Az igazi ajándékot azzal kaptam, hogy együtt dolgozhattam vele Shakespeare-improvizációinkon 2005 és 2014 között. Együtt gondolkodva, de külön dolgozva, hiszen – amint éppen ebben az alkotási folyamatban éltem meg újra – nagy a különbség a művészetek munkamódszerei és lehetőségei között. A másféle közeg és anyag más technikákat, de más szemléletet is kíván. Új lehetőségeket is nyit, miközben másokat lezár.
XE, ahogy a nevét rövidítette, voltaképpen át is lépett a maga terrénumáról az enyémre a fenti gondolatokban és folyományukban. Nem találkoztam költővel és íróval, aki az övéhez fogható mértékben tudatában lett volna annak, hogy mi mindent jelent kézzel írni. Freund Tamás erősítette meg nekem Erzsi megfigyeléseit a maga tudományos tapasztalataival. Arról, hogy a kézi betűformálás, a folyóírás sokkal mélyebb lenyomatot hagy az agyunkban, mint a gépelés a szövegszerkesztőn. Nemcsak vizuális változatosságával, hanem még inkább a formálás élményével. És a legelemibb érzékünkkel, a tapintással való intim kapcsolata révén, amelyben részt vesz a papír, a toll és a tinta is. Ennek a részben virtuális láncolatnak rendszeres működtetése az agysejtektől a papírig erőteljesen fejleszti az intellektust – vallja Freund Tamás. Ezért (volna) fontos a kézírás tudatos gyakorlása, amit jó pedagógusok bizonyára tudnak tapasztalatból, s amit a kordivat, a digitalizáció szédült parvenüje igyekszik elfeledtetni velünk.
Erzsi nem kevesebbet mond ki, mint hogy az igényes szöveg kézzel leírásának folyamata lelki meditáció. Közös meditációnk 2005 tavaszának egy napfényes délelőttjén kezdődött, Erzsébet műtermében a Gödöllői Iparművészeti Műhelyben. Miután megcsodáltuk nevezetes „pomparuháit”, majd még nevezetesebb színezett-vágott-ragasztott velúrbőrkollázsait, Erzsi nagy mappát hozott elő a sarokból, és a zsinórkötést kioldva sorra terítette szét szabályos és szabálytalan pauszpapírdarabok sokaságát a nagy asztallapon. Barna tussal írt kalligráfiák, színes akvarellfoltok, több rétegben felragasztott fehér vagy festett papírszeletek tarkították a nagy papíríveket. Az írástömbök szabálytalan foltokat adtak ki – mintha fehér alapra festett absztrakt akvarelleket látnánk. Ezek a nagy formák, az üres terek és egymással való viszonyuk a papíron számomra, mint utóbb megfogalmaztam, a káoszelmélet legszebb művészi prezentációját adták: a rend bizonyosságát a látszólagos zűrzavarban. Magának a lét folyamatainak sokrétűségét, váratlan interakcióit, ami képzeletemnek mindig egyik legélénkebb élménye volt, de nyelvi eszközeimmel ábrázolni nem tudtam.
Az aznap délelőtt belém nyilalló szépségélményre alig voltam felkészülve. A nagy fehér mezők ürességébe látszólag épp csak odavetett töredékes szövegtömbök, a sokrétegű zsúfoltság, a vad színes fénykötegek mind a helyükön voltak ezeken a pauszíveken, éppen ott, ahol lenniük kellett. A tökéletes ritmus- és térérzék tanúságai. S a jelentés még tovább sűrűsödött, amikor beleolvastam Erzsébet kalligráfiáinak magyar és angol nyelvű szövegtöredékeibe. „Shakespeare-szonetteket másoltam a papírokra, angolul, magyarul és flamandul… Aztán csíkokra hasogattam őket, és felragasztottam üres pauszlapokra meg egymásra… Rájuk festettem… Ahogy jött… Még csak egyszer voltak kiállítva, Belgiumban… Érdemes ezeket tovább csinálni?” – kérdezte tőlünk Erzsébet tűnődve, szinte tanácstalanul.
Válaszom csak a lelkes biztatás lehetett – s amint már többször megírtam, egy év gondolkodása során eljutottam addig, hogy Erzsi módszerének legalább egyetlen vetületét a versírásba fordítsam át: mit művel tudatomban és a megszületendő versben, mi indul el, mint üres papíron, ha egy angol Shakespeare-szonettsort vagy -mondatot forgatva magamban, szabadjára engedem meditációmat? Amikor, mint Erzsébet kollázsain, megbabonáz egy félmondat ereje.
Közös munkánk eredménye egy kiállítás lett a Széchényi Könyvtárban, majd a Városmajor Galériában, s végül egy kétnyelvű könyv 2014-ben, Shakespeare születésének négyszázötvenedik évfordulóján. Üzenetek W. Sh.-től – Messages of W. Sh. A könyvben az én improvizációim Shakespeare soraira, angolra fordított változataik és Erzsi sokkal bővebb kollázsterméséből annyi, amennyi befért a száznégy oldalas könyvbe, Erzsi, Orosz István grafikus-író, az amerikai műfordító Tony Brinkley, s a saját kísérőszövegeim mellé. Egy gyönyörű papírkötésű könyv, Bárd Johanna terve szerint, a Magyar Szemle és a Hungarian Review kiadásában.
Évek során az együtt gondolkodás úgy valósult meg, hogy rendszeresen bemutattuk egymásnak e folyamat születő munkáit. S közben egyre mélyebben hatoltunk a Shakespeare-birodalomba. Könyveket szereztünk be angolul és magyarul, Shakespeare-től és róla, s az Erzsébet-korról, amelyet Erzsi tréfás királynői gesztussal, Elízként, a magáénak deklarált, miközben megmaradt ízig-vérig mai magyar asszonynak.
Intellektuális energiáit, szellemi igényességét és empátiáját jellemzi, hogy amikor megajándékoztam egy angol nyelvű Shakespeare összes verseivel, nyáron elolvasta a költő két nevezetes elbeszélő költeményét, a Venus és Adonist és a Lucretia meggyalázását. Nem tudom, hány tudós anglista veszi ma a fáradságot elolvasásukra – holott Shakespeare gazdag arisztokrata pártfogói, a koszorús költő Edmund Spenser köre, a szonettek mellett, sőt előtt, ezeket tartották Shakespeare legfontosabb műveinek. A főúri patrónus, akinek Shakespeare ajánlotta a Venus és Adonist legalázatosabb hódolatával, vagyonnyi tiszteletdíjjal jutalmazta meg a költőt, amihez még hozzájött a vers további tizenkét kiadásának jövedelme. Erzsi jelentőségteljesen azt mondta nekem a két költeményről: „Hát most értettem meg igazán, miért becsülik.”
Erzsébet kalotaszegi édesanyjától örökölte a népművészet és a szövés bensőséges ismeretét, a gobelinművészetet, és színházi jelmeztervezőként, még Erdélyben, az anyagok szeretetét. A színház hozta elő belőle eredendő tehetségét a drámaisághoz, a látvány fantázia teremtette világának kimeríthetetlen gazdagságához. A kilencvenes évek vége felé fedezte fel magának két legsajátabb műfaját, a hasított bőrből alkotott kollázsokat, zászlókat, függönyöket és a papír-kompozíciókat. Ekkor már Gödöllőn élt, ahol házassága után telepedett le szüleivel együtt. Gödöllő művészeti hagyománya, amelyet 1948 után a kommunista rendszer politikai okokból agyonhallgatott, éppen ekkoriban kezdett újra kinőni a négy évtizedes gaz és törmelék alól.
Micsoda történelmi örökség a Gödöllőé: Sissi és a Horthyak nyaralásai a kastélyban, körülöttük jelentős közéleti és művészeti aura. A premontreiek nevezetes gimnáziuma. Majd a megszálló szovjet hadsereg bázisa. Innen indulnak 1944-től a Szovjetunióba a málenkij robotra lefogott magyar polgárok tízezreinek vonatszerelvényei. Hadi járművek a parkban, katonalovak istállója az egykori kastélyszínházban, a régi értékek dühödt lezüllesztése, egészen 1991-ig. Arrébb pedig az egykori Gödöllői Művésztelep emlékei, a Körösfői és Remsey családok új nemzedékei napfogyatkozásban, kallódó százéves házakban, kertekben. Törések, hasadások, szétrobbant és fejre állt sorok a kalligráfiákban: a modern életérzés közmondásos fragmentáltsága XE képein? Nemcsak: hanem a magyar sors képei Kalotaszegen 1920 után, a magyar sorsé Gödöllőn 1944 után.
Miközben az Antall-kormány a szovjet csapatok kivonulása után megindította a kastély és a park felújítását, éppen Erzsébet nemzedéke élesztette fel korszerű újragondolásban a gödöllői iskola természet- és életszeretetét, szecessziós érzékét a dekorativitás, a népművészet és a preraffaelita szellemű kézművesség iránt. Erzsébet lett a Gödöllői Iparművészeti Műhely fő szervezője s egyik vezető szelleme, a város régi és új értelmisége és Gémesi György polgármester támogatásával. A GIM országos központ lett, kiállításaira és rendezvényeire legjobbjaink jártak el szerepelni, és ma ott sereglik a saját képzésű fiatal utánpótlás is a Műhely körül. Erzsébet igazi vezéregyéniség volt, ötletes és nagyvonalú szervező, aki szeret segíteni más művészeket is az érvényesülésben. Ferenczy Noémi- és Príma Díjat kapott, az MMA akadémikusa, Gödöllő díszpolgára lett.
Február 5-én reggel, családja körében hunyt el. Halála előtt egy héttel még befejezett egy munkát. Decemberben beszéltem vele utoljára, telefonon. Elmondta, mindig derűs, magas futamokkal gazdag, mély zengésű hangján, hogy kórképe súlyosbodik. Megbékélt a távozás gondolatával, s amíg lehet, még élni akar élete gazdag ajándékaival – áprilisi kiállítása tervével, a kerttel, családdal, barátokkal, tanítványokkal.
Velünk marad lénye, amely átüt műveiben. Fény és szenvedély. A képzelet végtelen szabadsága és elkötelezettség a látványnak. Áttetszőség. A nőiség titokzatossága. Végletesség és stílus, finomság és erő. A szépség eksztázisa és égi harmóniája.
Öröklét-bérlet
Summer’s lease
Katona Szabó Erzsébetnek
Örök eternal bérlet a nyárra,
summer’s lease e kék-zöld-barna felhős
papír. Életet hoz, gives life. Táncolnak
a vonalak, szétnyílnak a sorok,
tüzijáték-kéve. Valami roppan
bennem, mozdulnak a gémberedett
mondatkötegek. Fellélegzek. Nyarat,
életet hoz, gives life ez a robbanás
a papíron. Fényt. A csillagot is
megláthattam tegnap: éreztem, ma
újra megnyílhat a beszéd tere.
Felnyílhat az ég, s magára talál
a szó. Felhőjáték? Öröklét-bérlet?
Summer’s lease. Nyár ajándéka. Igézet.
Köszönetet mondunk Szabó Emma Zsófia művészettörténésznek, XE leányának, a képek rendelkezésre bocsátásáért. Katona Szabó Erzsébettől mécsesek gyújtásával búcsúznak barátai a GIM Ház kertjében február 23-án pénteken, délután 4 órakor.
