A Sárga Háznak hívott épületben élt, amelynek falai rikító aranysárgák voltak, így egyfajta „spirituális erőtér” oltalmazta. Az életerőt sugárzó házikó lakójaként Vincent napjai békésen teltek, ám a nagy fordulatot Paul Gauguin felbukkanása jelentette, aki egy rövid időre önkéntes lakótársául szegődött a Sárga Házban. Bár a két festő temperamentuma meglehetősen eltért, szakmai kapcsolatuk eleinte felhőtlen volt, egymással versengve dolgoztak olyan érdekes témákon, mint az Éjszakai kávéház. Gauguin főként Vincent napraforgós csendéleteit kedvelte, amelyek vendégszobája falait díszítették. Meg is festette lakótársát, amint rendkívül átszellemült állapotban éppen e dekoratív virágokat festi. A kép láttán Vincent állítólag döbbenten kiáltott föl: „Ez pontosan olyan, mint én vagyok! – De mintha megőrültem volna...”

Paul Gauguin: Vincent van Gogh napraforgókat fest (1888, Arles)
 
Van Gogh napraforgó-csendéletei közül a legismertebbek a 12, illetve a 14 Napraforgó. Ezeken a különleges képeken (és későbbi másolataikon) mintha már nem is virágokat látnánk, hanem valódi emberi karaktereket életre kelni és „énekelni”, akár egy operában. A 12 Napraforgó mintha Leonardo Utolsó vacsorájának modern parafrázisa lenne: minden „tanítvány” a maga vérmérsékletének megfelelő módon reagál – „áriázik” – midőn Krisztus szavai felhangzanak: „Egy közületek elárul engem…”

E sárga virágokat a művész egy szintén teljesen sárga vázába helyezte el, ez a váza pedig olyan síkszerű – „stilizált” – lett, amihez hasonlót még attól a Paul Cézanne-tól sem láttunk, aki egyébként Vincent képeit „egy őrült alkotásainak” tekintette. A virágok háttere türkizszínű. A 14 Napraforgó háttere ellenben aranysárga. A sárga színek e páratlan tobzódását ezúttal nem ellensúlyozza semmilyen hidegebb szín. A 14 napraforgó X-alakú kompozíciót alkot. A fiatalabb szálak (12 óránál) még megkapó kíváncsisággal tolakodnak a napfény felé, olyanok, akár a periszkópok, az érettebbeken viszont valamiféle páni félelem uralkodik. Az esetlen körvonalakkal megfestett váza stilizált síkszerűségével szemben a virágok feje vastagon felvitt impasto festékfoltokból áll – így azok ragyogását és hervadását szó szerint „tapintani” lehet, nem kevésbé azt: mennyi napfény, abszint és őrület kellett ahhoz, hogy festőnk eljusson eme mindent elsöprő totális „besárgulásig”.

 Vincent van Gogh: 14 Napraforgó (1889, Arles)
 

Hogy mi vezetett végül van Gogh bal fülének megcsonkításához – egyes mai „konteológusok” szerint maga Gauguin vágta le neki egy dulakodásban –, azt már bajosan fogjuk kinyomozni. A következményeket ellenben jól ismerjük: Vincent elmegyógyintézetbe kerül, a lelkiismeretes Gachet doktorhoz, ahol újabb és újabb idegrohamokat kap – egyik ilyen rohama során megpróbálja megenni az ólom tartalmú festékeket –, így életének hátralévő részét ebben a zárt intézményben tölti, és szomorú fordulatként: kizárólag jobb profilból fest önarcképet.

 

 Vincent van Gogh: Önarckép (1889, Saint-Rémy)