Random, vagyis előre megjósolhatatlan módon, véletlenszerűen, ugyanolyan eséllyel, váratlanul, meglepően, esetlegesen, véletlen egybeesés (koincidencia) útján… Nincs egyetlen definíciónk arra, mit jelent a véletlen a művészetben. A random jelleg adódhat abból is, hogy a dolgok látszólag nincsenek egymással kapcsolatban (akauzalitás). Vagy talán a mintától való eltérés gyakorol jelentősebb hatást a nézőre (a kiállítás falszövege a vacsora sémától való eltérésre, az első közös étkezés jellegére helyezte a hangsúlyt).

 

Az #elsovacsora megnyitóján két színész, mint a vacsora két szereplője, egy fehér abrosszal leterített asztalra különböző rendben, formában, egészben vagy egy adott pillanatban éppen törötten helyezte el a színes héjú beton kenyérszeleteket (részben improvizatív módon). A kenyérszeletek felszínére gravírozva, első látásra talán jelentéktelen szavak tűntek fel (többek között persze, ugye, valóban, dehogy, nem, vajon, akár, esetleg, kétségkívül). A performansz során mindezek a fogalmak jelentéssel, érzelmekkel telítődtek; a két szereplő és a vacsoravendégek (a látogatók) közötti párbeszéd alapvető nyelvezetévé váltak.

 

Fontos szerepet játszott a véletlen és a véletlenek következménye a falakra tűzött szalvéták szövegének megalkotási folyamatában is. Ne felejtsük el, hogy a szalvétákon hagyott nyomok jelentős részben véletlenszerűek! Ennek jegyében Szabó Károly tömör kiállítási koncepciójának alapegységeit (például terített asztal, hiányzó székek, hiányzó vendégek, hiányzó evőeszközök, színes kenyérhéjak, első, vacsora, kenyér, beton és a szeleteken lévő fogalmakat) randomizált sorrendek alapján ChatGPT segítségével történetekké alakítottuk. Eredményként, olykor egészen költői, teljesen eltérő érzelmi állapotokat felidéző narratívákat kaptunk.

 

Az első vacsora csendben telik el a megterített asztalnál. Bizonytalanság lebeg a levegőben, miközben az ehetetlen kenyér csak díszítésként szolgál a tányérokon. Evőeszközök nélkül, székek nélkül állunk egymással szemben, és próbáljuk elviselni egymást – egymás társaságát ebben a furcsa helyzetben. De talán éppen a kihívásokban rejlő lehetőségek vezetnek végül a megoldáshoz. 

 

Keverek mindenféle színt és ízt, de az eredmény mindig ugyanaz: megvalósíthatatlan. Betonfalak között érzem magam. De talán, ha beleharapok a kenyerembe, akkor a bizonytalanság felszínre hozza az igazságot. Vajon mi az, ami tényleg fontos? Kétségkívül az emberi kapcsolatok és az örömforrások. És talán egy kis optimizmus is. Néha elég egy kis színes festék és egy darab friss kenyér, hogy újra hinni tudjak a szép dolgokban.

  

Egyes dadaista szerzők (például Tristan Tzara) magazinokból, újságokból kivágott szavak véletlenszerű összeillesztésével alkottak verseket, míg a szürrealista körök tagjai (például Hans Arp és André Breton) asszociációs gyakorlatokat végeztek és az automatikus írással kísérleteztek. A véletlent mint módszert, a land art alkotók, a COBRA csoport, a lírikus, valamint az amerikai expresszionista alkotók (a dripping/ csepegtetés festészeti gyakorlata) egy része is művészeti praxisa alaptételévé tette, csak hogy néhány jól ismert példát említsünk. A véletlen azonban nemcsak az alkotás folyamatában, hanem a befogadás során is szerepet játszhat.

 

Erre épül Christian Marclay Az óra című huszonnégy órás videómunkája (2010), amelyet valószínűleg egyetlen kiállításlátogató sem néz végig, de bekapcsolódik és folyton olyan filmjelenetekkel szembesül, amelyek az időt mutatják, történetesen a jelenkori, valós időt. A néző számára talán felkavarólag ható vagy zavaróan redukált tartalom jelenik meg. Egy napon át telik az idő, de nem történik semmi. A valóság megkettőződni látszik, miközben folyton nézzük az időt, ami fölött lassan elveszítjük a hatalmunkat.  

   

Szabó Károly munkáin, a kenyérszeleteken megjelenő szűkszavúság, napjaink limitált karakterei, (hash)tagjei és befejezetlen mondatai, valamint az ezekben rejlő bizonytalanság és félreértések a jelenkori kommunikáció állandó jellemzőivé váltak. Annak ellenére, hogy a mi generációnk (legalábbis a harminc év feletti korosztály) nem ebbe született, ideje elsajátítani az új nyelvet, megtanulni figyelni, naplózni a koincidenciákat és az egybeesések alapján új mintákat teremteni, hogy újra beszélgetni tudjunk. Vajon van-e merszünk megpróbálni? Persze úgysem megy elsőre. Bár a törött kenyérszelet darabjai esetleg összeilleszthetők. Ugye!? Kétségkívül.    

 

Fotók: Nagy Zopán 

 

A megelőlegezett bizalmatlanság performansz itt érhető el: