Kiállítás szavunk angol/latin megfelelője (exhibere) is megmutatást, bemutatást jelent. Benkő Barnabás képei azonban legalább annyira szólnak az elrejtésről, mint a megmutatásról.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy leginkább az elrejtést akarják megmutatni. Az elrejtés, a titok transzparens társadalmunkból lassan kiveszni látszik. Napjainkat átszövik a jelen idejű tudósítások életünk legszebbnek vélt vagy legideálisabbá tett pillanatairól. Megkonstruált képeink megrendezett látszatvalóságot hoznak létre, amely mások számára azonban valóságként reprezentálódik. Mindez visszahat személyes valóságunkra, és észrevétlenül színpaddá változtatja életünk egyes részeit. Életünk instant képei jelen időben születnek, válnak láthatóvá és enyésznek el a feledésben még ugyanabban a pillanatban. A legtöbb kép – legyen az fotó, festmény vagy számítógépes grafika – nem a kontempláció, a szemlélődés vagy a ráismerés tapasztalatát kínálja, hanem a virtuális térben felvillanó, vizuális ingerként bevitt információvá, egyfajta retinális stimulációvá laposodik. Legtöbbjük az exhibicionizmusunkat szolgálja, vagy éppen gerjeszti.
Ebben a közegben a festmény, ha lehet még nehezebb helyzetbe kerül, mint az ezt megelőző időszakban, amikor a fotográfiáé volt a főszerep. Nem csoda hát, hogy a közelmúlt festészetében megfigyelhető nemcsak a téma elrejtésének szándéka, hanem az elrejtés és a meg-nem-mutatás tematizálása is. Több művész alkotói programjában játszik egyre fontosabb szerepet az eltakarás, az elrejtés és a titok vizuális megjelenítése. Gondolhatunk Nagy Zsófia egymást feltáró és eltakaró geometrikus nyílásaira, melyek a kalandozó tekintetet a kép mélysége felé vonzzák, Bodolóczki Linda virtuális tereit takaró fröccsenéseire, vagy Balogh Kristóf József be nem fejezett, visszakapart, eltakart figuráira. Ehhez hasonlóan Benkő Barnabás képeinek is egyik legfontosabb motívuma az elrejtés, az eltakarás, a meg-nem-mutatás gesztusa, inspirációs forrása pedig a klasszikus értelemben vett street art.
A párhuzamos sávokkal tagolt képfelület több egymást fedő, eltakaró rétegből épül fel, amelyek eltérő mélységek illúzióját keltik, oly módon, mintha az eredeti látványt később egy újabb réteggel fedték volna le, így az alatta lévő már csak részben hozzáférhető. A háttérből előbukkanó vad ecset- és spraynyomok a térrel együtt az idő dimenziója felé is megnyitják az értelmezés tartományát; a múlt eseményeinek vizuális nyomait mintha nem is egy, hanem számos ismeretlen kéz festette volna, más-más időben egymásra rakódó rétegeket képezve a felületen. A látványnak ez az aspektusa a szétfújt gyárkerítések, külvárosi, málló betonfalak és foszlott vakolatú tűzfalakon megjelenő tagek, gesztusok, graffitik egymással konkuráló látványát hitelesen idézi. Ebben a vizuális kavalkádban tesz némi rendet az a párhuzamos sávokból épülő rács, amely egyfelől elválik az alatta rejlő rétegtől, másfelől azonban színében és felvett mintáiban mégiscsak szerves részévé válik a látványnak; beépül a kép eredeti, geszturális rendszerébe.
Azonban Benkő festményei nemcsak a street art vizuális világából táplálkoznak. Több szálon kapcsolódnak az absztrakt expresszionizmus és azon belül is a gesztusfestészet, valamint a colour filed painting észak-amerikai és európai hagyományához. Egyetemi évei alatt Benkő a táj organikus absztrakciójából kiindulva jut el a tejesen absztrakt vásznakig, amelyeken azonban a párhuzamos ecsetvonások érzéki nyomai már sokkal inkább emlékeztetnek Hans Hartung minimalista gesztusaira, vagy Barnett Newman vertikális hasadásként felragyogó zipjeire, mint a természet organikus formáira. Ezt az irányzatot fejleszti tovább ennek a kiállításnak a képein is.
A festményeken a vizuális nyomhagyás urbánus jelei, a tagek, a kalligráfia posztmodern megfelelőiként értelmeződnek és válnak Benkő gesztusfestészetének alapmotívumává. Ilyen értelemben igaz lehet az az állítás, hogy képeinek inspirációs forrása továbbra is a táj. Ez a táj azonban nem a természet, hanem a nagyváros egy-egy rejtett szelete: az uniformizált, épített környezet sivárságára adott emberi válasz nyomán született urbánus falfestmény, amely az üres felületeket színnel és egyedi karakterrel ruházza fel; a város közösségi művészete. Mindez azonban indirekt módon jelenik meg, vertikális vagy horizontális sávokból szerkesztett, szabályos rács tagolásától ritmizálva. A sávok és a geszturális jelek áthatásából születő látvány a szőttesek világát idézi, azzal a különbséggel, hogy esetükben a síkszerűséget a mélység illúziója váltja fel. A szabályosan ismétlődő sávokon és térközökön átívelő, olykor elmosódó, máskor éles kontúrral rendelkező gesztusok a közelség és a távolság váltakozó illúziójával a ritmikus mozgás hatását keltik. Újabb festményein a képsík szélén kontúrok nélküli színmező keretezi a gesztusok szőttesét, ami az egész látványt imaginárius, meghatározhatatlan, lebegő térbe helyezi, amely leginkább Mark Rothko, illetve a color field painting testetlen színeit idézi meg. Mindeközben a hibák, a megfolyások, az öregített, koptatott felületek az elmúlás érzetét közvetítik.
Megismerésünk, befogadásunk korlátaival is szembesülünk Benkő festményeit nézve, hiszen a kép számos részlete soha nem nyilvánul meg a számunkra, az agyunk mégis kiegészíti a látottakat, gondolatban befejezve az eltakart részeket. Mint mikor egy rolettán vagy zsaluzián keresztül nézzük a világ jelenségeit. Ám hiába pásztázzuk végig a festmény felületét újra és újra, a teljes látványra vonatkozó előzetes feltevéseink rendre megbuknak; a festmény a szemünk és az agyunk összjátékát összezavarva az érzékelés hagyományos kategóriáit dekonstruálja. Hangulatunktól, nézőpontunktól és a fényviszonyoktól függően minden alkalommal más és más látvány tárul elénk. Így a festmény megismerhetetlen, titokzatos felületté változik, amely csak a rászánt idővel születik meg a befogadó elméjében újra és újra. Művei kontemplációs objektumként eleve kizárják az instant befogadás lehetőségét, s így szembe mennek a mennyiségi képfogyasztás egyre jobban terjedő gyakorlatával.
Benkő Barnabás Behind the Scenes című kiállítása 2022. szeptember 8-ig tekinthető meg a Barabás Villában (1122 Budapest, Városmajor utca 44.)
