A családi legenda szerint hatalmas daruval emelték rá ezt a monumentális kődarabot a talapzatára, amely azóta is számtalan közös ebédnek és vacsorának a színhelye. Ez volt az alapötlet, és azt terveztem, hogy diptichont készítek, amelynek elemeit külön is lehet értelmezni. Végül aztán a Hypnos című kiállításon egymás mellé kerültek, így erősebbnek éreztem a kompozíciót, amely egyébként az eddigi legnagyobb méretű festményem, melyet két darab 140 ×120-as panel alkot.

 

A kompozíció az előtérben megjelenő enteriőrből és a háttérben kinyíló fenséges tájból áll össze.

Már a korábbi képeknél is megvolt a törekvés, hogy menekülő-útvonalat kínáljak az előtérben megjelenő enteriőrökből, szobabelsőkből, noha azoknál még igen zártak voltak a kompozíciók. Egy ideje már jobban nyitok a tereimen. Ezt a folyamatot képről képre le lehet tapogatni, és talán épp ez a kompozíció az, amely eddig a legszélesebbre tárta a kép terét, már csak a földön hullámzó padló az, amely utal az enteriőrre. Ha tetszik, megfordult a metodika: korábban a belső terekbe volt beágyazva a tájkép, most a tájba csatlakozik az enteriőr.

 

Az elmúlt időszakban intenzíven foglalkoztat a tájábrázolás, ezen a munkán a háttérben a Pannon-tenger jelenik meg. Nagyapám sokat mesélt erről, gyerekként pedig folyamatosan gyűjtöttem a környékről a különféle fosszíliákat és kőzeteket, amelyek a korábbi ősi tenger tanúiként maradtak fenn. Volt is nemrégiben egy álmom ezzel kapcsolatban: a Szent György-hegyen buliztam, miközben azt láttam, hogy az egyik oldalon napfelkelte van, a másikon pedig éjszaka. A kompozíció hátterébe ezt az élményemet festettem meg.

 

Azonban a táj jelen van a kép alján látható nyitott könyvben is: Caspar David Friedrich A nagy bekerítés Drezda közelében című képének egy részlete látható benne. Ez a festmény teljesen elvarázsolt. Amikor először láttam élőben, azt éreztem, hogy kicsit belezuhanok. Késő nyári naplementét ábrázol a kép, nekem azonban azokat a befagyott belvizeket idézte meg, amelyeket télen nagyon sokszor láttam a Szent György-hegyen. A nyitott könyv önmagában az álmaimhoz kapcsolódik, sokszor vannak olyan jelenetek, hogy kinyitok egy könyvet, de nem tudom elolvasni azt, ami benne van, csak a képeket tudom értelmezni.

 

A kompozíción nagyon sok olyan tárgy is megjelenik, amelyeket szimbólumként olvashatunk.

A kőasztalon heverő mindenféle ismerős tárgy a Kádár-kori tárgykultúrát idézi meg, ugyanakkor eszünkbe juttatják a németalföldi Vanitas-képeket is. Számomra a nyugodt ürességet szimbolizálják, ez is az egyik visszatérő álmomból ered, amelyben apokaliptikus jelenet zajlik, mégsem ijesztő vagy zaklatott érzéseket élek meg, hanem egyfajta békés belenyugvást az elmúlásba.

 

A sakktáblamotívum is több képemnél megjelenik. Gyerekként nagyon sokat játszottam, versenyezgettem is, a papám pedig mindig tanítgatott, hogy jobb legyek. Emlékszem, vele általában mindig akkor játszottam, amikor kihajtotta az állatokat legelni, mi pedig a mezőn kiterítettük a táblát. A képen a susztermattot festettem meg, amely talán a legbanálisabb megoldás a játékban.

 

Izgalmasan változnak a növényeid is a képen: a korábbi élénk zöld levelek helyett az új képeiden lilás-barnás növényi részek dominálnak.

Az új képeken, így ezen is, a növények kissé fenyegetőbben jelennek meg, amitől egyfajta világvége hangulata van a képeknek. Azonban számomra ez nem utópisztikus, ember utáni táj, inkább prehisztorikus világok jutnak eszembe, amikor ezeket a növényeket festem. Visszavágyódás van bennem, próbálom elképzelni, milyen lehetett a Föld, amikor még nem lakta az ember. A növények a tárgyak jelentette ismerősséget vagy kedvességet próbálják kissé ellensúlyozni.

 

A korábbi munkáimban fellelhető idillt sötétebb tónusok váltották fel, ami tűnhet drámai fordulatnak, azonban a változás valójában lépésről lépésre történt. A minták halmozása, a sokféleség ütköztetése és koherenciába rendezésének szándéka azonban továbbra is jelen van. Nagyon szeretek egy képen belül különböző festészeti minőségeket ütköztetni egymással, a lazábban felvitt és a részletgazdag, kimunkált elemek izgalmas dinamikát adnak egy kompozíciónak. A mintázatokat szintén a Kádár-kori tárgykultúra ihlette, ezeknek a vibrálását azonban lecsillapítják a nyugodtabb felületek. 

 

A hátrafelé kinyíló táj erős térérzetet kelt, azonban ezek a mintázatok ornamentikus hatást is kiváltanak.

Talán ezt erősíti fel, hogy jellemzően egy rétegben viszem fel az olajfestéket, ritka az, hogy lazúroznék vagy több layert építenék egymásra. Ez a kép terrakotta alapozásra készült, arra rajzoltam fel az elemeket, majd hátulról előre haladva festettem meg őket. Először a táj készült el, majd a csempe, mert ezek a legaprólékosabb részletek, majd ezután került fel a többi elem. Nem maszkolok, így a kontúrok is egyenetlenebbek, hullámosabbak, ezek meghúzásakor intuitív vagyok, engedek a véletlenszerűségnek.