Első benyomásom a galériába lépve az, hogy egészen más ez az anyag, mint amit általában Drozik Orshihoz kapcsolok a fejemben. Elsőre, a neve hallatán nekem azok a fotói ugranak be, amelyek rámutatnak, hogy a patriakális társadalomban a női test a férfitekintet által megalkotott konstrukció, amelyet sosem tudunk függetlenül és önmagában látni és értékelni. Azután minél több időt töltök a térben, annál egyre egyértelműbb lesz, hogy tulajdonképpen Drozdik Orshit már e korai munkáiban is ugyanaz, mégpedig a (női/saját) test társadalmi, lélektani és természettudományos vizsgálata foglalkoztatta. Ahogyan ő maga is megfogalmazta: „Munkáim a testről, az anyagról, az élő és a gondolkodó anyagról szervesen kapcsolódnak egymáshoz és az életemhez.”
 
 
A művész e korai alkotásainak főszereplője szintén a saját lénye, teste és élete, amelyhez biológiai, természettudományos érdeklődéssel közelít. A kiállítás fő eleme a Biológiai metaforák: Paraván I. installációsorozat, amely a test művészi és tudományos reprezentációját analizálja. A hárompaneles, összecsukható installáció mindkét oldalán triptichonként 3-3 olajfestmény látható, amelyek rámutatnak arra, hogy a saját testünkkel kapcsolatos gondolatainkat és érzéseinket nem mi alkotjuk meg, hiszen azok sosem függetlenek az aktuális tudományos diskurzusoktól. Az önmagunkról alkotott tudásunk nem saját magunkból ered, hanem mindig befolyásolják a patriarkális törvények, az önképünket folytonosan árnyalják, felülírják és t tudományos ismereteink konstruálják meg.
 
 
A paraván két oldalán egy-egy, triptichonként is értelmezhető képtábla szerepel. A galéria tere felé néző vásznakon érzéki, festői módon ábrázolt belső szerveket látunk, míg az utcai oldalon fekete alapon, rajzosan megfogalmazott kompozíciókat, amelyeken sejtek és DNS-ek képei tűnnek fel. E hat művel azt ábrázolja, hogy tudományos ismereteink képlékenyek és folytonos változásban vannak, a diskurzus nem stabil és nem állandó, éppen ezért nem alkalmas az énkép megkonstruálására.
 
 
A paraván maga szimbolikus jelentéssel is bír, hiszen megidézi a női hálószobákban elhelyezett válaszfalakat, amelyek a magánszférát biztosították az öltözködéshez. A paraván mögött szabad a mezítelenség, a kíváncsi tekintetek elől elrejtve önmagunk lehetünk, a saját testünkkel kapcsolatos gondolataink és érzéseink függetlenek a hatalmi rendszerektől, azonban mögüle előlépve viselkednünk kell, mert akkor a testünk már egy konstrukció, amelyet a társadalmi törvények és diskurzusok határoznak meg.
 
 
A kiállítás anyagában különösen izgalmas a galéria belső falára magasan elhelyezett Biológiai metaforák: Önarcképek Jan van Neck után című festmény, amely Jan van Neck Anatomy lesson képének parafrázisa. Az eredeti holland alkotást az amszterdami sebészek céhe rendelte meg a festőtől, hogy ezzel reklámozzák tevékenységüket. Patriarkális orvosi tekintélyeket látunk egy boncasztal felett, a tudomány képviselőit, akik a mindenható tudás birtokosaiként jelennek meg. Drozdik Orshi festményén üzletemberként ábrázolja ezeket a figurákat, akik a patriarkális hierarchia csúcsán helyezkednek el. Az alakok arca azonban a művész saját képmásai, ami újabb csavart ad az egész kompozíciónak. Az alkotó tulajdonképpen ezzel a gesztussal a patriarkális diskurzusok igazságának és valóságának feminista kritikáját adja. Rámutat arra, hogy a tudományos vagy művészeti diskurzus megalkotói szintén a férfiak, és ebben a narratívában egy nő aligha találhatja meg a helyét és a szerepét. Ugyanakkor e gesztussal, valamint a festmény elé applikált menyasszonyi fátyollal közli a szándékát, és belehelyezi saját magát is ebbe a diskurzusba.
 
 
A kiállításon egymástól egészen távol installált Az Én manufakturálása: Agyak tűsarkon című bronzszobrok állítása is hasonló. E munkák arról beszélnek, hogy a patriarkális rendszerekben a nőkre úgy tekintenek, mint akik a cipőjükben hordják az eszüket, akik nem elég okosak ahhoz, hogy tudományos vagy művészeti kérdésekkel foglalkozzanak, és épp elegendő, ha pusztán szépek vagy csinosan öltözöttek.

A galéria szemben levő falán szereplő Biológiai metaforák: Vénák és Hallósejtek (1983‒1984) diptichon élénk sárgái és pirosai vonzzák a tekintetet. Izgalmas, hogy míg az egyik triptichon pasztózusan felvitt foltokból, az ecsetvonásokból építkezik, a másik oldalon a rajzosság dominál. E sárga-piros diptichon festői nyelve a korábbiaktól szintén egészen eltérő. Az érrendszert ábrázoló mű homogén hátterére lírai finomsággal kerültek fel a fehér vonalak, míg a hallósejtes kompozíció kevésbé kimunkált, az ecsetvonások rövidebbek, expresszívebbek. Ahogy a kiállítás sajtószövegében olvasható: Drozdik Orshi „az egy installációba foglalt sokféle festői stílus parafrázisainak halmozásával utal a festészet lehetőségeire és az egy személyben lakozó sokféle személyiség halmazára is”.  Amint maga az alkotó mondta 1983-ban: „Az egyén összegyűrt, megformálatlan személyiségek halmaza, a képzelet lehetőséget ad a kisimításukra. Ahogy az ember látens személyiségek összessége, úgy a festmény is stílusok sokaságát foglalhatja magába.”

 

Fotók: Bíró Dávid

 

Einspach Fine Art and Photography galéria (1054 Budapest, Hold utca 12.) Drozdik Orshi Festmények és rajzok a nyolcvanas évek elejéről című kiállítása május 31-ig látogatható.