbbá egy képet az emberi pupilláról.
Leonardo da Vinci: Utolsó vacsora; 1495–1498, Vincent van Gogh: 12 Napraforgó; 1888Emberi pupilla
Gauguin felismerte a 12 Napraforgó jelentőségét, és megörökítette, amint barátja lefesti őket. Van Gogh vastag ecsetvonásai mellett az ő képe lazúros simaságú, Van Gogh önkívületben látszik rajta. Ez már Van Gogh utolsó korszakának nyitánya volt, Gauguin viszont csak ezt követően utazott Tahitire, ahol Van Gogh halála után többször visszatért ehhez a motívumhoz, felidézve a tragédiával végződő szomorú arles-i emlékeket. Gauguin napraforgói inkább szuggesztívek, semmint expresszívek, és annál sikerültebbek, minél jobban képesek eltávolodni Van Goghéitól. A háttér és a váza olykor érdekesebb lehet rajtuk a virágoknál: a lenti képen a démonszerű figurák tekintete még a vázában lévő nagy virágszemeknél is sejtelmesebb. Gauguin csendélete a dél-amerikai inka indiánok napimádatával mutat távoli rokonságot, mivel Gauguin Peruban töltötte gyermekkorát, bizonyára innen ered későbbi vonzalma a „primitív” művészetekhez, és valószínűleg a lenti képen szereplő virágvázát is az indián kerámiaművészet inspirálta. – Ez Gauguin, nem Van Gogh.
