A Petőfi-dagerrotípia történetében sok a bizonytalanság: ki és hol készítette, mikor, hol rejtőzött évtizedekig, szakszerűen tárolták, restaurálták-e, mennyi maradt meg az eredeti felvételből és mi a későbbi, esetleg idealizált kiegészítés? Lehetne folytatni a kérdések sorolását, de szerencsére az soha nem kérdőjeleződött meg, hogy Petőfi arcképe van a lemezen. 

 

Mi is az a dagerrotípia?

A dagerrotípia az egyik első, gyakorlatban is használt fényképészeti eljárás. Louis-Jacques-Mandé Daguerre 1837-re fejlesztette ki a végleges eljárást, amelyet két évvel később, 1839-ben saját nevén levédetett. A francia állam a világnak ajándékozta, cserébe Daguerre életjáradékot kapott, de előtte még szabadalmaztatta Angliában és Walesben, mindenütt máshol ingyen használhatták, így nálunk is. Európában az 1850-es évek közepéig volt általános használatban, Amerikában nagyjából tíz évvel tovább.

Az eljárás során ezüstözött rézlemezen, jódgőz segítségével fényérzékeny ezüstjodidréteget alakítottak ki. A lemezt belehelyezték a kamerába, ahol viszonylag hosszú expozíció során az ezüstjodid a fény hatására bomlásnak indult, és ezeken a helyeken fémezüst keletkezett. Az előhívásnál higanygőzzel hívták elő a képet. A kész lemez sérülékeny, a levegőben lévő gázok hatására oxidálódik, ezért légmentesen körülragasztva, üveg és kartonlap közé foglalták, egyfajta speciális védőcsomagolásba, ami a gyakorlatban általában díszes védőcsomagolást jelentett, így adták át a képet megrendelőjének – foglalja össze az eljárás lényegét Flesch Bálint, aki fotóművészi alkotómunkája mellett műtárgyfényképészként dolgozott a Petőfi Irodalmi Múzeumban, így közvetlen közelről láthatta a Petőfi-dagerrotípia állagmegóvását, és ő volt az, aki egyszer csak rájött, ki is lehetett a készítője. De ne szaladjunk előre, erről később lesz szó.

A dagerrotípia legelterjedtebb alkalmazási formája a portrékészítés volt. A negyvenes évek közepére, amikor Petőfiről is készülhetett a ma ismert portré, gyorsabb, megbízhatóbb, olcsóbb és ennek köszönhetően egyre népszerűbb lett a dagerrotípiakészítés. 

Egressy Gábor, dagerrotípia, 1845

 

Hogyan került Magyarországra az eljárás?

Gyorsan megérkezett hozzánk a híre, Vörösmarty és Bajza lapja, az Athenaeum közölte róla az első ismertetést, 1837 februárjában. A párizsi osztrák nagykövet, Apponyi Antal pedig hazahozta a császárnak és Metternichnek küldött egy-egy képet, a közvetítésért ő is kapott egy dedikált dagot, amelyet ma a Közlekedési és Műszaki Múzeum őriz. A magyarokat hamar érdekelni kezdte a dagerrotípia készítése, 1840-ben Zimmermann Jakab piarista pap németből lefordította az eljárás leírását, többen pedig Párizsban, Daguerre tanfolyamain tanulták meg a módszert. Mivel a dagerrotípiát – megóvandó az oxidálódástól – mindig védőcsomagolásba helyezték, az aranyművesek és ötvösök is elsajátították az eljárást, majd saját díszdobozaikban – mint egy ékszert – árulták. 

Petőfi Sándor

 

Petőfi viszonya a dagerrotípiához

Erről a kérdésről csupán feltételezéseink lehetnek – ezt már E. Csorba Csilla fejti ki nekünk. Sok éndokumentum maradt fenn a költőtől és feleségétől, Szendrey Júliától, de dagerrotípiakészítésről egyiküknél sem esik szó.

A dagerrotípiát még nem tudták retusálni, mint később a fotókat, így az ábrázolt kénytelen volt szembesülni a valósággal, ami sokak számára sokkoló lehetett az idealizált litográfiák, metszetek, festmények után. A meghökkenés valószínűleg kettős volt: az idealizálás hiánya mellett az élethűség azt a szokatlan érzetet is keltette, mintha az ábrázolt személy szembejönne – miközben a dagerrotípia nyilvánosságra kerülésének idején Petőfi már húsz éve halott volt. Ráadásul a szabadságharcot követő megtorlás és önkényuralom éveiben büntetendő cselekmény volt az 1848-as események szereplőinek képét birtokolni.
E. Csorba Csilla szerint nem véletlen, hogy az 1867-es kiegyezés után került elő, addig valószínűleg rejtegették.

Ismerjük Petőfi személyiségét, tudjuk, mennyire elvarázsolták a technikai felfedezések. A dagerrotípia a kor egyik nagy újdonsága volt, és Petőfi nyitott szemléletébe nagyon is belefért, hogy az újonnan felfedezett képábrázolási módszerrel örökíttesse meg magát. Ráadásul jellemző volt rá mindaz, amit ma énmárkaépítésnek hívunk, sokat tett saját imázsa népszerűsítéséért, erősítéséért, ennek a folyamatnak jól meghatározható állomásait ismeri az irodalomtörténet. Az öltözködése is többször átalakult, mire eljutott az általunk ismert, egyszerű fekete atillához, kihajtott inggallérral. Amikor a népköltő szerepét próbálgatta, Csokonaira és Gvadányira emlékeztető népies ruhákban járt. Kacagányban, színes csizmában, bő nadrágban, strucctollas süveggel a fején sétált a Váci utcában. Mindez azért érdekes a dagerrotípia szempontjából – ahogyan E. Csorba Csilla művészettörténész-fotótörténész, a Petőfi Irodalmi Múzeum egykori főigazgatója rámutat –, mert segíthet a felvétel időpontjának meghatározásában. A költő öltözködési stílusai mellett a hajviseletének, arcszőrzetének változásai is orientálták a kutatókat. Petőfi hol szakállt növesztett, hol levágatta, számít, hogy ezen a felvételen serkenő bajsza és dús, felálló, sűrű haja van, és nyakkendőt, felálló gallérú mentét visel.

Petőfi Sándor, daguerrotip a Koszorú 1879. 1. számában, Klösz György átdolgozása

 

Mennyire vág egybe a többi Petőfi-ábrázolással a dagerrotípia?

Petőfiről három Barabás Miklós-rajz készült, különböző életszakaszokban. Unokatestvére, Orlai Petrich Soma is több festményen megörökítette. Megfestette még Jókai 1842-ben, és Mezei József kisebb méretben, amelyet feltehetőleg Szendrey Júliának készíttetett Petőfi. Ez a néhány önálló ábrázolás létezik, a többi általában a dagerrotípiát vette alapul. 1909-ben nyílt meg a Petőfi Ház, ahová Benczúr Gyula már ebben a pózban készített reprezentatív portrét a költőről.

Klösz György átdolgozása

 

Mikor és milyen állapotban került elő a dagerrotípia?

A kép az 1868-ban elhunyt Szendrey Júlia hagyatékából került a fiához. Petőfi Zoltán korai halála után közeli barátja, dr. Beliczay Imre orvos örökölte, s ő már kereste a módját, miként tegye közkinccsé azt. 1869-ben, Petőfi halálának évfordulóján jelent meg egy fametszet a Vasárnapi Újságban, amely a dagerrotípia alapján készült.

Már előkerülése pillanatában elhalványodott, rendkívül rossz állapotban volt a dagerrotípia. Többen munkálkodtak megmentésén. Székely Bertalan és Jankó János lerajzolta, Klösz György fotót készített róla, amelyet miután megjelent a Koszorú című lapban, országszerte terjeszteni kezdett, s szépen profitált is belőle.

1948-ban, a szabadságharc százéves évfordulójára készülve jutott eszébe a Nemzeti Múzeum művészettörténészének, Rózsa Györgynek, hátha a Beliczay családnál megmaradt a dagerrotípia. Állítólag a telefonkönyvből hívogatta végig a Beliczayakat, amíg rá nem talált arra a bizonyos Beliczay családra. Egy ládában, a padláson, különböző dokumentumok között lelték meg az eredetit, valamint egy – azóta eltűnt – XIX. századi reprodukciót. Repedt üveggel pihent abban a ládában. Az ezüstkanál is megfeketedik a levegőn, a dagerrotípiával ugyanez történik, ha levegő éri. A képen átlósan húzódó fekete csík utalt arra, hogy egy repedés keletkezett az üvegen, s ott indult el az oxidációs folyamat.

Petőfi Sándor, daguerrotipia

 

A restaurálás

1953-ban a Nemzeti Múzeum Escher Károly fotográfust kérte fel a restaurálásra. A biztonság kedvéért a Nemzeti Múzeum fényképtárából kiválasztottak három, szinte teljesen elfeketedett, oxidálódott dagerrotípiát, hogy azokon kísérletezzen. Escher láthatóvá tudta tenni Kossuth, Bem és egy 48-as honvéd képét, ezzel meggyőzte a szakembereket, hogy rábízhatják a Petőfi-dagerrotípiát. 1954-ben a Petőfi Társaság anyagára támaszkodva létrejött a Petőfi Irodalmi Múzeum, és idekerült a dagerrotípia.

Escher nem tudhatta, hogy súlyosan károsítja a képet a ciánkális oldattal való kezelés. Százéves újságokból szerezte a receptet, és az oxidáción kívül a képi információ egy részét is lepucolta, főként Petőfi arcának árnyékos részén. Viszont fotográfusként minden egyes fázist lefényképezett, a restaurálás egész folyamatát dokumentálta. 1955-ben a Művelt Népben publikált fényképekkel illusztrált tárgyszerű cikket a beavatkozásról, előtte/utána állapotfelvételekkel. 

 

Ki lehetett a Petőfi-dagerrotípia készítője?

Számos legenda született arról, ki készíthette a dagerrotípiát. A fényképészek közül Marastoni Jakab nevét emlegették sokan, de a legnépszerűbb elmélet Strelisky Lipót aranyművesből lett korai magyar dagerrotipistának tulajdonította. Ennek az alapja Jókai visszaemlékezése, aki még egy csoportképet is emleget ugyanebből a műteremből. A Strelisky-leszármazottak az 1920-as években azt állították, hogy Petőfi egyenesen a Múzeumkertből érkezett a fényképezésre, véleményüket azonban árnyalja az a tény, hogy a kutatások szerint Petőfi március 15-én nem mondott beszédet a Múzeumkertben. Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész és Flesch Bálint egymástól függetlenül ugyanarra a megállapításra jutottak.

Flesch Bálint talált rá a színész Egressy Gábor dagerrotípiáira, aki 1843–1844-ben párizsi tanulmányútján sajátíthatta el a dagerrotípiakészítést, és hazatérve fényképezte színésztársait. Valószínűleg ő készítette a Petőfi-dagerrotípiát is. Flesch szerint ennek a legerősebb bizonyítéka, hogy az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő két Egressy-önarcképnek a lemeze ugyanolyan méretű és gyártmányú, mint amilyen a Petőfi-dagerrotípiáé, ugyanaz a francia ötvösjel található mindegyikben, és a szabvány lemezméret ugyanúgy van egy kicsit megszabva, tehát valószínűleg ugyanabba a kamerába helyezték be. Végül, a két Egressy-önarcképet összehasonlítva a Petőfi-portréval perdöntő lehet, hogy mindhárom képen oldalt, a szék támlájára támaszkodik a kép alanya. A modell rögzítésére különböző, e célra szerkesztett támaszokat használtak, hogy mozdulatlan tudjon maradni az expozíciós idő alatt. Továbbá, hogy Egressy Gábor Ákos fia két helyen is említi visszaemlékezéseiben apja dagerrotipizálását, és azt is, hogy Petőfit is fényképezte.

 

Milyen állapotban van most a dagerrotípia?

Minden korábbinál biztonságosabb konzerváló csomagolásban pihen, amelyet Ormos József, a Magyar Nemzeti Múzeum egykori fotórestaurátora készített neki, és amit lehet, megtesznek a múzeum munkatársai azért, hogy ne tűnjön el Petőfi arcmása.

 

A szerző művészeti író