Renoir porcelánfestőből lett elismert impresszionista festőművész, talán ezzel is magyarázható, hogy pályája elején rendkívül élénk, dekoratív képek kerültek ki a műhelyéből. Korai témái (látszólag) nem hatoltak különösebben mélyre, míg színvilágát rózsavízben áztatott rózsaszirmokhoz lehetne hasonlítani, ám egy hosszú római utazást követően felhagyott korábbi impresszionista stílusával és egyre „klasszikusabb” stílusban alkotott, témái azonban nem változtak: Renoir a szépség dicshimnuszát zengte egész életében, különös tekintettel a női test rubensi idomokat idéző, „nem euklideszi” formáira. Az itáliai tanulmányút után Rubens, Raffaello és Ingres lettek Renoir legfőbb fároszai. Valamennyiük „kézjegye” felismerhető „klasszikus” korszakának legfontosabb művén, A nagy fürdőzőkön, ám e kompozíció valódi mélysége csak Tiziano segítségével érthető meg. Mert mit is látunk a képen? Semmi egyebet, mint két félmeztelen női aktot a parton és egy szintén félmeztelen serdülő lányt a vízben. Renoir színei kevésbé harsányak impresszionista korszaka bármely képéhez viszonyítva, vonalrajza ugyanakkor sokkal pontosabb, precízebb, tisztább. Egyedül a víz őrzi impresszionista örökségét: szépen barázdált és nagyon finoman elmosódott; itt-ott lazán odavetett pöttyökből, pikkelyekből álló korai pointillista vonásokat is mutat – ezt már nem festhette volna meg Rubens vagy Raffaello –, emellett kiválóan harmonizál az emberi testek melegségével is, ám teljesen nem ellensúlyozza ki őket, így Renoir képe összeségében meleg hangvételű marad. E családias légkört erősíti, hogy a központi nőalak személyében Renoir feleségére ismerhetünk. És itt jön a képbe Tiziano…
A reneszánsz festmény, a Diana és Actaeon témája ugyanis szintén egy fürdőzés, ám itt a vadászat szűz istennője, Diana mártózik meg egy titkos erdei liget mélyén lévő csodálatos szökőkútban, csakhogy Actaeon, a fiatal vadászfiú vadászat közben véletlenül megpillantja fedetlen kebleit, amin a szűz Diana éktelen haragra gerjed és Actaeont vadászból prédává, szarvassá változtatja, hogy saját kutyái tépjék széjjel. Tiziano fürdőzése tehát tragédiába torkollik, és pontosan ezt a tragikus hangulatot oldja fel Renoir képe. A formai analógia egyértelmű: Diana istennő ugyanazzal a mozdulattal lendíti jobb lábát, mint a 9 óránál fekvő szépséges modell Renoir képén, és mindkét képen van valaki, aki sietve igyekszik őket lepellel eltakarni: Tiziano képén egy szerecsen szolgálólány, A nagy fürdőzőkön pedig Renoir felesége. Csakhogy Renoir képén egészen más forrásból táplálkozik az ijedelem: a szépséges modell csupán attól tart, hogy a vízben álló lányka egy kis jéghideg vízzel lefröcsköli. Renoir tehát bájos zsánerképpé alakítja a mitikus tragédiát.
Cezanne: A nagy fürdőzők, 1894–1905, olaj-vászon
Cezanne azonos címet viselő képe úgy fest Renoir vászna mellett, mintha egy másik bolygóról csöppent volna ide, hiszen nélkülöz minden szépséget, erotikát és melegséget. Rendkívül szemérmes ember lévén Cezanne sohasem festett aktot, híres tájképein pedig sehol sem látunk embereket, így A nagy fürdőzők olyan kulcsmű, amely valóságos manifesztumként hirdeti ki Cezanne sajátos panteizmusát, melynek értelmében a természet minden élő és élettelen eleme ugyanazon „építőkockákból” alakul ki. Képén keresztül tehát a Természet Templomába léphetünk be, amelynek „élő oszlopai” a képet keretező erdei fák, s melyben az említett formakultusz uralkodik: mintha aprócska legódarabkákból próbálnánk rekonstruálni a valóságot: az ég felhőit, a fák lombjait és a növényeket. Természetesen a női aktok is átesnek ezen a mutáción: olyanok, mint a félig kinagyolt márványtorzók, de mintha márvány helyett felhőből faragták volna őket. Nevük is van: a baloldali (3 óránál) robusztus, mozgó nőalak sokak szerint ugyanaz a Diana istennő, mint a fenti Tiziano-képen, a mellette álló női akt pedig egy görög kariatida, akinek teste teljesen össze van nőve a fával, hiszen az egyik „élő oszlopot” tartja a Természet Templomában! Cezanne csendéletei már megmutatták, hogyan csúsznak össze a síkok a térben, ám ezen a vásznon az idősíkok is egymásba folynak. A jobb oldali csoport öt nőből áll, akik legyezőszerűen vannak szétterítve a parton, mint a kéz ujjai. A különböző síkok is hasonló módon csúsznak egymásba, mint egy díszes legyező barázdái, így a hason fekvő lányok barna haja azonos képsíkba kerül a túlparton látható növényekkel és azok „termésének” tűnik. (Hasonló formai analógiát fedezhetünk fel e növényzet és a lányok feneke közt.) Maga a víztükör nem is jelenik meg a képen, vagy teljesen össze van olvadva az éggel, a 6 óránál heverő „kutyus” ellenben erősen emlékeztet egy pocsolyára. A legtöbb érdekességet azonban Diana istennő rejti, akinek minden testrésze más-más képsíkhoz kapcsolódik…
Végezetül kortárs képzőművészeink közül ezúttal Benkő Eszter Renoir-kollázsát emelem ki. A különféle síkok itt is egymásba csúsznak, ami rendkívüli mértékben kedvez a vágásokon és ragasztásokon alapuló kollázstechnikának. Egy régi, fekete-fehér, francia nyelvű divatmagazinból származó fürdőruhamodell – már a modernebb női szépségeszmény diabetikus ideájaként – arra figyelmeztet, hogy „mindig számíthatunk a természetre”. Csakhogy mivel változnak az idők és senki sem léphet kétszer ugyanabba a folyóba, így Benkő Eszter sem elégedett meg a kollázstechnikával, és durván belefestett a képbe. Lefestette Renoir szépséges modelljeit és fekete olajfoltokkal szennyezte be a vizet. Nem csupán egy környezetszennyezés elleni újabb propagandát látunk: a kollázstechnika lényege az újrahasznosítás, ami így a környezetbarát megoldások lehetőségére hívja fel figyelmünket.
