Rajtuk kívül még ketten dolgoztak a tárlat létrejöttén, Bazsó Borka Eszter, a nemzetközi kapcsolatok referense, és dr. Szabó Magdolna fotókurátor, gyűjteményi főosztályvezető-helyettes.
Szeljak György antropológusként dél-amerikai indiánokkal foglalkozik, ezért került az ő látóterébe először Andujar, aki fotósként és aktivistaként ötven éve követi az észak-brazíliai yanomami törzs életét. De hogyan lett ebből kiállítás a Néprajzi Múzeumban?
Szeljak György: A Brazíliában elismert alkotó, Claudia Andujar életművéből néhány évvel ezelőtt nagy átfogó nemzetközi vándorkiállítást rendeztek The Yanomami Struggle – Yanomami küzdelem címmel. A katalógusát ismertük és megragadott minket Andujar élettörténete és a benne szereplő fotók. Felvettük a kapcsolatot a művésznő munkáit képviselő brazil Vermelho Galériával, akiktől megtudtuk, hogy ezt a kiállítást amerikai körútja miatt csak évekkel később tudnánk Magyarországra hozni. Viszont felajánlották aktív segítségüket: azt javasolták, hogy a náluk lévő képekből rendezzünk kiállítást, majd ezt az anyagot később további képekkel egészítettük ki. Így körvonalazódni kezdett egy kisebb, de az életmű legfontosabb műveit bemutató magyarországi tárlat lehetősége. Andujar 1931-ben született, a holokauszt elől 1944-ben menekült el Magyarországról. Most kilencvenkét éves. Szerettük volna, hogy minél hamarabb, még életében megtörténjen a „hazatérése”, szakmai bemutatkozása, és szó essen a yanomami indiánokért végzett munkájáról is. Úgy éreztük, hogy ez fontos. Én latin-amerikai kultúrákkal foglalkozó muzeológus vagyok, Gellér Judit és Szabó Magdolna fotókurátorok, akik számos fotókiállítást rendeztek korábban, Bazsó Borka a kurátori munka mellett a szervezésben és a galériával való kapcsolattartásban segített. Hoffmann Tamás Boldizsár grafikus pedig a kiállítás és a katalógus arculatáért felelt. Így állt össze a csapatunk.
Nagyon megrázó Andujarnak és családjának a története. Mit érdemes tudni az életéről, és mikor járt Magyarországon utoljára?
Szeljak György: Úgy tudjuk, hogy magánemberként járt Magyarországon, eljutott gyermekkori életének helyszínére, Nagyváradra is. Tehetős nagyváradi családból származott, zsidó származású magyar gyárigazgató édesapja, Haas Siegfried a város elismert polgára volt. Svájci származású, protestáns édesanyja franciát tanított magyarországi családoknál, így ismerkedtek meg, majd házasodtak össze. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy Claudine Svájcban szülessen, de néhány hetes korában visszatértek Nagyváradra. A kislány itt élt 1944-ig. Szülei közben elváltak, ő az édesapjával maradt. A válás után édesanyja is Nagyváradon vállalt munkát. A második bécsi döntés után Nagyvárad 1940-ben visszakerült Magyarországhoz, ő magyar iskolában tanult. 1944 tavaszán elkezdődött a nagyváradi zsidók gettóba zárása, majd deportálása. Andujar visszaemlékezése szerint, ő ekkor már az édesanyjával élt és a deportálások előtt édesapja még egyszer utoljára meglátogatta őket, és sírva bocsánatot kért tőle, amiért keményen bánt vele és a munkája miatt kevés időt töltött vele. Ekkor látta utoljára. Nem sokkal később édesapját és családját is bevagonírozták és a koncentrációs táborban haltak meg. Ugyanígy halt meg első nagyváradi szerelme, egy Gyuri nevű fiú, akinek a medálját még kilencvenévesen is a nyakában hordja.
Svájci útlevéllel rendelkező édesanyjával együtt Budapesten, majd Bécsen keresztül, viszontagságos úton Svájcba szöktek. Ott azonban nem érezte jól magát és két év múlva New Yorkba utazott, ahova édesapjának a holokauszt előtt külföldre költöző testvére, a Bronxban orvosként dolgozó Marcel Haas hívta és egy ideig nála is lakott. Először Claudiára változtatta a keresztnevét, majd tizennyolc évesen hozzáment egy spanyol polgárháborús menekülthöz, Julio Andujarhoz, aki az amerikai állampolgárságért cserébe elment harcolni a koreai háborúba. Ám miután visszatért, hamar elváltak, Claudia azonban megtartotta férje nevét. Identitáskrízisbe került, szabadulni akart a múlttól, a tragédiáktól, a holokauszt emlékétől, nem találta helyét a világban. Nagyvárad úgy maradt meg az emlékezetében, mint az otthon, ahol sokáig jól érezte magát, egész életében ezt a biztonságos otthont kereste. Közben megtudta, hogy édesanyja Brazíliába költözött, 1955-ben meglátogatta és azóta ott él.
Bevallom, most hallok először Andujarról, a fotográfusról. Én vagyok tájékozatlan, vagy tényleg egy Európában kevéssé ismert életműről van szó?
Gellér Judit: Elsődleges szakterületem a kortárs fotográfia, de foglalkozom fotótörténettel is, ennek ellenére én sem ismertem korábban Andujar munkásságát. Közép-Kelet-Európában korábban nem volt átfogó tárlata, ezért is fontos az életmű bemutatása és az, hogy bekerüljön a „világhírű magyar származású fotográfusok” sorába.
Sokféle párhuzam felbukkant bennem: Robert Capa, Besnyő Éva, noha tudom, hogy nem ismerték egymást. Talán a korszak, az átélt megpróbáltatások lenyomata, egyfajta gondolkodásmód, amit látok? A névváltoztatások kapcsán az önéletrajzában leírta, hogy elege lett Claudine Haasból. Az identitásválság lenne művészetének kulcsa?
Gellér Judit: Andujar késő húszas, korai harmincas éveiben kezdett el fotózással foglalkozni. Előtte is érdekelte a művészet, rajzolt és festett, de Brazíliában talált rá a fotográfiára. Kezdeti felvételein, különböző technikákat próbálgatva, a témához legjobban illő fényképezési, ábrázolási, esztétikai megoldásokat, tulajdonképpen a saját kifejezési módját kereste. A kiállításon is bemutatunk párat ezekből a korai, kísérletező sorozataiból. 1966-ban csatlakozott a Realidade Magazin szerkesztőségéhez, fotózott műteremben, készített riportfotó-sorozatokat – például utcai tüntetéseken –, de a laborban is kísérletezett, a kollázs-, illetve montázsszerű megoldások foglalkoztatták. A szerkesztőségben alapvetően riporteri attitűddel készített munkáira volt szükség, ám kiderült, milyen könnyen épít kapcsolatokat a társadalom perifériáján élőkkel, így sokszor kapott olyan megbízatásokat, amiket más nem tudott megcsinálni. Felkérték homoszexuálisok, női közösségek fotózására, és így adódott, hogy őt küldték el az őslakos indiánokhoz is. Így kezdődött egy életen át tartó kapcsolata a yanomami törzzsel.
Kijegyzeteltem magamnak egy idézetet Andujartól: „Ez a világ az, amelyik segít megérteni és elfogadni azt a másik világot, ahol felnőttem.” A yanomami törzs adta meg neki az otthon, a közösség, a megérkezés érzést?
Szeljak György: Igen, megtalált egy indián közösséget az őserdő mélyén, azt érezte, hogy köze van hozzájuk és majd ötven évig fotózta őket. Olyan időszakban érkezett oda, amikor a térségben elindultak az első kulturális változások, a brazil kormány igyekezett Amazóniát bekapcsolni az ország vérkeringésébe, utakat építettek, korábban ismeretlen betegségek bukkantak fel a yanomamik között. Andujar ekkor úgy érezte, mintha a családját veszélyeztetnék. Valószínűleg ebben az a gyermekkori lelkiismeret-furdalás is szerepet játszott, hogy nem tudott a családján segíteni 1944-ben. Ekkor jött a fordulat, Andujar úgy gondolta, a művészet már nem elég. Elkezdett aktivistaként dolgozni, kampányt indított, hogy a yanomamik helyzetét minél szélesebb körben megismerjék.
Antropológusként milyennek látja ezt az életművet? Kikről beszélünk a yanomami törzsről szólva?
Szeljak György: A yanomami indiánok Észak-Amazóniában, Brazília északi és Venezuela déli területén élnek. Máig megőrizték gyűjtögetésen, halászaton és vadászaton alapuló hagyományos őserdei életmódjukat. Ma mintegy harmincötezren vannak. Sokáig csak a környékbeli indián közösségekkel tartották a kapcsolatot, majd a XX. század közepétől egyre több misszionárius érkezett hozzájuk. Az 1970-es évektől elkezdődött Amazóniának a brazil nemzetgazdaságba integrálása, benépesítése, a nyersanyagkincsek felkutatása, ettől kezdve kerültek ők is közvetlenebb kapcsolatba a brazil állammal. Az 1980-as évek második felében kitört aranyláz idején nagyon sokan meghaltak közülük a behurcolt betegségekben. Közben a kulturális antropológusok is kutattak a közösségükben, volt, aki folyton háborúzó, agresszív embereknek írta le őket, mások ennél jóval békésebb, barátságosabb népnek. Ez nagy vitát kavart a szakmában. A mi kiállításunkban Andujar szemével látjuk a yanomamik világát. Ő nem antropológus volt, nem a néprajzi jelenségek minél kimerítőbb dokumentálása volt a célja, hanem fotóművészként a saját szubjektív megközelítésében mutatta be az indiánokat. Fotóiból jól látszik, milyen közel került hozzájuk, mennyire empatikusan és milyen szeretettel mutatja be őket. Gyakran az etnikai jelleg el is tűnik a képeken és az egzotikum helyett a személyes emberi találkozásokra, párbeszédekre helyeződik a hangsúly.
Mi a kiállítás antropológiai kérdésfeltevése?
Szeljak György: Például az: hogyan tekinthetünk az idegenekre, az indiánokra? Mi van az egzotikus ábrázolási módon túl? Andujar nem egy-két hetet töltött velük, hanem évtizedeken át folyamatosan járt vissza hozzájuk. Lefotózta például a halotti rítusaikat, ahol művészként, fotótechnikai eszközök segítségével megpróbálta visszaadni a drogok, hallucinogén anyagok hatását, és azokat az érzéseket, amik ott és akkor felbukkanhattak a résztvevőkben. Mi is izgatottak vagyunk a tekintetben, hogy a művészi és etnográfiai gondolkodásmódot egyszerre beemelve a kiállításba miként tudunk beszélgetni ezekről a kérdésekről. Mi történik a határmezsgyén? Szándékunk szerint izgalmas történetet mutatunk be arról, hogy egy magyar származású fotóművész találkozik egy indián közösséggel, évtizedekig együtt dolgoznak, később aktivistaként a fotóival küzd az indián közösségért, és elmeséli a találkozásaik élményét.
Ez egy retrospektív kiállítás, de gondolom, lesznek benne főbb csomópontok. Mik azok a gondolatok, amiket szeretnének kiemelni?
Gellér Judit: Andujar munkáit eddig a világban elsősorban művészeti kontextusban mutatták be, hangsúlyozták például az életmű korai szakaszából származó sorozatokat, a yanomami képeit és aktivista tevékenységét, vagy például a technikai kísérletezéseit, és arra fűztek fel egy kiállítást. Mi a Vermelho Galéria segítségével szerettük volna kronológiailag áttekinteni az életművet, minden szakaszból kiragadni néhány ikonikus képet, sorozatot. Nagyon kevés olyan fotós életművet ismerünk, amely egyetlen témára fókuszál. Andujar korai kísérletező munkái után az egész életművét a yanomami indiánoknak szentelte. Egy téma, ilyen hosszú időn át, eltérő technikákkal, különböző célokkal és alkotói attitűdökkel feldolgozva, ez nagyon-nagyon ritka.
Legutolsó sorozata 2010-ben készült. Aktivistaként az indiánok önszerveződő, érdekképviseleti kezdeményezéseiért dolgozott, és egy ilyen közösség gyűlésére ment vissza fotózni. Tényleg nagyon izgalmas, hogy ez a hatvan év, amit Andujar munkássága lefed, milyen változásokat hozott az indiánok történetében, környezetében és körülményeiben. Felemelő és drámai végignézni a folyamatot a képeken, látjuk, hogy Andujar pontosan mikor és hogyan tud erre rámutatni. Fiataloknak és útkeresőknek ez nagyon tanulságos fotográfus életpályamodell lehet. Egyszerre érzékeny és a tettek mezejére lépő munkásság.
Szeljak György: Antropológiai szempontból a képeken keresztül számos olyan kortárs problémáról lehet elgondolkodni, illetve a témában programokat, előadásokat, múzeumpedagógiai foglalkozásokat tartani, ami világunk aktuális problémáiról szól. Hogyan változik meg az amazóniai esőserdő, milyen szerepük lehet az új ökológiai mozgalmaknak, mi az aktivizmus lényege, hogyan gondolkodhatunk másokról és hogyan mutathatjuk be őket?
