Aki az emberi arc titkát a portréban meg akarja fejteni, annak szembesülnie kell az emberi „kifejezéskészletek” teljességével. A belső képzetektől és gondolatoktól az embert meghosszabbító eljárásokig (rajz, festészet, fotó, film, digitalizáció stb.) és eszközökig (ceruza, ecset, kamera, komputerprogramok stb). Szembesülnie kell a nyelv, a vizualizáció, a logikai, az asszociatív és intuitív gondolkodással éppúgy, mint azokkal a technológiákkal, eljárásokkal és interfészekkel, amelyeket az ember talált fel önmaga kivetítésével és pontosabbá tételének vágyával, hogy a világot és a másik embert felfedezze, elképzelje, ábrázolja és megragadja, de elsősorban, hogy láthatóvá tegye.
A portré mögött az emberi arc egyben „idő-felület” is, amelyen a jelen tükröződik. Ám az arcon a jelen átnyúlik az elmúltba és az eljövendőbe. Arcunk annak a manifesztuma, hogy kik vagyunk, miként jutottunk idáig és hogyan tovább. A portré elsősorban az jelenti, hogy milyenek látja a képalkotó az adott világot, hogy benne, mint elgondolásában önmagát újrateremtse. A festett, fényképezett vagy bármilyen úton előállított arc képe mögött, nemcsak egy másik arc, hanem arcok sorozata, sőt világok arcai állnak. Ezek a képek, mint „jelentés-nyúlványok” a legtávolabbi időkig vezetnek, sőt mint metaforikus „anyag-nyúlványok” lebomlanak a jelentések mélyebb, öntudatlan szintjeire és egyben hozzátapadnak konkrét látványgalaxisaink anyagához. Az arc az emberi képzelet univerzális anyaga és formája. Az arc a tények és a képzelet konvergenciája által határtalan. Az arc más akar lenni a testnél. Ki akar lépni a test kötöttségeiből. Szinte felrobbantja a látható és láthatatlan világot elválasztó ismeretlent. A törmelékből pedig képzeletünk új világokat épít.
Milorad Krstić női arcképei mögött a képzeletbeli és a művészetek által konkrétan létrehozott NőKépÓceánok nyílt terei keletkeznek, egyesülnek és hullámzanak. „Az utóbbi időben több rajzot készítettem, melyek kizárólag női arcokat ábrázolnak. Elnevezéseik szinte önmaguktól keletkeztek. Ferrari nő, a Vízöntő nő, Ophelia, Jenny, a kalóz (à la Brecht), Ausztriai Johanna, Else Lasker-Schüler, az elrabolt nő” – mondja Krstić. Milorad NőKép-portréi egyszerre nyelik el és sugározzák vissza az emberi portré régmúltját, és villantják fel jövőjét.
Ha a látás tapasztalat és alkalmazkodás kérdése, akkor, amit Milorad a képalkotó reprezentációkkal szembeállít, az nem a csupasz valóság, hanem a reprezentációs rendszerekbe már korábban beköltözött világ. Az „arc tapasztalata”, az arc felismerésének eseménye az, amikor az ember leválik a természetről, hogy teljes lényével és cselekedeteivel elnyelje, megsokszorozza a világot. A Milorad-féle arc története az evolúció mélységeiben kezdődik és talán az exponenciális technológiák feketedobozában ér véget.
A konkrétat a képzeletbelivel összekötő vizuális szörfözést Krstić személyesen és játékosan, a jelentéseket önkéntelenül elnyelő és újrateremtő alkotói módszerével valósítja meg. „Paul Klee szerint a vonal igazából egy pont, ami sétálni indul. Amikor rajzolok, az én pontom mindig kalandra vágyik, amelynek még nincs iránya, neve, de mire vége az expedíciónak, szinte észrevétlenül, mint tejszín a tejen, létrejön a jelentés.”
