Bordács Andrea könyve nőművészekről és női művészekről szóló válogatott írásainak gyűjteménye, melyek többségükben az elmúlt húsz évben különböző művészeti folyóiratokban megjelent hazai és külföldi kiállításokról írt kritikák, három újabb tanulmánnyal kiegészülve.
Fajgerné Dudás Andrea, Kompromisszum I.
A cím, a Múzsák lázadása a New York-i Guerilla Girls anonim feminista csoporthoz köthető, akik majomálarcot viselve közismert női képzőművészek, írók (Frida Kahlo, Emily Carr, Gertrude Stein) nevében lépnek fel. A csoportosulás 1985-ben lendült először akcióba, mikor a MoMa (Modern Művészeti Múzeum) kiállítása kapcsán felemelték a szavukat, merthogy a 169 alkotó között csupán 13 nő szerepelt, azok is mind európai vagy amerikai fehér művészek voltak. Hasonlóan nehezményezték, hogy a Metropolitan Museum modern kori művészeti gyűjteményében is kevesebb, mint 5 százalék a női alkotók száma, míg az aktok 85 százaléka nőt ábrázol. A csoport tagjai azóta is plakátokkal, nyilvános akciókkal, például tréfás díjak átadásával (a leglenézőbb recenzió díja) hívják fel a figyelmet az irónia és a humor eszközeit használva olyan nőket érintő kérdésekre, mint a nők elleni erőszak vagy az abortuszhoz való jog, és olyan össztársadalmi ügyekre, mint a hajléktalanság, az etnikai vagy szexuális kisebbségek kirekesztettsége.
Verebics Ágnes, Párduc bandita
Az alcím azt is jelzi, hogy a nők szerepvállalása a művészetben kétféle értelmezésben jelenik meg. Vannak női művészek és nőművészek. Az előbbi olyan alkotókat jelöl, akik nőként az alkotói státust választották a múzsaszerep helyett, de műveikben mellőzik a nemükkel kapcsolatos feminista szempontokat. A nőművészek viszont olyan alkotók, akik valamilyen módon reflektálnak nemük társadalmi helyzetére, szellemi és lelkiállapotára, a női testre s a női–férfi viszonyrendszerekre. Maga a feminista mozgalom is az 1970-es évektől hangsúlyeltolódáson ment át. Míg a korábbi nőmozgalmakban a biológiai nem (sex) alapján értelmezve az esszencialista felfogás érvényesült, miszerint létezik külön férfi és női lényeg (esszencia), s a cél a női esszencia egyenrangúvá tétele volt. Napjaink nőművészetében már inkább a genderszemléletű álláspont hódít, mely szerint a biológiai nemünk kevésbé döntő, alapvetően inkább a társadalmi szocializáció (gender), a nevelés az, amely meghatározza nemi szerepeinket. Bordács Andrea kötetében mindegyik művészeti felfogásra találunk példát. Szerepelnek benne női alkotók női témák nélkül, valamint esszencialista és genderszemléletű nőművészek.
Szabó Eszter, Beautiful Princess
A kötetet alkotó négy egységben külön fejezetet kaptak a nemzetközi nőművészek. A párizsi Pompidou Központ 2010-es kiállítása és az osztrák energetikai cég, a Verbund feminista irányultságú neoavantgárd gyűjteményének a bécsi Mumokban (Modern Művészetek Múzeuma) rendezett 2017-es tárlata révén átfogó képet kapunk a nemzetközi kortárs női és nőművészetről az 1970-es évektől napjainkig. Majd a szerb Marina Abaramović, a német Kiki Smith, az iráni Shirin Neshat, a brit Tracey Emin, a lengyel Katarzyna Kozyra egy-egy kiállítása alapján ismerhetjük meg korunk öt jelentős nőművészét. Hárman közülük társadalmi problémákra reflektálnak, Marina Abramović a háború hatásaira, Kiki Smith a nők elleni erőszakra, Shirin Neshat a nők társadalmi kirekesztettségére, Tracey Emin és Katarzyna Kozyra pedig a női szerepekre, a nőiség megélésének problematikájára.
Uray-Szépfalvi Ágnes, Pofon
A kötet leghangsúlyosabb egysége a kortárs magyar nőművészetet bemutató fejezet. A két első írás azt vizsgálja, hol tartott nálunk a nőművészet az ezredfordulón, és hol a helye húsz év elteltével. A Múzsák lázadása? A második nem magyarországi nőművészet 1960–2000 az Ernst Múzeum Keserü Katalin által rendezett nagy összegző és áttekintő kiállításának konzervatív női szerepfelfogását ütközteti a 2000-es linzi Ars Electronica rendezvény disztopikus jövőképével. Míg a magyar kiállításon a hagyományos női technikák uralkodtak: a kisplasztikák, a textilek, a festészeten belül a csendélet és a portré, a női gépellenesség mítoszának jegyében hiányoztak az olyan új médiumok, mint a videók, installációk, addig az osztrák fesztivál Next Sex kiállítása már a cyber-kultúrának és a géntechnológiának az életre és emberre gyakorolt manipulatív hatását állította a középpontjába. A Nőhelyzet a magyar képzőművészeti életben a 2000-es években című tanulmányban viszont azt a folyamatot követhetjük végig, miként próbált felzárkózni a mai magyar nőművészet a világ élvonalához az elmúlt húsz évben. A továbbiakban a tanulmányban felsorolt alkotókról – Göbölyös Luca, Nagy Kriszta, Fajgerné Dudás Andrea, Erdei Krisztina, Radák Eszter, Vedres Ági, Boros Viola, Uray-Szépfalvi Ágnes, Tamás Klaudia, Germán Fatime, Verebics Ágnes, Imre Mariann, Soós Nóra, Szabó Eszter, Balla Vivien, Gunics Dóra, Szederkényi Bella – egy-egy kiállításuk vagy munkájuk kapcsán olvashatunk elemzéseket. Ezeken végigtekintve el kell fogadnunk Bordács Andrea megállapítását, miszerint bár jelentős előrelépés történt, a magyar nőművészetből hiányzik a társadalmi helyzetre való reflexió, és nőművészeink mind a testiség, mind a társadalmi helyzetük elemzését illetően meglehetősen szolidak és visszafogottak.
Radák Eszter, Kicsit trottyadtak már ezek a cipők
A felsorolt nőművészek között az egyik legeredetibb alkotó az esszencialista Fajgerné Dudás Andrea, akinek páros képe, a Kompromisszum I–II. című festmény első fele lett a kötet borítóképe. Ezen a házaspár két tagját láthatjuk felváltva, hol alkotás közben, hol házimunkát végezve. Az izgalmas mű hosszabb elemzést is megért volna, de nem Bordács Andrea leegyszerűsített értelmezése okán: miszerint itt a férfi és a női alkotómunka egyenrangúvá válásának lehetünk tanúi. Ellenkezőleg. Ahogy Bordács Andrea is utal rá, a házaspár házimunkát végző tagja mindkét képen mezítelen, ami egyértelműen az adott fél kiszolgáltatottságára utal. Valamint, ahogy az XXL és Gráciák. Fajgerné Dudás Andrea Júlia hájprojektjei című írásában megjegyzi, a művész szívesen ölti magára az amatőr, naiv művész álarcát, szereti nézőit rendre kibillenteni komfortzónájukból, szembesíteni őket az élet apró kellemetlenségeivel. Mindezt pedig nem hangos aktivista lázadással, hanem ártatlannak tűnő svejki bosszantásokkal teszi. Ha jobban szemügyre vesszük, a kép hátterében a végtelenített szirupos, gyerekes zsinórírású falvédőszöveg: „Szívemnek, lelkemnek az a kívánsága, éljek én férjemmel örök boldogságba”, és a szándékoltan naiv festői stílusból kiérezhetjük, hogy a címet bizony erős iróniával, idézőjelben kell értelmeznünk. A házasságon belül a férfi–női egyenjogúság, munkamegosztás megvalósítása korántsem zajlik olyan zökkenőmentesen, az élet nem olyan idillien rózsaszín, ahogyan azt a festmény első olvasatra sugallja.
A harmadik fejezetben kapnak helyet azok a hazai női alkotók, akiknek műveiben nem kap szerepet a női téma, vagy azért, mert korunk egyik vagy másik meghatározó művészeti irányzatához tartoznak: Mauer Dóra (koncept-art), Juhász Dóra (absztrakt expresszionizmus), Csilla Szabó (kísérleti fotográfia) vagy azért, mert a múltfeltáró történelmi emlékezet, az egyéni és családi identitás kérdéseivel foglalkoznak, mint Heller Zsuzsa vagy Karina Horitz.
A kötet utolsó fejezete, szándékos visszatekintésként olyan alkotókkal foglalkozik, akik a kortárs nőművészet előfutárainak tekinthetők. Köztük is kiemelkedik a Frida Kalho Magyar Nemzeti Galéria-beli kiállításáról született kritika. Már csak azért is, mert, mint Bordács Andrea rámutat, a mexikói festő nemcsak a populáris kultúrára (Romani Design, Németh Hajnal Auróra), hanem a magyar kortárs nőművészekre (Fajgerné Dudás Andrea, Boros Viola) is erős hatást gyakorolt.
Boros Viola, Frida Baby Violával
A zárótanulmány – bár az egyik legizgalmasabb írás – némileg kilóg a sorból, mivel a Vénusz-ábrázolások kapcsán tekinti át a női test megjelenítésének változásait Giorgione Alvó Vénuszától, Tiziano Urbinói Vénuszától Manet Olympiáján át a kortárs lengyel művész, Katarzyna Kozyra Olympiájáig.
Guerrilla Girls - V&A Museum, London
Bordács Andrea könyve bizonyság arra, hogy a Guerilla Girls A női lét előnyei, ha művész vagy című manifesztuma, ha lassan is, de érvényét veszti. A kortárs női alkotóknak és nőművészeknek nem kell megvárniuk a nyolcvanadik életévet karrierjük felíveléséhez, és már nemcsak a művészettörténet átdolgozott verzióiba kerülhetnek bele.
Bordács Andrea: Múzsák lázadása. Válogatott írások nőművészekről és női művészekről, Savaria University Press, Szombathely, 2021. 234 oldal + 44 oldal fényképmelléklet
