El Greco rendszerint holtsápadt figurákat festett, ám ezek az elliptikusan elnyújtott alakok lángnyelvek gyanánt lobognak a vallási révülettől, míg Van Gogh élénk és nyers színeket használt és főként a vonalrajz terén alkotott maradandót. Képeik páratlan érzelmi erővel hatnak mindenkire.
El Greco: Spanyol nemes, 1580Jelentős különbség, hogy El Greco többnyire befolyásos személyek – királyok, főpapok, arisztokraták – arcképét festette meg, Van Goghot pedig főként a hétköznapi emberek, sőt a társadalom perifériáján tengődő kitaszítottak érdekelték. A „Görög” sohasem festett önarcképet és szinte semmit sem tudunk az életéről, a holland mester élete azonban gazdagon dokumentált, és számos önarcképén kívül portréját Gauguin és Toulouse-Lautrec is vászonra vitte. El Greco híres „hidalgójából” annyi hit és nemesség árad, amennyi emberileg csak elképzelhető. Harcosabb, mint Raffaello idealizált karakterei, és nélkülöz minden olyan emberi gyarlóságot, melyekkel Tiziano és Velázquez ruházta fel a modelljeit. Mintha egy korabeli Don Quijotét látnánk, aki most készül megküzdeni a szélmalmokkal. Mellette Dr. Gachet képe – aki nem más, mint a Van Goghot is kezelő homeopata orvos – olyan, mintha citromba harapott volna, szinte árad belőle a keserűség, amit a festő tengerkékszínű ecsetvonások zuhatagával érzékeltet. Fátyolos tekintetével már annyi emberi nyomorúságot látott, hogy mélabúját többé semmi sem képes tompítani. Ő kezelte azokat a XIX. századi betegeket, akik még harcba szálltak a szélmalmokkal.
El Greco: Pünkösd, 1596–1600Van Gogh nem rajzolt jól, mégis a vonalrajz egyik legnagyobb mestere lett, El Grecónak pedig sokak szerint látásproblémái voltak, ezért is festett elliptikusan elnyújtott alakokat. Ha szenvedett is a nagy spanyol festő a kancsalságtól, azt minden bizonnyal Isten adományának tekintette, és rendkívül kreatív módon használta fel, így például a Pünkösd című képen. A Tanítványok feje felett lebegő pünkösdi lángnyelvek tökéletes formai és tartalmi összhangot alkotnak a vallási révület hevében lángnyelvként lobogó figurákkal. Minden az ég felé kapaszkodik. Az expresszív hatás egyrészt az említett optikai torzítás eredménye, másrészt a színhasználaté: a ragyogó lepleken látható gyűrődések és barázdák hozzák létre e „lángnyelveket”.
Egyik leghíresebb képe, a Ciprusok a napfogyatkozás árnyékában két hatalmas ciprusfát jelenít meg. A ciprusok a halál klasszikus jelképei, ám Van Gogh képein egyiptomi obeliszkekként egyfajta spirituális kapcsolatot teremtenek az égi és a földi szférák között, amit a festő sajátos ecsetkezelése tölt meg kozmikus tartalommal: a vonalkázásból fakadó áramlás ugyanis mindent áthat: utat és Tejutat is. Az emberi világ szinte teljesen jelentéktelen szereplője ennek a kozmikus történetnek, a napfogyatkozás pedig talán a festő hitfogyatkozását vagy világ- és istenhiányát jelképezi. A ciprusfa akár Van Gogh „lángnyelve” is lehetne.
Derűs és borongós tájképeket egyaránt festett Van Gogh, néhány vásznán pedig az éjszakai festészet lehetőségeit tanulmányozta. El Greco mindössze egyetlen tájképet festett, egy komor tájképet Toledóról, amelyet érdemes lehet Van Gogh képével, a Csillagos éjjel összevetni. Nem feltétlenül éjszakai tájkép a Csillagos éj, inkább kozmikus dráma: talán egy nap- vagy holdfogyatkozás, s az égbolt távolabbi részén további tizenegy csillag jelenik meg, melyek közül jól azonosítható az Esthajnalcsillag és a Göncölszekér. A 12+1 égitest – mint a „12 napraforgó” – bizonyára bibliai utalás a 12 Tanítványra, a napfogyatkozás pedig talán a Tanítványok megfogyatkozását ábrázolja, azt a pillanatot, amikor az eltávozó Júdás holdsarlóként takarja el Krisztust, a napkorongot. A központi örvénylés egyaránt lehet a Tejút vagy Krisztus halotti leple, a templomtorony pedig talán a lándzsa hegye, amely Krisztus szívébe hatol.
